Adam szemszöge:
Olyan fejfájással keltem fel, amiben szerintem még életemben nem volt részem. És ez nálam nagy szó. A telefonomért nyúltam volna, de nem volt az ágy melletti éjjeliszekrényen. Felemeltem a fejem és megláttam, hogy a földön hever, de túl lusta voltam ahhoz, hogy érte menjek. Na meg, ha felállnék rögtön kidobnám a taccsot.
Nyöszörögve a hátamra fordultam, mire fénylő, barna hajzuhatagot pillantok meg a mellettem lévő párnán. Közelebb kúsztam és megláttam Naomi békés arcát, amint az igazak álmát alussza. Elmosolyodtam, legszívesebben órákon át nézném az arcát, ahogy csendben szuszog, de valami megállított ebben. A rosszullétem..
Beviharoztam a mosdóba.. Javítom: beviharoztam volna a mosdóban, ha tudom merre van. De mivel nem, ezért csak kóvályogtam szédülve, a számat fogva.
Miután sikeresen megtaláltam a mosdót, visszabotladoztam az ágyba Naomi mellé. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, de most nem is akarok ezzel törődni. Belefájdul a fejem még a gondolkodásba is..
Mocorgást hallok magam mellől. Naomi fordul a hátára, látszólag ő is ugyanolyan állapotban van, mint én. Fátyolos szemeit rám emeli és sóhajt egyet.
- Fáj a fejem. - suttogja.
- Az enyém is. És nem sok mindenre emlékszem a tegnapból.
- Én sem. Csak annyi rémlik, hogy beszélgettem, iszogattam, aztán elkezdtünk táncolni. Utána pedig.. volt az az ivóverseny.
- Ja, igen, arra még én is emlékszem. De a többi homályos.. Szerintem senki se tudja, hogy ki volt a nyertes. - nevetünk fel fájdalmasan. - Hol vagyunk?
- Jó kérdés.
Pár perccel az után, hogy megvitattuk, hogy halvány lila gőzünk sincs arról, hogy hol vagyunk, nyílt az ajtó és belépett egy ismerős alak. Néhány pillanat és eszembe jutott, hogy a jövevény Ander. Haja borzosan terült szét a fején és karikás szemekkel nézett ránk.
- Hogy vagytok?
- Úgy mint te. Nálad vagyunk? - kérdeztem.
- Igen. Emlékeztek valamire?
- Nem.
- Gondoltam. Én úgy nagyjából igen, hála annak, hogy nem vettem részt a versenyen. Úgyis lealáztam volna mindenkit. - vigyorodik el.
- Akkor elmondod mi történt? Na meg, hogy ki nyert.
- Nem fogod elhinni. - szűkül össze a szeme.
- De. Mondjad már.
- A csajod. - mutat rá, mire leesik az állam. Ő is ugyanígy meglepődött, összenéztünk, majd vissza Andersonra. - Bizony. Jó sokat tud inni a kis csajszi.
- Hű. - vigyorodik el Naomi.
- Oké, oké ezt majd később is megbeszélhetjük. Most azt mondd, hogy miért kerültünk hozzád.
- A verseny után, mindenki különösen jó hangulatban volt. - kezd bele a mesélésbe. - Még a kertbe is kimentünk, ott ugráltunk, tomboltunk. Mindenki tiszta idióta volt. Majd hajnalban kitévedtünk az utcára.. Aztán mindenki ment amerre látott. Mi együtt jöttünk és szerencsénkre eltaláltunk hozzánk. Hacsak valaki meg nem látott minket és elhozott ide. Azért jöttem, hogy megnézzem épségben vagytok-e. A többiek szanaszét szóródhattak.
- Na ne már. - hüledezett Naomi. - Ez lehetett az évszázad partija én meg lemaradtam róla.
- Ne aggódj. - nyugtatom. - Mi mindig jó bulikat rendezünk. - kacsintok rá. Elmosolyodik, Ander pedig kicsoszog a szobából. Naomira nézek, az arca megfejthetetlenre változott. Mit meg nem adnék, hogy tudjak olvasni a gondolataiban. Akár egy napra is, de tudnám mit érez, mit gondol. Kicsit zárkózott, nem sok minden oszt meg velem.
Sokáig csak néztem szépen ívelt ajkait, mandulavágású szemeit. Szeretem a csendes pillanatainkat. Mindig megható, de vele nem tudok szavak nélkül kommunikálni. Ha próbálok valamit kifejezni, nem érti vagy nem akarja megérteni. Pedig egy kapcsolatban lényeges lenne a testbeszéd.
- Ugye tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz?
- Persze. - néz félre.
- Naomi. - megfogom az állát és finoman, mégis határozottan magam felé fordítom az arcát. - Kérlek, bízz bennem.
Szemei megtelnek szomorúsággal. Enyhén bólint, majd visszaejti a fejét a párnára. Még mindig nem szól, még mindig nem bízik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése