Valótlan valóság

Most a szokásos Imperfect romance fejezet helyett egy novellát hoztam, amit egy pályázatra írtam. Én nem vagyok teljesen megelégedve vele. Keveselltem a maximum oldalszámot, de csak sikerült összehoznom. Ti mit gondoltok?


Lara éppen az edzőteremből sétált hazafele, kifáradva. Éjszaka volt, de ebben a békés városban senki nem bántott még senkit. Itt szerették egymást az emberek, törvényszegés is csak nagyon ritkán akadt, ezért oka nem volt a félelemre. Egy nagyobb sikátoron jött keresztül, nem messze meglátta a házukat. Ekkor neszt hallott maga mögül. Megfordult, de a Hold világítása nem volt elég ahhoz, hogy bármit is lásson. „Biztos csak egy macska” gondolta és zavartalanul folytatta útját, majd kis idő után ki is ért a sikátorból. Utcájuk egy erdő mellé épült, ahol kisgyerekként mindig játszott barátaival. Most azonban csak üresen csengett, benne sötétséggel. Amint eszébe jutottak az emlékek, figyelni kezdte az erdő mélyét és hirtelen egy alakot látott elsuhanni, aminek lába nem érte a földet. Megtorpant és megdörzsölte szemeit. Azt gondolta ez nem lehet más, csak az agya szüleménye és ezzel a tudattal tovább indult. Az utca felénél a lámpák sorra lekapcsoltak, ő pedig újra megtorpant és felnézett az egyikre.

- Ez most komoly? – furcsa arckifejezéssel nézett immár az égre majd tekintete újra a háza felé vándorolt. Pontosabban vándorolt volna, ha valaki vagy valami nem takarja el. Amint észrevette, hogy nincs egyedül szíve gyors ütemre váltott, arcára a döbbenet és a félelem keveréke ült ki. A férfialak közelebb lépett hozzá, ő pedig észrevette halvány mosolyát az arcán. Szép hangjából le tudta vonni, hogy annyi idős lehet, mint ő.

- Ki tudnál segíteni? Az utca végére tartok, de nem láttam házszámot kiírva és nem tudom melyik házba kellene mennem. – tárta szét a karját az idegen.

- Jöjjön, segítek. – mondta Lara majd megkérdezte a házszámot. Amint meghallotta, hogy a férfi az ő házukat keresi, neki is mosoly ült ki arcára. – Micsoda véletlen! Maga a szüleimet keresi, én abban a házban lakok. – mutatott vöröses szürke házuk felé. Az idegen mosolya szélesebb lett, sötét, kivehetetlen színű szemei megcsillantak.

- Nem. Én téged kereslek. – mondta. Lara mosolya lehervadt, már csak fintort sikerült arcára erőltetnie. – Alpheus Emerson vagyok, te pedig Lara Owens. – jelentette ki, Larának pedig kezdett egyre furcsább lenni a helyzet. Nem tudta mit akar tőle az idegen, de megkérdezni nem volt ereje. Amióta a lámpák kialudtak, az ő maradék ereje is kialudt. Felnézett a magas férfira, aki csukott szemmel mosolygott rá, úgy látszott nem épp elmondani készül, miért keresi a lányt. Fontolóra vette, hogy elmegy az idegen mellett, ugyanis még ebben a városban sem biztonságos annyira az este, hogy itt kellene éjszakáznia. Az egyik lába lépésre lendült, mire a férfi keze megfogta a lány karját. Lara megrémült, és próbálta kihúzni a karját mire Alpheus erősen megszorította. A lány felsikoltott. Nem azért, mert olyan erősen szorította volna meg, hanem mert olyan érzése támadt mintha felperzselték volna bőrét. A férfi elengedte, mire a Larának megint sikítani támadt kedve, ugyanis amit látott teljesen lesokkolta. Bőre durván le volt égve és a sérülés formája olyan volt, mint egy kéz. Felnézett Alpheusra, akinek szemei vörösen izzottak és még mindig sátánian vigyorgott. Tett pár lépést hátra, majd futásnak eredt. Haza nem mehetett, az ajtó zárva volt, és jelen pillanatban nem a kulcs előkotorásával, vagy a kopogtatással akart bajlódni, ezért beszaladt az erdőbe.

Nem tudta merre menjen, csak szaladt amerre látott. A karján lévő sebet karcolták az ágak, ő pedig száját befogva, könnyeivel küszködve futott tovább is tovább. Mikor már teljesen kifulladt, leült egy fa tövébe. Lábait mellkasa elé húzta, és körülölelte magát, mintha biztonságot nyújthatna saját magának. Szeméből kétségbeesett könnyek kezdtek el potyogni, fogalma sem volt arról, hogy mi folyik körülötte. Egy átlagos nappal indult ez is, de mi lett belőle? Horrorfilmbe illő jelenet volt, ami most történt.. Felemelte a karját egy fájdalmas nyögéssel, és megvizsgálta. Sokáig elgondolkodott azon, hogy ennek az embernek miért izzott a szeme, és, hogy tudta megégetni a karját, puszta kézzel. Még ezernyi kérdés kavargott benne, amitől a feje is megfájdult. Szemeit behunyta, és fogait összeszorította. Ki akarta zárni a külvilágot, csak egyedül akart lenni, békében. Egész életében erre vágyott, de sose sikerült neki. Csalódottan kinyitotta szemeit, és megpillantott két pontot az előtte lévő bozótosban. Érezte, hogy valaki vagy valami van a közelben, de a pontok nem vörösek voltak. Sokkal inkább színek kavalkádja, nem lehetett megállapítani milyenek. Az ereje újra elhagyta, ezért a földön kúszva ment közelebb a bokrokhoz. Pár másodperc után ijedten hőkölt hátra, amikor észrevette, hogy két szempár nézi őt, emberi szempár. Egy kéz nyúlt ki a bokorból, ami elkapta fájó kezét és berántotta a sötétségbe. Lara sikítani próbált, de egy másik kéz befogta a száját. Mozdulni nem mert, csak várt. A száját tartó kéz oldalra fordította fejét, így megpillanthatta fogva tartóját. Alpheus volt az, az arca közvetlen a lány arca mellett volt, úgy mosolygott. Lara kétségbeesett és kérdő pillantására engedett a lány szorításán, de kiszabadulni még így sem tudott.

- Ne félj. – suttogta. – Még nem kell félned semmitől, ha azt teszed, amit mondok. – hangja furcsa módon kellemes volt, mégis parancsoló. Lara bólogatott párat, amennyire a szorítás ellenére tudott, de nagyon is félt. A mondatban a „még” szó nagyon vészjósló volt. – Tudom, hogy nem vagy hívő. Tudom, hogy reményvesztett vagy és folyton ki akarsz lépni a megszokott valóságból. Hát tessék. Megkapod, amit akarsz. – halkította le hangját, majd a lányt hirtelen hátra lökte. Lara a fejéhez kapott, hogy ne verje be, de hiába várt, fájdalmat nem érzett, csak amit a karján lévő seb nyújtott. Összeszorított szemeit lassan kinyitotta és szétnézett. Nem az erődben volt. Sehol egy fa, egy bokor, de még egy lehullott levél sincs. Egy nyomasztó szobában találta magát, ahol a vörös és a fekete volt az uralkodó szín. A földön feküdt, Alpheus pedig felette állt. – Ne mozdulj innen. Nemsokára visszajövök. – mondta, majd kisétált egy ajtón.

Lara felállt és szétnézett. Ha nem ilyen helyzetben lenne, talán azt mondaná a szobára, hogy művészi. A falakon különböző festmények sorakoztak, legtöbbjük memento mori ábrázolással. De volt olyan, ami az éjszakát, vagy a napot és a fényt tükrözte. A lány sorjában végignézte az összeset, belefeledkezve mindenbe. Az utolsó képnél megállt és elgondolkozott. A festményen egy lány nyúlt a fény felé, megmagyarázhatatlan arckifejezéssel, de az alatta lévő lidércek nem engedték. Fél teste már csak csontvázból állt. Megborzongott és a mostani helyzetére gondolt, ami talán ugyanaz lehet, mint amit a festmény ábrázolt.

Lefeküdt a franciaágyra és próbált elaludni. Nem tudta hol van, mit csináljon, de fáradt volt és más ötlete nem volt. Félálomban átfordult a másik oldalára, majd megpillantotta maga mellett Alpheust. Ijedtében felsikoltott, nem tudta, hogyan került oda. Nem hallotta, hogy bejött volna, nem érezte, hogy lefekszik az ágyra. A férfi arca gondterhelt volt, ez tűnt fel elsőnek Larának, na meg a szeme. Közelebbről nézve olyan volt, mintha lángolna az írisze.

- Ki vagy te? – kérdezte bizonytalanul.                       

- Démon. – felelte Alpheus egyszerűen.

- Nem.. Nem, az lehetetlen. – motyogta Lara zavarodottan. A férfi megfogta a lány megégetett karját és felemelte.

- Lehetetlen? – kérdezte. Lara elkapta a kezét és felugrott az ágyból. „Nem lehet igaz. Ilyen nincs, ez csak a képzeletem szüleménye.” gondolta. Alpheus elvigyorodott és lángoló szemeivel figyelte a lányt, aki majd’ beleőrült. – Ne aggódj, nem kell elmegyógyintézetbe menned. Ez a valóság.

- Nem hiszem el. – nézett a szemébe Lara. Alpheus felállt és kisétált az ajtón. Megint csend telepedett a szobára. A lány nem tudta felfogni, mi történik vele. Felindulásában megfogott egy széket és hozzávágta az egyik festmények. Az szétszakadt és a kerete darabokban hullt a földre, a vászon pedig hamuvá lett. Hátrálni kezdett, mire beleütközött egy asztalba és megkapaszkodott. Az ájulás keringette. Nyílt az ajtó és Alpheus megint belépett rajta. Körbenézett és amint meglátta a darabokra tört keretet, fejcsóválva közelebb sétált a lányhoz.

- Ennyire ostoba nem lehetsz! Ez egy egyedi darab volt. Talán magadtól nem jönnél rá, csak akkor, ha mondom, hogy minden értékes és ne törd szét?! – nézett rá dühösen. Szemei szinte villámlottak. – Szólalj már meg, az ég szerelmére! Vagy büntetést szeretnél? – kérdezte és már emelte is kezét, hogy megkínozza a lányt. Az hirtelen kitért mellőle és beszaladt a szoba sarkába. Leült és zokogni kezdett. A férfi szemében szánalom játszott, úgy tűnt megsajnálta Larát. Halkan odalépdelt mellé és leguggolt. Majd megölelte, ezzel Larát megdöbbentve, de saját magát is. – Semmi baj – suttogta.

- Most meg miért vagy ilyen? – kérdezte a lány felháborodva. Úgy érezte, ez a férfi csak játszik vele. Igazából nincs semmilyen démon, csak ez az elvetemült alak, a hülye képzelgéseivel.

- Nem tudom. – mondta Alpheus őszintén. – Tudod, azt mondta a főnök, meg kell, hogy öljelek.

- Tessék? – rázkódott meg a lány. Ki akart szabadulni a férfi öleléséből, de az nem engedte. – Egyáltalán ki a te főnököd?

- Démon vagyok. Szerinted ki lenne? – tette fel a költői kérdést. Majd ismét csend következett. Alpheus nem szólt semmit, Lara pedig összezavarodva törölgette könnyes szemeit. A férfi közelsége megnyugtatta, bár tudta, miket tudna vele csinálni. Felvont szemöldökkel nézett rá, mire Alpheus elmosolyodott. – Szeretnéd, hogy meséljek neked? – kérdezte. A lány hevesen bólogatni kezdett, mire ő belefogott a történetbe: - Nem tudom, milyen érzés élni. Soha nem éltem, mindig is démon voltam. – súgta vérfagyasztóan, a lány pedig észrevette, hogy szemei jobban felizzottak. – Pedig én élni akartam, mindig is. Egyik nap, a főnök, - ahogy mi hívjuk – rám bízta, hogy meg kell ölnöm egy lányt. Ezen nem lepődtem meg, máskor is öltem már embereket. – mondta félvállról, Lara pedig megint megrázkódott a férfi szorításában. – Kimondta a nevedet, én pedig kissé felháborodtam. Téged már máskor is kiszúrtalak, amikor a Földön jártam és ő ezt nagyon is tudta. Nekem akart rosszat, mert megmentettem az apámat azoktól a dögöktől. – mondta fogcsikorgatva. – Rám került hát a sor, hogy megrémisszelek, majd megöljelek, de igazából nem akartam, csak féltem tőle. Az egyetlen dolog, amitől félünk, az ő.  Szóval, most, hogy ide jöttünk, elmentem hozzá, hátha mégsem téged kell megszállnom, de mit is vártam, magától az ördögtől! – nevetett fel kényszeredetten. – Próbáltam sokadszorra, de mindig csak elutasított. Aztán észrevett rajtam valamit..

- Micsodát? – kérdezte Lara, amikor a férfi percekig nem válaszolt.

- Az érzelmeket. Ami nálunk elég ritka. Apám igazából nem volt, nekünk nincsenek elődeink. Csak egy többet létezett démont neveztem így. Ha van szívem, akkor a legmélyén mindig is ember szerettem volna lenni. – izzó szemeit a lányra emelte és vizsgálni kezdte. Megkönnyebbült, amikor félelmet már nem talált az arcán, csak vegyes érzelmeket. Larában viszont átsuhant egy gondolat, miszerint Alpheus mélyebb érzelmeket táplál iránta. Mikor már majdnem elnevette magát az ostoba feltevéstől, Alpheus hirtelen közel hajolt hozzá és szájon csókolta. A lány nem tudta mit csináljon, ellökje, vagy csókoljon vissza? Míg gondolkozott, a férfi megszakította a csókot és távolabb húzódott. – Szeretlek. – súgta. Szemei megteltek forró könnyekkel, amit Lara fel sem tudott fogni. Egy alvilági lény képes lenne megszeretni egy embert?! „Kezdjük ott, hogy én még a túlvilágban sem hittem. Miért ne történhetne ez is meg?”
A lány hirtelen felsikoltott, amint kicsapódott az ajtó és két lény lépett be rajta.

- Na, most szépen vége lesz a nyáladzásotoknak! – szólalt meg az egyik, torz, mély hangon. – Ide a lányt, Alpheus! – emelte fel hangját, vérben forgó szemekkel. A férfi elővett zsebéből egy kést, majd végigvágott a lány alkarján. Lara felordított kínjában és könnyes szemekkel elájult.

- Lara! Lara, kérlek ébredj. – lassan nyitotta ki szemét, amikor szólítgatták. Alpheus ült mellette az ágyon. Nem abban a nyomasztóan sötétben, hanem egy vidámabb szobában, ami narancssárga és fehér színben úszott. – Jó reggelt! – mosolygott rá.

- Hol vagyok? – motyogja Lara, olyan halkan, hogy még saját maga is alig hallja.

- Az új otthonodban. – néz félre a férfi. – Tudod.. tudod miután elájultál, az árnyak meg akartak támadni. Amikor már kiadták a parancsot, hogy a főnökünk elé kell, hogy vigyelek, már nem bánthattalak volna. Szóval nekem rontottak, én pedig megsebeztem őket a késsel. Ha ember vére kerül a testükbe, eltűnnek. Mivel nyílván meghalni már nem tudnak.

- Nem hiszem el. Az ég szerelmére, ez lehetetlen.. – suttogja a lány.

- Ne aggódj. Hozzá fogsz szokni. – simított végig a karján. – Miután elpusztítottam az egyiket, a másik megsértett.

- Hol? – csattant fel Lara hangjában az aggodalom. Lehet, hogy a férfi meg akarta ölni, de most már szereti. Megmentette az életét. És ahogy ezen gondolkozott, rá kellett jönnie, hogy kezdi megkedvelni a démont. Bár elég abszurdul hangzik..

- Itt. – felhúzta a pólóját és a lány megpillantotta a hosszú sebet az oldalán. Gyengéden rátette a kezét és végighúzta a seben, mire Alpheus felszisszent, de nem mozdult.

- Fáj?

- Igen. – mondta. Lara kérdő tekintetére magyarázni kezdett: - Szóval megvágott, de nehezen azt is el tudtam pusztítani. Aztán kitéptem a nyakláncot, ami a hűségemet bizonyítja. – mutatta most meg a mellkasán lévő heget. – Bele volt égetve a bőrömbe. Tudtam, hogy egyszer eljövök onnan. Ezért volt nekem itt ez a hely, egy kicsit a menny és pokol között. Itt mindenféle lények élnek, akik eljöttek az egyik oldalról. Mondhatnám azt, mi függetlenek vagyunk. – mosolyodott el, ezúttal nem azzal a félelmetes vigyorával. Aztán lesütötte a szemét. – Idehoztalak, mert túl sokat tudtál meg ahhoz, hogy visszamehess az életedbe. Reméltem, hogy velem leszel majd.. – visszafojtott lélegzettel kezdte el nézni a lányt, választ várva.

- Elég fura nekem ez a helyzet..

- Tudom. A te valóságodhoz képest, ezt nehéz megszokni. De meg lehet. Csak idő kell hozzá. És én tudok várni.
A lány elgondolkozott, milyen lenne, egy számára még ismeretlen és talán félelmetes világban élnie. Nem lenne egyszerű, de bízott Alpheus szavaiban, hogy meg fogja tudni szokni. Talán még ő is megszerethetné a férfit..

- Szeretnék veled maradni. – mosolygott. Szinte hallatszott, ahogy a férfi szívéről mekkora kő esett le. – Most pedig kezdhetsz többet mesélni.
Alpheus átkarolta Larát, akinek szeme ugyanolyan volt, mint neki. Látni lehetett benne, a felhőtlen égboltot. Megcsókolta és boldogan sóhajtott fel. A lány is átkarolta és így feküdtek percekig némaságban, mert ebben a valótlan valóságban, mindenkinek jár egy kis boldogság.