Imperfect romance - 36. fejezet

Ezt most kivételesen hamar sikerült megírnom, így lenne egy kérdésem hozzátok. Legyen folytatása az Imperfect romancenek? Én nem tudom mi legyen, ezért kérnélek titeket, hogy kommentben, vagy jobb oldalt a chatben írjátok meg, mit gondoltok. Szeretném, ha erre tényleg reagálna mindenki aki olvassa, mert egyedül a döntést elég nehéz meghozni, és a következő fejezetet már a másik történethez kell igazítanom, attól függően, hogy lesz-e vagy sem.
Jó olvasást! Várom a válaszaitokat. 

Naomi szemszöge: 

- Hogy..?
- Hallottad. - vág a szavamba, a kelletnél talán indulatosabban. Még közelebb lép, arcomon megérzem a leheletét. - Ki az az Adam? - kérdezi újra, lassan tagolva.
Nagy levegőt veszek, és megengedem magamnak, hogy pár másodpercre lehunyjam a szemem. A fejemben villámgyorsan pörög végig a gondolat, hogy hazudnom kéne-e, vagy mondjam az igazat. Enoch idegessége megrémít, de nem látom okát hazudni neki.
- A barátom.
Szemében hirtelen három dolgot látok megvillanni; az említett idegességet erősebben, félelmet és még valamit, amit nem tudok kivenni. Tekintete égeti a szememet, és a szívembe vájja magát.
- Most mit csináljak? - néz az égre egy pillanatra, majd a kezébe temeti az arcát.
- Kérlek mondd el mi történt. - érintem meg a vállát. Nem reagál. - Enoch, kérlek válaszolj. Honnan tudsz Adamről? - kérlelem fáradhatatlanul.
- Itt van. - hadarja el, felnézve a szemeimbe. Amint elér a mondat jelentése a tudatomig, a szívem hatalmasat dobban, és azt érzem, hogy futnom kell. Azonban tekintete megállít. A kétségbeesés és a sok érzelem ami benne dúl nem enged mozdulni. Segített, nem hagyhatom magára.
- Enoch.. - simítom végig az arcát. Csak most látom a hasonlóságot a vonásaiban is, nem csak a szemében. A fejemben hirtelen megfogalmazódik egy kis reménnyel telt terv. - Gyere velünk! Adam hálás lesz azért, amit tettél értem, segíthetünk neked! Nem hagyunk magadra.
Az élettel teli fény visszaköltözött a szemébe, és aprót bólintott.

Enoch karonfogva kivezetett, és elfordítva a kulcsot a bejárati ajtóban előreengedett. Sietősen elsétáltam a ház sarkához, ahonnan el lehetett látni a kapuig. Nagyot dobbant a szívem, és csak akkor fogtam fel igazán e perc jelentőségét, amikor megpillantottam Adamet. Rohanni kezdtem felé, de nem úgy, mint a filmekben. Adam még háttal állt nekem, amikor megbökte Tommy, hogy nézzen végre felém. Épp próbált tenni pár lépést, amikor én odaértem hozzá, és a nyakába ugrottam. A becsapódás akkora erővel sikerült, hogy Adam majdnem hanyatt vetette magát, és a fejünk erősen összekoccant, de nem érdekelt, és látszólag őt sem. Olyan erősen ölelt, hogy az szinte fájt. Hallottam, ahogy Cassy felnevet, és én megpróbáltam nem elsírni magam. Egy perc után Cassy is becsatlakozott az ölelésbe, majd elengedtem Adamet, és üdvözöltem a többieket is.
- Hogy vagy? - Ennyit tudott kinyögni Adam, amikor az oldalamnál állva a nyakamba fúrta az arcát, és átölelte a derekamat.
- A körülményekhez képest jól. - lélegeztem fel.
- Gyere, ülj le. - szakított el Cris Adam mellől, és leültetett a derékmagasságú támfalra.
- Ezt nem most kéne.. - szólalt meg Enoch. Cris kérdően felvonta a szemöldökét. - Garneték nemsokára itt lesznek! El kéne húznunk, ha nem akarunk velük találkozni.
- Ugyan már! Mi négyen vagyunk férfiak, ők meg ketten. És Cassy is bármikor kikaparhatja valamelyik szemét. - viccelte el Tommy a helyzetet.
- Ez nem ilyen egyszerű. Garnetnek lehet, hogy van fegyvere.
- Mivan? - tért magához Adam.
- Ne már, tényleg nem ácsoroghatunk itt! Nem tudhatjuk mennyire ment el az eszük, mit csinálnak ha itt lesznek. Mennünk kell. - magyarázott Cassy, mire fémcsattanást hallottunk.
- Nem mentek sehová. - morgott Garnet a kapuban.