Adam szemszöge:
Pár nappal Naomi eltűnése után nem bírtam nyugton maradni. Az egész napjaim abból teltek, hogy a rokonait és régi barátait kerestem, de nehezebb volt, mint hittem. Csak egy-két embert találtam, akiknek szerintem ismerős volt Naomi neve és leírása, de azt mondták, nem tudják kicsoda ő.
Sokszor hívogattam a haverjaimat amikor unatkoztam, túl sokszor. Talán csak a telefonommal, és a keresgéléssel teltek el az utóbbi napok. Mérges voltam magamra, amiért nem teszek semmit Naomiért. Ki tudja milyen szörnyűségeken mehet keresztül, én pedig csak lazsáltam. Végül amikor már az elmebetegség szélén álltam magányomban, megkértem Crist, Cassyt és Tommyt, hogy jöjjenek el hozzám, majd én állom a költségeket. Hazamenni nem volt erőm, arra gondolva, hogy talán Naomi nincs olyan messze Springfieldtől, vagy talán még itt van. Nem mondhatom azt, hogy egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy meghalt, de egyből kitöröltem a fejemből. A falba akartam verni a fejemet, hogy ilyenek jutnak eszembe, és igazából majdnem meg is tettem. Ezért jobb ötletnek láttam, ha elhívom őket, mielőtt kárt teszek magamban.
Hat nappal az incidens után, a telefonom sípolására ébredtem. Cassyék jeleztek, hogy nemsokára megérkeznek hozzám, úgy húsz perc. Feltápászkodtam az ágyamról, és kivonszoltam magamat a fürdőbe. Betegesen sovány voltam, sápadt, és szemeim alatt sötét karikák húzódtak. Mondhatni úgy néztem ki, mint valami förtelem. Egy lelkibajos förtelem.
Fél óra múlva kopogást hallottam. Kissé jobb állapotban nyitottam ki az ajtót.
- Adam.. - pillantottam meg először Crist az ajtóban. Szemében nem azt láttam, akit Los Angelesben hagytam.
- Sziasztok. - köszönök halkan, majd beinvitálom őket. A hotelben átköltöztem egy másik helyre, amit talán lakosztálynak is lehetne már hívni; hogy elférjünk. Az elkövetkezendő pár napot úgyis csak egymással és Naomival töltenénk, ezért nem láttam értelmét külön szobát kivenni mindannyiunknak.
Mindegyikőjük szemében szomorúság játszott, még Tommyéban is, aki próbált mindig optimista maradni. Most azokban a sötétbarna szemekben keserűséget láttam.
- Mit mondott a rendőrség? - kérdezte, miután leültünk a fotelokra.
- Semmit nem tudnak. - hajtom le a fejem. Ő biztatóan a vállamra tette a kezét, na nem mintha ez segített volna.
- Én sokat gondolkodtam - szólal meg Cassy, szinte suttogva. -, és arra jutottam, hogy talán ez segít valamiben. - húzott elő a táskájából egy piros könyvet. - Ez a naplója. - mondta. Cris eltátotta a száját, és elvette tőle a naplót, majd megforgatta a kezében. - Már kiolvastam.
- Ezt nem szabadna. - mondtam, összehúzott szemekkel.
- De érdemes volt. - nézett fel rám, elszántan. - Valami olyat tett, amiért bosszút akarnak állni rajta. Három pénzes fickó lehet benne, le van írva a nevük, hogy néznek ki. Garnet egy izmos, nagydarab férfi, mostanában 38 év körüli lehet. Silas, Granet egy régi üzleti társa, ő valamivel fiatalabb nála. És Enoch, huszonéves, pszichológiát tanul.
Pár percig némán ültünk, és dolgoztuk a hallottakat. Az agyam folyamatosan zakatolt, de Naomi ezekről semmit, soha nem említett. Nem tudom, mit tehetett Springfieldben. Lényem egyik része hallani sem akart róla, míg a másik az információkat követelte.
- El kéne vinnünk a rendőrségre.. - törte meg a csendet Cassy.
- Azt már nem! - pattant fel Cris. - Bármit is művelt itt az a csaj, az biztos nem jelentene jót rá nézve!
- Crisnek igaza van. - csatlakozott Tommy is. - De ha csak az elrablói személyazonosságát mondjuk meg, kíváncsiak lesznek, honnan tudjuk.
- Nem érdekel! Majd hazudunk.
- Ez nem csak rajtad múlik, Cris! - nézett rá szúrósan Cassy. - Adam, te mit gondolsz? - kérdezte, mire három szempár szegeződött rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése