Adam szemszöge:
Ilyen nincs. Épp elég baj volt nekem az is hogy fellöktem egy ártatlan járókelőt az utcán, de most még találkoznom is kell vele. Konfliktus kerülő vagyok, ezért még egy-két sorban belefoglaltam mennyire sajnálom a történteket. Na, de az hogy még ez után is ebben a helyzetben találnak meg minket, arról már a sors tehet. Vagy a karma. Egyiknek se lehetek valami szimpatikus.
Miután Naomi elszaladt a fotóműteremből, mind hárman furcsán nézünk egymásra. Szerencsémre, most senki nem fotózta le a jelenetünket..
- Szóval Adam, - köszörülte meg a torkát a férfi. - ő itt Cassy Miller, meséltem róla, hogy ő fog lefotózni. A stílust majd együtt megbeszélitek, én ahhoz nem kellek. Jó munkát! - köszönt és már el is ment. Cassy közelebb lépett hozzám és kezet nyújtott:
- Szia, Cassy Miller, mint már hallhattad.
- Szia, Adam Lambert, mint már hallhattad. - poénkodtam, mire elnevette magát. Eltipegett a ruhaállványig majd onnan visszanézett rám.
- A méretedben válogattam néhány ruhát, ha esetleg kellene. De tudom hogy te is hoztál magaddal, szóval azt veszel fel amit csak akarsz. - mosolygott rám. - Nem szokásom, hogy én öltöztessem a modelljeim.
Ránéztem az állványra amin egyből kiszúrtam a szegecses bőrcuccokat. Kedves tőle, hogy az én stílusomnak megfelelően választott ruhákat. Néhány lépéssel átszeltem a köztünk lévő helyet és levettem a fogasról egy nekem tetsző, fekete tépett inget. Ez alá fogom felvenni a lilás pólót, és hozzá az én ezüstös nadrágomat. Nem fárasztottam magam azzal, hogy megkérdezzem hol az öltöző, elkezdtem átöltözni mire Cassy szégyenlősen félrenézett.
- Egyébként köszönöm, hogy figyeltél arra, én mit szeretek hordani. A legtöbb fotós a saját kedve szerint válogatja nekem a ruhákat.
- Igazán semmiség. Én az emberek eredeti valójukat szeretem lefotózni. Na meg, láttalak a barátnőm szobájának falán, és azon a két-három képen mind ilyenben vagy.
- A barátnőd, Naomi? - kérdeztem. Egy rajongót löktem volna fel? Megáll az ész..
- Igen. Gondolom bemutatkoztatok.. - célozgat pár perccel ezelőttre - Amúgy nem a rajongód, csak odavan a külsődért és a hangodért. Szerintem a rajongó fogalom onnan kezdődne hogy a személyiségedért is, de annyit nem szokott utánad kutatni. - mondta, mintha csak elolvasta volna a gondolatomat.
- Értem. - nyögtem ki, majd kész lettem az öltözködéssel. Beálltunk a helyünkre, Cassy megigazította a reflektort majd az utasításainak megfelelően elhelyezkedtem.
Szerintem úgy másfél óra múlva léptem ki a stúdióból. Az időérzékem teljesen odaveszett, csak néztem magam elé amikor láttam, szürkület van.
Megkerestem a parkolóban az autóm majd beszálltam és.. nem, nincs és. Ennyi, ugyanis fogalmam sincs mit kéne most csinálnom. A haverjaimmal nemrég buliztam, nem zargathatom őket örökre, csak azért, mert magányos vagyok. Igen, magányos vagyok, bár magamnak is elég ritkán vallom be. Folyton azon gondolkodom hogy kellene-e nekem egy társ, aki mindig ott lesz nekem, de végül arra lyukadok ki, hogy a turnék miatt nem lenne időm rá. A legtöbb ember szeretne a saját dolgával is foglalkozni, nem mindenhova csak engem követni. Azokat, akik meg követnének, sose találom meg. Úgy néz ki, ebbe bele kell törődnöm..
Másnap dél felé keltem, amikor jelzett a gyomrom, hogy éhes vagyok. Szeretem ezeket a napokat, nem kell sietnem sehova, csak ahova kedvem tartja.
Kimentem a konyhába és kinyitottam a hűtőt. Semmi. Ezt még eljátszottam párszor - mint mindenki más - de rá kellett jönnöm, nem fog semmilyen ennivaló ott teremni. Ahhoz pedig kénytelen voltam hogy éhesen bejárjam a boltot, ezért úgy döntöttem leugrom az egyik étterembe.
A készülődéssel szokatlanul hamar végeztem, majd miután gondosan bezártam ajtót, ablakot, beültem a kocsiba és indítottam. Néhány utcán végig mentem, mígnem találtam egy számomra ismeretlen éttermet, amire nagy betűkkel volt ráírva: Moonstone. Egy alkalmas helyen leparkoltam majd beléptem. Nem egy luxushelyre jöttem, azt én is tudom, de bent mégis minden szép volt. A selyemtapintású terítők és a hangulatvilágítás különösen tetszettek. Leültem egy szimpatikus asztalhoz, és egy pincér máris hozta az étlapot. Pár perc elteltével megint az asztalom mellett állt:
- Sikerült választania? - kérdezte én pedig elmondtam a rendelésem és már ott sem volt.
Valamivel csak le kéne kötnöm magam, így megnéztem a telefonom. 2 üzenet, 5 nem fogadott hívás, hogy még a Twitteremet ne is említsem. Éppen az üzeneteimre válaszoltam amikor meghallottam hogy léptek közelednek felém, majd megállnak az asztalomnál. Már a nyelven hegyén van a "köszönöm" mivel gondolom az italomat hozták meg, de nem történik semmi.
- Adam? - szólít meg egy ismerős hang. Lezárolom a telefonom és felnézek. Amikor meglátom, meglepődök, de az arcomra sikerül barátságos mosolyt varázsolnom.
- Naomi! - válaszolok. Nem a legjobb párbeszéd, de mit mondhatnék a nevemre? - Hát te?
- Én itt dolgozok. - mosolyog halványan. - Meghoztam az italod. - kap észhez, és leteszi a poharat az asztalra.
- Köszönöm. - válaszolok és már megy is. Utánanézek, és a járásából látom hogy fáj a lába, sántít. Nem a legszebb munkahely az étterem vagy kávézó, mivel ha tele van egy perc nyugtod sincs. Tapasztalatból tudom.
Jobban megnézve, szimpatikus a lány. Kifinomultan mozog, /na, nem most, hanem még a stúdióban láttam/ és nagyon kedvesen viselkedik. Legalábbis, gondolom, az előző néhány találkozásunkból leszűrve. Eldöntöttem, meghívom valamire, hisz nem lehet abból semmi baj, csak barátkozni szeretnék.
Időközben, látom ahogy tipeg felém a kajámmal a kezében. Ki kéne találni mit mondok neki.. Vagy csak improvizálok, az mindig megy, ha őszinte vagy.
- Jó étvágyat! - teszi le elém a tányért, és már menne is el, de én gyengéden megfogom a karját. Összerezzen majd hirtelen felém fordul.
- Nem akarsz leülni mellém? Meghívlak valamire. - mosolygok biztatóan, mire felhúzza az egyik szemöldökét és csak néz rám.
- Hát kedves tőled, - motyogja. - de a főnök nem hiszem hogy megengedné. - hitetlenkedve nézek rá, ő pedig zavart tekintettel figyeli a reakciómat. De aranyos, olyan törékeny és butus. Felállok, hogy hitelesebben tudjak beszélni és leültetem.
- Ugyan! Majd én beszélek vele. Mit szeretnél? - kérdezem ellentmondást nem tűrő hangon, de még mindig mosolyogva. Elhebegi mit szeretne én pedig magabiztosan elindulok a pult felé.
Egy perc múlva visszabotorkálok Naomihoz aki csendben ül az asztalnál. Leülök vele szemben, de az ételemhez nem nyúlok, csak amikor az övét is kihozzák. Miután a barna szemű fiú elsétált, megszólalt:
- Miért hívtál meg ebédre?
- Szimpatikus vagy. Össze szeretnék ismerkedni veled. - mosolyogtam sokadjára.
- Én úgy tudtam.. Szóval azt hittem meleg vagy. - ezen kicsit megütköztem, de tudom ez az igazság, amit mindenki tud.
- Persze. De én csak barátkozni akarok. - mondtam mire végre ő is viszonozta a mosolyomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése