Az üldözött - 3. fejezet

Másnap reggel Albert hívott, hogy igyunk meg együtt egy kávét. Nem volt túl sok kedvem a szabadban mászkálni, de mivel egyedül féltem, elfogadtam ajánlatát. Beléptem a fürdőszobámba, ahol a tükörből visszanéző arcképem nem szép látványt nyújtott. Az arcom nyúzott volt, a fejemen fehér kötés volt, és nyakamat egy nagy ragtapasz csúfította. Lassan elkészültem, majd egy sálat tekertem a nyakam köré, és sapkát húztam. Gyűlöltem a sapkákat, és nem is tartottam sokat, de ilyen helyzetekre jól jött.
Lesiettem, majd gyalogosan elindultam a parkba, ami csak pár utcányira volt. Amikor a elértem, megpillantottam Albertet, aki két gőzölgő kávéval és fánkkal a kezében ült egy padon. Odasiettem hozzá, majd leültem.
- Szia, köszi hogy nekem is vettél.
- Semmiség. Mi ez rajtad? - húzgálja meg mosolyogva a sapkám, mire én ijedten odakapok.
- Elég hideg van. - válaszolok kérdő pillantására.
- Ez nem igaz. - húzza össze a szemöldökét. - De te tudod. Nos, miért nem mész dolgozni?
- Nem érzem jól magam..
- Ezt magyarázd be a főnöknek, ne nekem. - néz rám sértődötten. Nem tudok neki mit mondani, azzal csak nem jöhetek, hogy vámpírok támadtak rám..
- Így van. - köhögök egyet.
- Hát jó.

Később sétáltunk egyet, majd Alberttől elköszönve mentem a közeli kisboltba. Jó lenne, ha nem halnék éhen, miközben félelemmel üldögélek a lakásomban. Ilyen helyzetekben talán még a kilátás se tud megnyugtatni.
Az emberek mellett haladva minden olyan kellemes volt. Bár Londonhoz illően nem sugárzott a Nap, mégis szép idő volt. Ahogy gyalogoltam, egy kisebb utcához értem, ahol már kevesebb ember volt. Pár méternyire a bolttól megszólalt az órám. Telefonokat már régóta nem használnak az emberek, szerintük csak a helyet pazarolja, így az óra vette át a szerepét. Nagyobb cégek már a kézbe ültethető kütyüt reklámozzák - nem is kell mondanom, mennyire ellenzem. Persze csak titokban.
- Ellyn Wright.
- Ellyn! Jó újra hallani a hangodat. - szólal meg egy nő, a vonal túlsó végén. A hangja olyan, mintha csak meg akarna vele babonázni; kellemes és lágy, mégis frusztráltságot okoz. Valahonnan ismerős, de nem tudom ki az.
- Sajnálom nem emlékszek rád.
- Meg sem ismersz? Alyshia Smith vagyok. Rémlik valami? - kérdezi, én pedig a falnak támaszkodok. - Kikezdtél a pasimmal.
- Ez hülyeség! Csak megkapaszkodtam benne, mert elestem volna. - tiltakozom gyenge hangon.
- Te most azt mondod, hülye vagyok? - kérdezi, bennem pedig megfagy a vér.
- Dehogy!
- Akkor azt, hogy Valerian hazudott.
- Nem!
- Akkor? - hallatszik türelmetlen hangja. Nem tudom mit válaszolhatnék, hogy ne akarjon bennem kárt okozni. Nem tehetek mást, mint meghunyászkodok.
- Bocsánat. - nyögöm.
- A bocsánatod semmit nem ér. - teszi le a készüléket. Percekig dermedve állok, az órám kijelzőjét bámulva. Az emberek velem mit sem törődve sétálgatnak, öltönyös emberek telefonálnak, és tinik nevetgélnek. Nem tudom elhinni, hogy őket nem zavarja, mivé fajult a világ. Nem zavarja, hogy nyilván csak mese az, hogy a vámpírokat sikerült kiirtani. Lehet, hogy most is egy vámpír sétál el mellettem. A gondolatra megborzongok, és összeszedve magamat sétálok el az eredeti célom felé.

A lakásomba érve öntöttem magamnak egy pohár vizet, és jólesően belekortyoltam. Valamivel el kéne vonni a figyelmemet a következő napokról.. Bemegyek a hálószobámba szerkeszteni az eddigi munkáimat, de semmi nem jut eszembe. Sóhajtva felállok, és kimegyek a nappaliba bekapcsolni a tévét, ami a falba van ültetve. A bejárati ajtótól nem messze megjelent a képernyő, ami a híreket olvasó nőt mutatta.
- Ázsia vezetője el akarja indítani az ötödik világháborút, amiben a legtöbb kormányzó egyetért a kontinensen belül. Japán még mindig békében van a Rendszer szabályaival, de a Kínában kitört harcok már átértek Kazahsztánra, akik egyre erősebb indokokkal tüntetnek a kormányház előtt. Az Angliai kormányfő szerint, amíg Kazahsztánban nincs áldozat, nem kívánnak többet mondani az üggyel kapcsolatban. A keddi beszédet megtekinthetik az alábbi weboldalon..
Felnéztem az égre, és kikapcsolva tévét eldőltem a kanapén, az üvegfal felé fordulva. Nem hiszem el, hogy nem tudnak békét kötni.. És még nem is említették a lázadókat. Nyilvánvaló, hogy ők uszították Kazahsztánban a polgárokat a Rendszer ellen.
Behunytam a szemem, és a lábamat felhúzva próbáltam pihenni. Úgy érzem, sok dolog fog várni rám a következő hetekben..

"Perfect life" - 4. fejezet

Naomi szemszöge:

- Mit gondolsz? - kérdeztem tétován.
- Hát.. Nem tudom, mit kellene, hogy gondoljak. - vallotta be, homlokráncolva. - Honnan van ez a kép?
- Enoché.
- Mégis miért adott neked ilyet? Mármint oké, ha egyre gondolunk, hogy nagyon hasonlítotok, de ez még nem ok arra, hogy..
- Nem adta nekem. - szakítottam félbe.
- Elloptad?! - szökött szemöldöke a magasba.
- Nem, én, nem. Mármint.. Ott volt az asztalon, és eltettem, igen. De jó indokom volt rá!
- Mégis micsoda? - rikoltozott. Adam reagálásából rájöttem, hogy nem jól cselekedtem. De hisz nálunk lakik, az ég szerelmére! És ez csak egy kép..
- Rendben, talán nem olyan jó indok. - haraptam be a szám szélét. Adam eleresztett egy aggodalmas sóhajt, és elernyesztette a kezét, hagyva, hogy a fotó leesen a padlóra. Rám nézett viharszürke szemeivel, és megvonta a vállát.
- Enoch.. Furcsa. Szinte semmit nem változott a szememben, amióta itt van. Semmit. És ez azért megfélemlítő, mert ahogy az emberek egyre többet engednek láttatni magukból, és több mindent veszel észre, úgy változik a róla alkotott képed. Legalábbis velem mindig ez van. De ő.. - hagyta a levegőben a mondatot.
- Értelek.
- Mi lenne, ha beszélnék Enochal?
- Mivan?! Ennél rosszabb ötleted az életben nem volt! - kapkodtam a levegőt hirtelenjében. Nem akartam, hogy Enoch azt higgye, nem bízunk benne. És természetesen azt se, hogy tudja, elloptam egy családi képét.
- Figyelj, Naomi. Hogyha valamit ki tudunk deríteni a képről, akkor azt csak úgy érhetjük el, ha beszélünk vele. - nézett rám jelentőségteljesen.
Több fajta érzés kavargott bennem. Egyrészről kíváncsiság, mert ugyan kevés az esélye, de hogyha ez a kép valahogy keresztezi a múltamat, akkor fontos, elfelejtett információkat tudhatok meg. Másrészről pedig félelem; Enoch véleménye miatt, és a múltam miatt. Itt a lehetőség, tudom, hogy vétek lenne elszalasztani, de a gyávaságom felülkerekedik rajtam.
- Adj.. - sóhajtottam -, adj nekem egy kis időt. Átgondolom. - mondtam, ő pedig bólintott.

Másnap úgy döntöttünk, hogy elmegyünk szörfözni a partra, egy kis kikapcsolódásért. Mindenki stresszes és fáradt volt - nagy volt a felhajtás a turné miatt is. Itt volt az ideje kiszellőztetni a fejünket.
- ..tudjátok, hogy csak miattatok jöttem el, szóval ha meghalok, az a ti lelketeken fog száradni! - akadékoskodott Cassy, aki halál félelemmel sétált mellettünk a part felé.
- Ne aggódj már, buli lesz. - karolta át Adam, de ő lerázta magáról a kezét.
- Aha. Legyen benne a gyászbeszédben. "Bulinak indult!"
Ahogy elértünk a part melletti házhoz, Adam kért nekünk öt szörfdeszkát és ruhákat. Természetesen, ezek felvételével is meggyűlt a bajuk. Épp Enoch szitkozódását hallottam, én pedig elé álltam vigyorogva, miszerint kész vagyok. Adam és Tommy szinkronban kezdtek el röhögni, majd úgy tűnt, a többiek és értik a viccet, mert kuncogtak. Homlok ráncolva rájuk néztem.
- Mi az?
- Nem kényelmetlen kicsit a ruhád? - vonta fel a szemöldökét Tommy.
- Egy kicsit..
- Életem, fordítva vetted fel. - lépett közelebb Adam, mire Tommy még nagyobb hahotázásban tört ki, a hasát fogva.
- Hogy az a..

Mire mindenki magára szenvedte a ruhát, eltelt fél óra. Mi, kezdők - Cassy, Enoch és én - instrukciókat kaptunk a tulajdonostól, majd belegázoltunk a vízbe.
- Ez valami hihetetlen kényelmetlen. - nyávogtam, miközben a hasamon feküdve, a kezemmel csapkodtam a vízben.
- Ez egy sport. Gondolhatod, hogy nem a kényelemről fog szólni. - szólt Tommy.
- Szerintem figyeljetek inkább a hullámra. - figyelmeztetett Enoch. A látvány megfélemlítő volt, amikor felnéztem a közeledő hullámra, de bátorságot vettem magamon, és megszaporáztam a kezeim.a lábánál felálltam a deszkára, de mondanom sem kell, nem tartott túl sokáig, amíg suhantam a vízen. Pár másodperc után lezuhantam. Mire visszaevickéltem a víz felszínére, láttam, hogy csak Tommy maradt állva. Őt egészen kimosta a part felé a hullám.
- Azt hittem tudsz szörfözni. - mosolyogtam Adam képébe.
- Figyeld csak! - mondta, majd visszaugrott a deszkára.
Telt az idő, és úgy éreztem, egyre jobban belejövök a dologba. Cassy sem nyavalygott már annyit, és Enoch hihetetlen gyorsan fejlődött.
Visszapattantam a deszkára, és elkezdtem evezni a következő hullámot látva. A lábánál már sokkal magabiztosabban mértem ki a pontot, ahol felállhatok. Gátlásaimat legyőzve éreztem a száguldást és a szabadságérzetet, amit a szörfözés adott, ám egyik pillanatról a másikra megváltozott minden. A deszkám egy szempillantás alatt kicsúszott a lábam alól, ezért még a repülést is átélhettem. Hegyes kövek tűntek fel a szemem elől, és pánik tört rám. Aztán hasító fájdalom a halántékomnál, és csend. Fojtogató, mindent kitöltő csend vett körül. Óvatosan kinyitottam a szemem, a homályos foltok kék, vörös és fehér színben úsztak. Egy sötét árnyék tűnt fel a szemem előtt, aztán vakító fehérség ölelt körül.

Az üldözött - 2. fejezet

Miután a humanoiddal hazaérkeztem, leültem az ágy szélére, ő pedig megvizsgálta a sérüléseimet a fejemen és a nyakamon. Kivettem az ágy alól a kis elsősegélyes dobozt, és átnyújtottam neki, hogy lefertőtlenítse, és bekösse sebeimet.
- Nem lenne jó ötlet hölgyem, ha holnap is menne munkába. Ezt nem szabad elmondani senkinek. Most pedig pihenjen, nekem mennem kell. - mondta, miután a tenyerén lévő készülék pittyegett.
- De nekem mennem kell dolgozni!
- Hölgyem, értse meg nem lehet! Ez parancs. Viszlát! - nyitja ki a bejárati ajtót, majd elmegy.

Távozása után ledőltem az ágyra, és a gondolataimba mélyedtem. Amik megtámadtak - bár nehéz kimondani - vámpírok voltak. Évtizedekig, de nem túlzok, ha azt mondom évszázadokig nem láttak ilyen kárhozott lelkeket. Engem pedig meg akartak ölni! Ebbe belegondolva enyhe émelygés tör rám. Szeretném hinni, hogy a humanoidoknak van valami esélyük a két vérszívó ellen. Ha csak fegyverrel lőttek, akkor már rég végük. Remélem kieszeltek azóta valami okosabb támadási lehetőséget. Nem tudom, mi lenne velem, ha azok életben maradnának.
Felhívtam Albertet, hogy holnap nem megyek dolgozni, majd a párnára hajtottam a fejemet. 

***

Este nehezen aludtam el, a gondolataim gyötörtek mindvégig. Mikor már elfogott az álom, felébredtem, ugyanis kattogó zajra lettem figyelmes. Az ablak felől jött. Ijedten álltam fel ágyamról, és az ablakhoz somfordáltam. Kint korom sötét volt, csak a csillagok villogtak az égen. Még jó, hogy csak a nappalimban van üvegfal. Ilyenkor elég félelmetes lenne, de hiányt sem szenvedek, mivel ha csillagokkal akarok aludni, akkor csak kifekszek a kanapéra.
Nem találtam semmi különöset, azért visszafeküdtem az ágyamba. Pár perc múlva újra kopogás hallatszott, ezért kénytelen voltam megint felkelni. Türelmetlenül az ablakhoz léptem, és kinéztem, de még mindig nem volt kint semmi érdekes. Dühödten vetettem magam az ágyra, amikor megmozdult valami alattam. Ijedten ugrottam fel, majd hevességemtől a padlóra estem. Az ágyamban a valami felült, és elvigyorodott. Világítóan fehér fogai végett, a sötétben is jól látszódott a hosszú és hegyes szemfogai.
- Megölöd te saját magadat is, nem kell nekem idejönni! - röhögött fel, szerencsétlenségemet látva. Felállt, közelebb sétált mellém, majd leguggolt. - Valerian James vagyok. Téged hogy hívnak? - kérdezi mosolyogva. A félelem miatt teljesen lebénultam, mozdulni se bírtam. Valerian közelebb hajolt hozzám, és a szemeimbe bámult. - Csak van neved, nem igaz?
- Minek akarod tudni a nevem, ha meg akarsz ölni? - kérdeztem vissza.
- Hmm.. Jó kérdés. - suttogta. Az arca zavaróan közel volt hozzám, ha lenne lehelete, azt az arcomon érezném. - De te inkább örülj, hogy van még néhány perced az életedből.
- Te engem nem fogsz megölni. - szűröm a fogaim közül. Rettegésem dühbe fajult. Nem tetszett, ahogyan bánt velem. Lenézően beszélt, tudtam, meg akar gyalázni. De én amíg élek, küzdeni fogok ellene.
- Túl makacs vagy. - vicsorog rám. Hirtelen felindulásomból teljes erőmből pofon vágtam, majd felálltam, és elszaladtam a konyháig. Mikor már csak pár lépésnyire voltam a fióktól, amiben a húsvágó kést tartottam, a semmiből előttem termett. A mellkasába ütköztem, és hogy ne essek el, belékapaszkodtam. Mielőtt felfoghattam volna, mit csináltam, Valerian durván ellökött magától, én pedig a falnak tántorodtam. - Hízelgő, de barátnőm van. Azt hiszem volt is alkalmad vele találkozni.

Pár percig némán álltunk egymással szemben, én pedig nem tudtam, mire megy ki a játék.
- Miért vagy itt? - tettem fel a gyötrő kérdést.
- Alyshia szerint nem szabad egyetlen tanút sem életben hagynunk. Én viszont téged nem akarlak megölni, túl szánalmas vagy hozzá.
- Mi történt a humanoidokkal? - kérdeztem, figyelmen kívül hagyva megjegyzését.
- Szerinted mi történhetett velük? Semmi esélyük nem volt hozzánk képest. - vigyorog.
- Ellyn Wright. - mondom, ő pedig felhúzza a szemöldökét, és arca meglepődést tükrözik. - Ez a nevem.
- Már azt hittem a hajszíned! - mondja hitetlenkedve.
- Miért lepődtél meg?
- Semmiért. - mondja, majd közelebb lép hozzám. - Én most elmegyek, de ne reméld, hogy egyikünk nem jön vissza. Jó éjt!
Összehúzott szemmel nézett pár pillanatig, majd leugrott az ablakon.

"Perfect" life - 3. fejezet

Adam szemszöge:

- Sziasztok!
- Adam! Hamar megjöttél! - nézett fel Cassy a kanapéról.
- Igen. Kiderült, hogy Ashley, a másik gitárosunk beteg lett, és nem tudott eljönni a próbára. Nélküle meg nem megyünk semmire.
- Egyébként én is itt vagyok, ha észrevennél. - ült le Tommy Cassy mellé, és adott volna neki egy csókot, de Cassy egy puszi után mosolyogva elhúzódott.
- Szia édes! Adam, veled beszélni akartam, jött egy levél a rendőrségről. - állt fel, és felém lépett, Tommy pedig megforgatta a szemét.
- Mit írnak?
- Nem tudom, nem nyitottam ki. - adta át, én pedig kinyitottam és átolvastam. Amit láttam, az nem esett jól. - Na?
- Azt mondják, hogy.. hogy nagyon várnak már New Yorkba. - emeltem meg a hangom, mire Cassy értetlenül állt. Amikor belekezdtem a mondatban, Naomi bejött a teraszról, és nem akartam, hogy meghallja mit írnak a levélben. Legalábbis nem így. - És.. biztos jól fog hangzani az új gitár a legújabb dalhoz. Gyere megmutatom. - fogtam meg a karját, és levezettem az alagsorba.
- Adam neked mi bajod? - kérdezte, miután bezártam magunk mögött a próbaterem ajtaját.
- Ott volt Naomi, leeshetett volna, hogy nem akarom, hogy csak így hirtelenjében tudja meg! - hadonásztam a kezemmel. - De hagyjuk ezt. A levélben azt írták, hogy nem találták meg Springfieldben őket, a házukat lefoglalták. Semmi friss nyom.. Ezért azt gyanítják, hogy elhagyták a várost. Körözést adtak ki több megyére.
- Adam, megijesztesz. - nézett rám hatalmas szemekkel. - Azt akarod mondani.. hogy most bárhol lehetnek? - kérdezte, és felsóhajtottam.
- Igen.

- Naomi! - szóltam, mire érdeklődve nézett fel. Épp Tommy gitározott nekik a nappaliban. - Feljönnél kérlek az emeletre? - kérdeztem. Láttam rajta, ahogy ellenkezni kezdett volna, de tekintetemből levehette, hogy nem akarok magyarázkodni.
- Olvasd ezt el. - mondtam, miután felértünk a hálószobánkba. A szemembe nézve elvette a levelet, majd végigolvasta. Arca semleges volt, semmi érzelmet nem tükrözött. - Mire gondolsz most? - érintettem meg a kezét, ő pedig felnézett és visszaadta a levelet.
- Semmire. - jelentette ki, én pedig összeráncoltam a homlokom. - Ha elmehetek veled turnézni, nem hiszem, hogy megtalálnának. Testőrök is lesznek ott.
- Igen, de nem minden percben! És pont akkor találnak meg, hisz már hetek óta nyilvánosságra van hozva, melyik városokban koncertezünk. Nézd, nem akarom, hogy félj, de nem veheted ezt félvállról.
- Nem veszem. Ne aggódj értem ennyire.
- Ezt nem az előtt mondtad, mielőtt elraboltak? - vontam fel a szemöldököm. Naomi vetett rám egy pillantást, miszerint hanyagoljuk ezt a témát. - Nem hibáztatlak. - mondtam, ő pedig felsóhajtott.
- Tudom. - sütötte le a szemét.
- Van valami baj?
- Nem! Nincs. Vagyis.. csak gyanúm van. - söpörte ki a haját a szeméből, amikor rám nézett.
- Miért?
- Egy pillanat. - tartotta fel a mutatóujját, és bement a gardróbba. Kevesebb mint egy perccel később, egy fényképpel a kezében tért vissza. - Mit látsz ezen a képen? - kérdezte, és felém nyújtotta.
Elvettem a képet, csak akkor szakítva meg a szemkontaktust, amikor már egy ideje az orrom előtt tartottam. Egy családi kép volt, rajta egy magas, fekete keretes szemüveges férfival, aki egy vékony nőt karolt át. Nem volt fiatal, de a tekintete olyan volt, mint egy kisgyereké. Aztán egy aranybarna, középhosszú hajú kislányt pillantottam meg, aki vidáman vigyorgott középen.
Leeresztettem a fotót, és kérdőn néztem a barátnőmre. Nem szólalt meg, ezért elkezdtem gondolkodni, az arcáról visszavándorolt a tekintetem a képre. Aztán hirtelen jövő nyári záporként jött a gondolat.
A kislány kísértetiesen hasonlított Naomira.

Az üldözött - 1. fejezet

Sziasztok!
Az utóbbi pár hétben nincs sok ihletem a "Perfect" life-ot írni, ezért bemutatom nektek egy másik regényemet. Ez már pár hónapja porosodik az írásaim között, néhány fejezet van csak kész, de úgy gondolom pótlásul most ez fogom hozni. Jóval terjedelmesek a részek, a másik két regényemhez képest. Rátok bízom, hogy ehhez hogy álltok hozzá, a lényeg, hogy ezt még ritkábban fogom hozni a, mint a másikat. Remélem azért, ha mindkettőt olvassátok nem kavarodtok bele. :)
Jó olvasást!


A nevem Ellyn Wright és Angliában élek. 2142-t írunk, ahol a Rendszer irányítja az országokat. Itt minden apró törvénysértésért is büntetés jár. Humanoidok vigyáznak a fegyelemre, mindenhol látnak, mindenhol ott vannak. A harmadik beültetett szemükkel azonosítják az embereket, így találnak meg mindenkit könnyedén. A legtöbb ember meg van elégedve a Rendszerrel, de kis csoportokban mindig gyűlnek össze néhányan, akik elpusztított humanoidokat vizsgálnak. Feltett szándékuk, hogy meg fogják találni a legsebezhetőbb pontjukat, hogy könnyedén szembe tudjanak velük szállni. Én nem támogatom sem a Rendszert, sem a lázadókat, bár ha szívemre hallgatnék, akkor a lázadók mellé lépnék, csak túl kockázatos. A Rendszer az összes kisebb, elhagyatott épületet leromboltat, amióta itt megtalálták a lázadók csoportjait. Poloskákat küldve a szobákba hallgatták ki, hogy mikor vannak az épületben, így azt rájuk döntötték. Ezt a hírt hallva inkább maradtam pártatlan, nyilvánosság előtt a Rendszer támogatója. Az ember legyen akár pártatlan, vagy valamelyik támogatója, mindenkinek azt mondják, hogy a Rendszer mellet áll. Ezzel ellenben, humanoidoknak senki nem hazudik, ugyanis a hazugságvizsgálójuk mindent érzékel.

Londonban lakok, bár mindig is szerettem volna a természetbe költözni, nem pedig a betondzsungelbe. Ám munkám és a különleges engedély miatt, nem mozdulhattam a lakhelyemről. Robotfejlesztőként dolgozom, ami annyit takar, hogy egy irodában tervezem meg a humanoidok kinézetét és ritkán én vagyok a felelős a nagyobb teljesítményükért. Bár ha megkapnám azokat a titkos információkat, amiket csak a Rendszer tud róluk, sokkal többre vinném, de azt senkinek nem adják meg. Nem merik megkockáztatni, hogy nehogy bármi is a lázadók kezei közé kerüljön.

***

Évek múltán se tudtam megszokni a reggeli ébresztőmet. Nyöszörögve kelek ki az ágyból és nézek ki az üvegfalon, ami elém tárja a Londoni panorámát. A lakóépület egyik magasabb szintjén vettem lakást, így minden nap tudok gyönyörködni a kilátásban.
Elvégezve a szokásos reggeli teendőket, egy esernyővel lépek ki az ajtón. Nem kell sietnem, hogy elérjem a reggeli mágnesbuszt, ezért lassan lépkedek végig a nedves utcákon. Néhány sikátoron is végig kell mennem, hogy lerövidítsem az utamat, de számomra már annyira általánossá vált, hogy este se félek itt végigjönni.

Az irodába érve kérek magamnak egy újabb vázlatlapot és az este eszembe jutott ötleteket kezdtem el a lapra vetni, néhányszor jegyzetelve egy füzetbe. Kopogás zaja üti meg a fülemet, ezért az ajtó felé pillantok, ahol Albert, a kollégám lép be. Ő szokott elutazni a havi gyűlésekre, Amerikába, hogy bemutassa a munkánkat. Amerikában van a központ, ahonnan a fejlettebb országok megfelelő munkáit sűrűsítik egy tervrajzba.
- Zavarok?
- Dehogy, gyere csak. - intek neki. Nagy léptekkel jön az asztalom elé, majd leül.
- Láttad az előző havi jelentést?
- Még nem. Nálad van? 
- Igen, és erről szeretnék veled beszélni. - ad a kezembe egy dossziét. - A tavalyi teljesítményhez képest ez a földet súrolja. A havi gyűlésen se voltak megelégedve a munkánkkal, ezért mi az idei robotalakításon nem is vehetünk részt.
- Micsoda?! - emelem magasra a hangom. Eddig egyik robotalakításból sem estünk ki, ami évente szokott lenni. - Nem lehet ez ellen tenni valamit?
- Ezt akartam mondani. Ha az e havi munkád kimagasló lesz, akkor még benne lehetünk. Mit gondolsz menni fog? - ráncolja a homlokát.
- Majdnem egy hét, és gyűlés! Remélem össze tudok hozni valamit.
- Jó munkát! - áll fel, majd kisétál.

***

Éjfél után bezárom az irodámat, és kisétálok az utcára. Én vagyok az utolsó aki elhagyta az épületet, ugyanis senki sem szokott - rajtam kívül - ennyi ideig dolgozni. Felszállok a mágnesbuszra, ahol csak pár ember utazik. Csendesen telik az idő, minden apró neszt lehet hallani.
Miután leszálltam, elindultam a megszokott utcákon és sikátorokon át hazafele. A város sötétségbe burkolózott, ezen az elhagyatott részen. A kukákból kóbor állatok motoszkálásai hallatszottak, a fülsüketítő csendet a kutyák vonyítása, baglyok huhogása törte meg. Egy idő után lépteket hallottam közeledni, ezért hátrasandítottam. Egy magas, feketébe burkolózott férfi jött utánam hosszú léptekkel. Pánikra nincs okom, ugyanis a humanoidok minden emberre vigyáznak a nap minden percében.
Befordultam egy hosszú, sötét sikátorba, majd felsóhajtottam. Innen már nem sok idő, mire hazaérek. Apró boldogságomnak ismét cipőkopogás vet véget, amint meghallom, hogy az ismeretlen befordul utánam a sikátorba. Megfordul a fejemben, hogy lehet, hogy tényleg követ, ezért felgyorsítom a lépteimet. Az idegen nem gyorsít, ami kicsit megnyugtat, de még mindig rémképek jönnek elő gondolataimban. Ekkor meglátok egy női alakot a sikátor végéből közeledni, mire teljesen megnyugszok, és lassítok lépteimen. A nő hosszú magassarkújának kopogása az aszfalton enyhe viszolygással tölt el, de amikor közelebb ér hozzám halkan megszólítom.
- Elnézést. Lehet, hogy furcsán hangzik, de azt hiszem, hogy az a férfi követ. Nincs magánál egy riasztó? - kérdezem. A riasztó egy apró készülék, a tetején mindössze egy gombbal. Ha az ember megnyomja, akkor a két legközelebbi humanoidot hívja magához. Elméletileg gyerekeknek találták ki, de már sok nő hord magánál ilyet.
- Sajnálom, de nincs. - mondja, arcára pedig valamiféle szánalom telepedig. Kezével megérinti a kézfejemet, talán egyfajta megnyugtatásból, de ez engem még jobban megrémít. Keze hideg, mint a jég.

Félve pillantok az ismeretlen férfi felé, aki már csak pár lépésnyire van tőlünk.
- Értem. Akkor én megyek is, viszlát! - köszönök, és elindulok. Visszapillantva látom, hogy még mindig ugyanott áll, vérvörösre festett ajkait mosolyra húzza. Fejemet visszafordítom a célom felé, majd aprót sikoltva hőkölök hátra, amint meglátom a férfit előttem. Hiszen pár pillanattal ezelőtt még mögöttem volt!
- Hova, hova? - mosolyog vérfagyasztóan. Levegőért kapkodva fordulok meg, hogy elfussak, amikor a nőbe ütközöm. Megtántorodok, és majdnem hátra esek, de ekkor a férfi hozzávág a falhoz, és még mielőtt összeesnék, összekulcsolja a csuklómait, és állva tart. A hátam a nyirkos fal támasztja, csuklóimon a kéz ugyan olyan hideg, mint a nőé volt.
- Hát anyukád nem mesélt neked arról, milyen veszélyes ilyenkor az utca? - kérdezi a nő, majd végigsimít az arcomon.
- Alyshia megmondtam, hogy nem játszunk az étellel! - szól rá a férfi, mire én felsikítok. Visszafordul hozzám, természetellenesen sárga szemeiben harag villan. Megragadja a hajam, és durván nekiüti a fejem a falnak, mire fájdalmasan felnyögök, a szemeimbe könny szökik. Alyshia rám vicsorog, hegyes szemfogai előbukkannak a szájából, én pedig remegve a hidegtől és a rettegéstől, keresek a szememmel egy fegyverként használható eszközt.
- Ne is próbálkozz. Nem hinném, hogy el tudnál szökni. - nevet fel, majd szemfogait belemélyeszti a nyakamba. Még mielőtt felordíthatnék, a férfi a kezét a számra tapasztja. Kiszabadított kezeimmel ismét valami tárgyat keresek, mire megtapintok egy hosszú fadarabot, amiből szögek állnak ki. Ekkor már Alyshia helyét felváltotta a férfi, én pedig az adrenalintól felbátorodva ütöttem a nőre, majd a vérem szipolyozó idegenre. Hirtelen futásnak eredtem, vissza se nézve, és abban reménykedve, hogy nem érnek utol. A sikátorból kiérve megpillantok két humanoidot, és óriásit sóhajtok örömömben. Segítségért kiálltok nekik, mire ők azonnal mellettem termednek, és lőni kezdenek a két alakra, erősítést hívva. Pár másodperc múlva két másik humanoidot is magam mellett találok. Az egyik csatlakozik a fegyveresek mellé, míg az utolsó biztonságban hazavisz.

Bármikor

Furcsa érzéseimből most csak ezt tudtam kiírni.
Egyperces.


- Eljöttél.
A másik könnyes szeme csak bámulta az elhaló arcot maga előtt, mint a lemenő naplementét. Még így is gyönyörűnek látta.
Csend volt, csak a nehéz lélegzetvételeit hallotta, és a földön fekvő halk sóhajait. Magához akarta ölelni, de nem merte. Tenni akart valami, de semmit nem tudott.
- Mondtam, hogy bármikor.
Sápadtan pislogott a fölé magasló alakra, és elmosolyodott. Az abszurd helyzet egyáltalán nem volt neki kellemetlen - inkább jobban érezte magát tőle.
Lehajolt, és egyik kezét az oldalán lévő mély sebre tette. Mosolya egy pillanatra elhervadt, és felszisszent. Ő könnyáztatta arccal figyelte, ahogy elhagyja az ereje.
Nem tudták mit éreztek egymás iránt, de úgy kapaszkodtak egymásba, mintha az életet jelentené. És most jöttek rá, tényleg az életet jelentette.
Lassan már egyáltalán nem reagált a külvilágra. Ritka pislantásaiból, és épphogy érezhető lélegzetvételeiből tudta, hogy még mellette van. Már nem tétovázott, magához ölelte. Utoljára éreznie kellett az életet.
Végül már nem pislogott. Felemelte véres kezét, és megsimogatta a  hideg karját, homlokát a homlokának nyomta. Üveges tekintete mélyen belebámult lelkébe.
- Bármikor.

"Perfect" life - 2. fejezet

Naomi szemszöge: 

- Jó reggelt! - néztem ki a lépcsőfordulóból.
- Neked is! Jól aludtál? - hallottam Enoch hangját a kanapéról, a tévé halkan szólt.
- Igen. - lépek be a konyhába. - Elfogyott a gabonapehely?
- Bocsi. - vigyorgott rám teli szájjal, majd betette a tányérját a mosogatóba.
- Nagyon jó, most mit egyek? - húztam fel a szemöldököm, és az egyik kezem a csípőmre tettem.
- Csináljak rántottát, hercegnő? - kérdezte szarkasztikusan, mire hümmögtem, és felhúztam az orrom.
- Egynek elmegy. - sétáltam a nappaliba, majd leültem a kanapéra. Kiskori képek és néhány fotóalbum volt szétszórva az asztalon. A legtöbben egy kis srác volt rajta, akiben felismertem Enochot, és nyilván a barátait és családját. Mosolyogva vettem fel egyesével néhány képet, hogy közelebbről megnézzem, amikor egy szokatlan akadt a kezembe. Kisfiút nem vettem észre rajta, és nem is azok az emberek voltak ott, akik Enoch mellett álltak a képeken. Egy kislány volt rajta, és két felnőtt - valószínűleg házasok.

- Kész a tojásod. - hallottam Enochot közeledni, és hirtelen felindulásból a pizsamám alá rejtettem a képet. Ábrázatán láttam, hogy semmit nem vett észre. - Bocsánat, csak próbáltam rendezni a fotóimat, rögtön eltüntetem. - adta a kezembe a tányért, és kezdte volna összeszedni, amikor közbeszóltam.
- Hagyd, nem kell! - fogtam meg a kezét. Érintése kissé megbizsergetett, Enoch pedig - mint akibe villám csapott - elkapta a karját. - Nyugodtan folytasd itt, nem zavar. - halkítottam le a hangom. - Csak nem tudom mennyire túrtam szét. Néhány képet megnéztem. Ó, és egyénként köszönöm. - emeltem meg a tányért, ő pedig elmosolyodott.
- Semmiség.

Este Adammel összegabalyodva feküdtem egy pokrócon azon a réten, amelyen először megcsókolt. A csillagokat néztük, néha meg-megtörve a csendet, ő pedig ötpercenként felemelte a fejemet mellkasáról, és lehajolt hozzám, hogy felelevenítse csókunk.
- Itt olyan békés. - suttogtam.
- Igen. - A hangján hallottam, hogy mosolygott. - Még tetszik ez a felhajtás, de öreg koromra jó lenne ilyen helyen lakni.
- Micsoda? - emeltem fel a hangomat, még mindig halkan, és felkönyököltem, hogy a szemébe nézhessek. - Ki hitte volna.. A nagy Adam Lambert, aki annyira akarta, hogy világsztár legyen, eléldegélne egy kunyhóban a semmi közepén. - döntöttem oldalra a fejem, mosolyogva.
- Hmm.. - nézett vissza a csillagokra. - Ki mondta, hogy kunyhóban? - mondta, én pedig hangosan felnevettem. Visszatettem a fejem a mellkasára, és csendben folytattuk a csillagok bámulását. Sosem tudtam kivenni belőle a csillagképeket, nem értem másnak hogy sikerül. Bárkivel néztem az eget, ők mindig mondták hol van, sőt volt olyan, hogy valakivel éjszaka sétáltam, pár másodperce felnézett, és már mondta is, hogy az a göncölszekér, meg a többi.. Hát, csillagász az nem leszek.

- Adam? - szólaltam meg, hosszú, kellemes csönd után.
- Igen? - Szeretem ilyenkor a hangját. Annyira nyugodt, és feszültségmentes, hogy szinte érzem, ahogy lágyan simogat, mikor megszólal.
Majd rájöttem, nem akarom ezt elrontani. A képet akartam neki megmutatni, amit délután annyit nézegettem, amiről annyi lehetőség jutott eszembe. Kik lehetnek rajta, hol vannak.. Mindig más, és más jutott eszembe, amit már nem bírtam, ezért azt gondoltam Adam segíthet. De annyira jó volt őt ilyennek látni, távol a stressztől, hogy mikor hova kell mennie, vagy hogy mennyit kell gyakorolnia a turnéjára. Csak ezekben a pillanatokban volt önfeledt, és ki lennék én, hogy elrontsam?
- Semmi. - mosolyogtam. - Csak szeretlek.
Félig felült, így én is felkönyököltem, szemének komoly csillogása arra késztetett, hogy ne is pislogjak.
- Az nem "csak"! - tapasztotta ajkamra az ajkát. - Szeretlek.