Naomi szemszöge:
Teltek a napok, én pedig egyre jobban kezdtem megszokni az Adam nélküli életet. Persze még mindig rossz volt, hogy nincs velem, de most már rendesen éltem, nem úgy, mint egy csecsemő. Talán a csecsemő rossz kifejezés, mert még az is tud enni.
Nappal adtam a normális énemet, de este mindig nagyon hiányoltam, bár sírni elég ritkán sírtam. Hiába, hogy mások előtt nem mutatom fájdalmam, nyilvánvalóan látják, hogy még nem tettem túl magam rajta. Kell nekem ennyire átlátszónak lennem..
Egyik nap, amikor éjszaka ismét a régi emlékeken gyötörtem magam, nem tudtam többet várni. Felkaptam magamra valamit, ugyanis odakint borús volt az idő és elszaladtam a metróállomásig, onnan egészen abba a negyedbe, ahol Adam lakik. Végigszaladtam az emberektől zsúfolt utcákon, mígnem elértem egy kihalt, mégis szép utcához. Lelassítottam lépteimet és nagyokat szippantva a párás levegőből, sétáltam a ház elé. Megálltam a kapu előtt és néztem a bentről szűrődő gyér világítást. Rátettem a kezemet a csengő gombjára és elkezdtem számolni tíztől visszafelé. Valahogy eljutottam a mínusz számokhoz is.. Sóhajtottam egy nagyot és minden bátorságomat összegyűjtve megnyomtam a gombot. Pár másodperc után - ami nekem óráknak tűnt - kulcszörgést hallottam, majd kinyílt az ajtó és Adam meglepődött tekintetével találtam magamat szembe. Ellépdelt a fakapuig és elfordította benne a kulcsot, az pedig halk nyikorgással nyílt ki előttem.
- Te meg mit keresel itt? - kérdezte, de hangszínéből semmi gúny nem áradt.
- Én.. én csak..
- Magad sem tudod. - nézett rám mindenttudóan.
- Mondhatjuk azt is. - motyogtam, szememet lesütve.
- Bejössz? - vonta föl szépen ívelt szemöldökét, mire én jobban meglepődtem, mint ő, mikor ajtót nyitott. Nagy szemekkel néztem rá, ő pedig félreállt, utat engedve nekem. Apró lépésekben elsétáltam az ajtóig és megálltam a küszöb előtt. Most vagy el szeretne velem beszélgetni, vagy egy szektát tartogat bent, hogy bosszút álljon rajtam, általuk. Az előbbire szavazok, ezért belépek lakásába és megcsap a jóleső meleg.
A pulóveremet felakasztottam a fogasra és míg Adam eltűnt a konyhában, én kényelmesen elhelyezkedtem a puha kanapén. A kandallóban tűz lobogott, ez adott fényt a szobára. Az első gondolatom az volt, hogy milyen romantikus ez az egész.
Kis idő múltán Adam belép a nappaliba két bögrével a kezében. Leteszi a kisasztalra, majd felkapcsolja a lámpát, megtörve a varázst. Na szép, lehet, hogy ez mégsem fog összejönni.
- Köszönöm. - mondom, miután odanyújtotta nekem az egyik bögre teát.
- Szívesen. Szóval.. kezdheted összefoglalni azt, hogy miért zavartál meg.
- Hát, gondoltam beszélgethetnénk. - motyogtam. - Sajnálom, miben zavartalak meg?
- Olvastam. - mutat a kandalló mellett heverő könyv felé, mire nekem leesik az állam. Egy könyv fontosabb mint én? Ez igazán kedves tőle.
- Hogy teltek a napjaid? - terelem el a témát, nevetségesen feltűnően.
- Egész jól, egészen a mai napig.
- Mi történt? - kérdezem, őszinte érdeklődéssel.
- Jöttél te. - hunyorít rám.
- Na ez már fáj. - nézek rá kissé megvetően.
- Gondolhattad volna, hogy ilyen leszek, ezek után! - csattan a hangja, mire én halkabban fojtatom mondandómat. Nem kell, hogy a szomszédok bekopogtassanak veszekedésünkre.
- Igazad van. - mondom, a szemében pedig meglepődést látok. - Nem kellett volna, azt tennem, amit tettem. De hidd el, hogy megbántam! Mit csináljak, hogy higgy nekem? - kérdezem, közben pedig közelebb ülök hozzá.
- Nem tudnál olyat csinálni, vagy mondani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése