A faragott játék

Ezt a történetet pár hete írtam a városi versenyre. Bár nem nyertem vele, szerintem jól sikerült. Ezzel kívánok mindenkinek boldog karácsonyt! Legközelebb jövőhét vasárnap jelentkezek az Imperfect romance folytatásával.


Iván, a 12 éves fiú királyi családban nőtt fel az 1800-as évek végén. Szüleitől mindent megkapott amit akart, de erősen fegyelmezték. Csak az általuk kiválasztott gyerekek lehettek a baráti, ennek ellenére szerette életét. Minden vasárnap kijártak a vásárra, szegény embereknek öltözve, hogy ne keltsenek feltűnést. Iván nem szeretett így öltözni, mert ő azt hitte, hogy többre való mint az alattvalóik. Szülei hosszú kalapot viseltek, hogy arcukat takarják, míg neki ilyenre nem volt szüksége. Védelme érdekében apja elrendelte, hogy kilétét addig nem fedik fel, míg nem kerül a trónra.

Ezen a napon is a vásárra készülődtek. Amikor leértek a térre, már nyüzsögtek az emberek a hidegben. Sok helyen már fenyőfadíszek is az asztalokon pihentek, Karácsony közeledtét jelezve. Hosszú ideig sétálgattak, amíg Ivánnak fel nem csillant a szeme. Az egyik bódé szélén egy fából faragott játékot pillantott meg. Felnézett a szüleire, akik épp a sajtokból és kürtöskalácsokból válogattak. Sokáig szólongatta őket, anyja hosszú szoknyájának a sarkát húzgálta, mire a nő figyelmeztette, hogy ha nem hagyja abba, semmit nem fog kapni a finomságokból. A fiú sértődötten fordított nekik hátat, és elkezdett szemezni a játékkal. Visszanézett szüleire, akik egymással csevegtek, fiukra ügyet sem vetve. Iván megelégelte, hogy szülei figyelnek rá, így elindult a kiszemelt bódé irányába. Végighaladva az embertömegen kissé megszédült, de töretlenül ment előre. Kis idő után már elbizonytalanodott, és körbenézett. Sem a szüleit, sem a játékot áruló embert nem látta, ezért szaladni kezdett valamerre. Tudta, hogy senkitől nem kérhet segítséget, hisz akkor el kellene mondania, hogy a királyi család sarja.

Hosszú percek után kifáradva ült le az egyik vásár melletti padra. Egy ismerős alakot sem látott, ezért kétségbeesett, és a sírás szélén állt. Néhány óráig ült a padon, de senki nem jött érte. Amikor már az egyik könnycsepp lefolyt fiatal arcán, egy asszony szólította meg:
- Hát te fiam, mit búslakodsz itt? - kérdezte. Tájszólása volt, erről Iván tudta, hogy nem idevalósi.
- Elvesztem. - pityeregte.
- Elvesztél? Hogy lehet egy gyereknek elvesznie? Felelőtlenek a szüleid, lehet, hogy még nem is keresnek!
- Ne mondjon ilyeneket! Tudom, hogy meg fognak találni.
- Láttam, hogy miért régóta ültél le ide. Figyelj fiam, én nem szeretném, hogyha éjszaka megfagynál. Hazulra éppen jó jönne egy dolgos kéz, úgyhogy ha naponta elvégzed a munkádat, ígérem eltartunk. - ajánlotta fel. Iván üveges tekintettel bámulta, a lehetőségein gondolkozva. Ha most vele megy, akkor lenne egy új esélye, de ha itt marad, talán nem talál vissza a kastélyhoz. Nem úgy ismeri szüleit, hogy katonákat küldene érte, és a népre se bízhatott. A fiú végül elfogadta az utolsó lehetőségét.
- Papó! - kiáltotta el magát az asszony.
- Vezesd ide azt a szekeret! Találtam egy árva gyereket.

A szekéren zötykölődve Iván biztonságban érezte magát, de rossz előérzete nem hagyta nyugodni. Néhány kilométer után, útonállók támadták meg őket. Az ember két tőrt húzott, az egyiket az asszonynak adta, majd a banditák felé siettek, Ivánt a szekérben hagyva. A fiút jeges félelem fogta el, a hangok hallatán. Ráhúzta a fejére a pokrócot, és reszketve várta a dulakodás végét. Pár perc után a furcsa hangok alábbhagytak, és cipőkopogást hallott. Az asszony lerántotta Iván fejéről a takarót és rászólt:
- Ennyire gyáva vagy? Tanulnod kellett volna, hogyan védd magad. – rótta meg. Az út többi része csendesen telt, Iván a gondolataiba mélyedve szemlélte az utat.

A tanyához érve Ivánt körbevezették, és felsorolták neki a teendőit. A fiú ezt elfogadta, és a birtokon maradt. Ahogy teltek a hónapok egyre igazságtalanabbnak találta, hogy míg ő sokat dolgozik, keveset kap érte. Minden nap megetette az állatokat, friss szénát adott a lovardába, kertészkedett. Ennek hála, a szénában kellett aludnia, és kevés ennivalót is kapott.

Majdnem három évre rá, hogy elveszett a vásáron, az állatokat simogatta a szénán ülve. A hideg téli napokon se engedték őt be a házba, tekintve, hogy „ismeretlen”. 15 évesen már fel tudta mérni, hogy  környezet, ahol él, emberhez nem méltó. Neki a királyi kastélyban kellene most ülnie, a meleg takarók között, barátait nevettetve. Ehelyett az egyetlen társasága a szamarak, birkák és tehenek voltak.

Megelégelte az asszony és az embere bánásmódját, így felkelt és elindult hazafele. Semmi nem volt nála, csak egy bicska, amit még tőlük kapott. Ez az egyetlen dolog, amiért hálás volt. Szerencséjére – bár lehetetlenül hangzik -, még mindig emlékszik a visszaútra. Valahol a szíve mélyén mindig is gondolta, hogy egyszer vissza fog jönni. Próbált az alattvalóival élni, és így felfedezte mennyire rossz sorsuk van az embereknek. Ezeken gondolkodva ment végig a poros úton, a szamár hátán. Különös csörtetéseket hallott az út szélén végighúzódó erdőből, de nem szentelt rá nagyobb figyelmet. Egy idő után megállt egy kereszteződésben, és körbepillantott. Arra már nem emlékezett, merre kell itt mennie. Ekkor a gallyak ropogása megszűnt, és cipők kopogása hallatszott helyette. Négy bandita jött ki a bokrok és fák közül. Iván megijedt, és futni akart, de körbeállták. Az egyik közelebb lépett hozzá, megfogva a szamárra akasztott kantárt. Ellenséges arca egy pillanat alatt meglepődést tükrözött.
- Ez a herceg! – kiáltotta társainak, akik szintén tátott szájjal nézték.
- Felismertek? Honnan? – kérdezte a fiú összezavarodva.
- A királynő már két éve, hogy mutatott a népnek egy festményt rólad. Nagyon el vannak keseredve, de még mindig kerestetnek téged. – válaszolta egy másik.
- Vissza tudtok vezetni a kastélyhoz? Nem tudom merre kell menjek. – nézett szét rajtuk.
- Természetesen. – válaszolta egy bajszos férfi, majd elővezették a lovaikat az erdőből. Felültek rá, majd jobbra kanyarodva mentek tovább az ösvényen. Iván nem tudta, miért bízik bennük, de tudta, hogy nem akarnak neki rosszat, már nem. Talán a bűnözőkben is lehet némi jóság, hisz legtöbbjüknek kényszerből kellett azzá válni, akik. A fiú azon gondolkozott, ha épségben visszavezetik őt a kastélyba, enyhíteni fog az útonállók büntetésén.

Fél óra múlva Iván ismerősnek találta a környéket. Beértek a városba, és kis idő után a karácsonyi vásárt is elérték. Olyan volt minden, mint régen, és a gyerekkora emlékei melegséggel töltötték el a fiú szívét. 15 percre rá a kastély kapujánál álltak. Az őrök nem engedték be őket a kastélyba, de megüzenték a királynak és feleségének, hogy vendégek érkeztek. Mondták, hogy azt állítja az egy fiatal fiú, hogy ő a gyerekük. A királyné sebesen szaladt ki a kapuhoz, nyomában a királlyal, nemesi családhoz nem méltó módon. Amikor észrevették, hogy valóban a gyermekük várja őket, a királyné pityeregve borult a nyakába.
- Hát itt vagy! Már azt hittem sosem talállak meg! – mondta, majd kissé távolabb húzódott tőle, hogy szemügyre vehesse. – Milyen férfi lett belőled!
- Méltó örököse leszel a trónnak. – mosolygott rá apja, és megveregette fia vállát.

Fél év múlva Iván átvette a helyét a trónon. A nép csodálta és felnézett rá igazságossága miatt. Mivel megélte mindazt, amin az alattvalóiknak át kell esniük, arra törekedett, hogy minél inkább megkönnyítse hétköznapjaikat. Az őt „örökbefogadó” asszonynak és férjének írt egy levelet, azonban választ nem kapott, hiszen nem minden sor jóról szólt. Bár hálás volt, amiért a két ember megmentette őt, gyűlölte az ott töltött hónapokat, ugyanis szeretetet senkitől nem kapott. Az útonállók tisztességes életet éltek azután, hogy letöltötték a megérdemelt büntetésüket. Mivel a fiú – aki ilyen hamar férfivá cseperedett – Karácsony előtt érkezett, szüleivel együtt tölthette az ünnepet. Sok ajándékot kapott tőlük, de ő egynek örült igazán: egy faragott játéknak, amit azon a napon pillantott meg a vásáron.


„Aki dudás akar lenni,
pokolra kell annak menni.
Ott kell annak megtanulni,
hogyan kell a dudát fújni.”