Sziasztok!
Az utóbbi pár hétben nincs sok ihletem a "Perfect" life-ot írni, ezért bemutatom nektek egy másik regényemet. Ez már pár hónapja porosodik az írásaim között, néhány fejezet van csak kész, de úgy gondolom pótlásul most ez fogom hozni. Jóval terjedelmesek a részek, a másik két regényemhez képest. Rátok bízom, hogy ehhez hogy álltok hozzá, a lényeg, hogy ezt még ritkábban fogom hozni a, mint a másikat. Remélem azért, ha mindkettőt olvassátok nem kavarodtok bele. :)
Jó olvasást!
A nevem Ellyn Wright és Angliában élek. 2142-t írunk, ahol a Rendszer
irányítja az országokat. Itt minden apró törvénysértésért is büntetés
jár. Humanoidok vigyáznak a fegyelemre, mindenhol látnak, mindenhol ott
vannak. A harmadik beültetett szemükkel azonosítják az embereket, így
találnak meg mindenkit könnyedén. A legtöbb ember meg van elégedve a
Rendszerrel, de kis csoportokban mindig gyűlnek össze néhányan, akik
elpusztított humanoidokat vizsgálnak. Feltett szándékuk, hogy meg fogják
találni a legsebezhetőbb pontjukat, hogy könnyedén szembe tudjanak
velük szállni. Én nem támogatom sem a Rendszert, sem a lázadókat, bár ha
szívemre hallgatnék, akkor a lázadók mellé lépnék, csak túl kockázatos.
A Rendszer az összes kisebb, elhagyatott épületet leromboltat, amióta
itt megtalálták a lázadók csoportjait. Poloskákat küldve a szobákba
hallgatták ki, hogy mikor vannak az épületben, így azt rájuk döntötték. Ezt a hírt hallva inkább maradtam pártatlan, nyilvánosság
előtt a Rendszer támogatója. Az ember legyen akár pártatlan, vagy
valamelyik támogatója, mindenkinek azt mondják, hogy a Rendszer mellet
áll. Ezzel ellenben, humanoidoknak senki nem hazudik, ugyanis a
hazugságvizsgálójuk mindent érzékel.
Londonban lakok,
bár mindig is szerettem volna a természetbe költözni, nem pedig a
betondzsungelbe. Ám munkám és a különleges engedély miatt, nem
mozdulhattam a lakhelyemről. Robotfejlesztőként dolgozom, ami annyit
takar, hogy egy irodában tervezem meg a humanoidok kinézetét és ritkán
én vagyok a felelős a nagyobb teljesítményükért. Bár ha megkapnám azokat
a titkos információkat, amiket csak a Rendszer tud róluk, sokkal többre
vinném, de azt senkinek nem adják meg. Nem merik megkockáztatni, hogy
nehogy bármi is a lázadók kezei közé kerüljön.
***
Évek
múltán se tudtam megszokni a reggeli ébresztőmet. Nyöszörögve kelek ki
az ágyból és nézek ki az üvegfalon, ami elém tárja a Londoni panorámát. A
lakóépület egyik magasabb szintjén vettem lakást, így minden nap tudok
gyönyörködni a kilátásban.
Elvégezve a szokásos reggeli
teendőket, egy esernyővel lépek ki az ajtón. Nem kell sietnem, hogy
elérjem a reggeli mágnesbuszt, ezért lassan lépkedek végig a nedves
utcákon. Néhány sikátoron is végig kell mennem, hogy lerövidítsem az
utamat, de számomra már annyira általánossá vált, hogy este se félek itt
végigjönni.
Az irodába érve kérek magamnak egy újabb
vázlatlapot és az este eszembe jutott ötleteket kezdtem el a lapra
vetni, néhányszor jegyzetelve egy füzetbe. Kopogás zaja üti meg a
fülemet, ezért az ajtó felé pillantok, ahol Albert, a kollégám lép be. Ő
szokott elutazni a havi gyűlésekre, Amerikába, hogy bemutassa a
munkánkat. Amerikában van a központ, ahonnan a fejlettebb országok
megfelelő munkáit sűrűsítik egy tervrajzba.
- Zavarok?
- Dehogy, gyere csak. - intek neki. Nagy léptekkel jön az asztalom elé, majd leül.
- Láttad az előző havi jelentést?
- Még nem. Nálad van?
-
Igen, és erről szeretnék veled beszélni. - ad a kezembe egy dossziét. -
A tavalyi teljesítményhez képest ez a földet súrolja. A havi gyűlésen
se voltak megelégedve a munkánkkal, ezért mi az idei robotalakításon nem
is vehetünk részt.
- Micsoda?! - emelem magasra a hangom. Eddig
egyik robotalakításból sem estünk ki, ami évente szokott lenni. - Nem
lehet ez ellen tenni valamit?
- Ezt akartam mondani. Ha az e havi
munkád kimagasló lesz, akkor még benne lehetünk. Mit gondolsz menni
fog? - ráncolja a homlokát.
- Majdnem egy hét, és gyűlés! Remélem össze tudok hozni valamit.
- Jó munkát! - áll fel, majd kisétál.
***
Éjfél után bezárom az irodámat, és kisétálok az utcára. Én vagyok az utolsó aki elhagyta az épületet, ugyanis senki sem szokott - rajtam kívül - ennyi ideig dolgozni. Felszállok a mágnesbuszra, ahol csak pár ember utazik. Csendesen telik az idő, minden apró neszt lehet hallani.
Miután leszálltam, elindultam a megszokott utcákon és sikátorokon át hazafele. A város sötétségbe burkolózott, ezen az elhagyatott részen. A kukákból kóbor állatok motoszkálásai hallatszottak, a fülsüketítő csendet a kutyák vonyítása, baglyok huhogása törte meg. Egy idő után lépteket hallottam közeledni, ezért hátrasandítottam. Egy magas, feketébe burkolózott férfi jött utánam hosszú léptekkel. Pánikra nincs okom, ugyanis a humanoidok minden emberre vigyáznak a nap minden percében.
Befordultam egy hosszú, sötét sikátorba, majd felsóhajtottam. Innen már nem sok idő, mire hazaérek. Apró boldogságomnak ismét cipőkopogás vet véget, amint meghallom, hogy az ismeretlen befordul utánam a sikátorba. Megfordul a fejemben, hogy lehet, hogy tényleg követ, ezért felgyorsítom a lépteimet. Az idegen nem gyorsít, ami kicsit megnyugtat, de még mindig rémképek jönnek elő gondolataimban. Ekkor meglátok egy női alakot a sikátor végéből közeledni, mire teljesen megnyugszok, és lassítok lépteimen. A nő hosszú magassarkújának kopogása az aszfalton enyhe viszolygással tölt el, de amikor közelebb ér hozzám halkan megszólítom.
- Elnézést. Lehet, hogy furcsán hangzik, de azt hiszem, hogy az a férfi követ. Nincs magánál egy riasztó? - kérdezem. A riasztó egy apró készülék, a tetején mindössze egy gombbal. Ha az ember megnyomja, akkor a két legközelebbi humanoidot hívja magához. Elméletileg gyerekeknek találták ki, de már sok nő hord magánál ilyet.
- Sajnálom, de nincs. - mondja, arcára pedig valamiféle szánalom telepedig. Kezével megérinti a kézfejemet, talán egyfajta megnyugtatásból, de ez engem még jobban megrémít. Keze hideg, mint a jég.
Félve pillantok az ismeretlen férfi felé, aki már csak pár lépésnyire van tőlünk.
- Értem. Akkor én megyek is, viszlát! - köszönök, és elindulok. Visszapillantva látom, hogy még mindig ugyanott áll, vérvörösre festett ajkait mosolyra húzza. Fejemet visszafordítom a célom felé, majd aprót sikoltva hőkölök hátra, amint meglátom a férfit előttem. Hiszen pár pillanattal ezelőtt még mögöttem volt!
- Hova, hova? - mosolyog vérfagyasztóan. Levegőért kapkodva fordulok meg, hogy elfussak, amikor a nőbe ütközöm. Megtántorodok, és majdnem hátra esek, de ekkor a férfi hozzávág a falhoz, és még mielőtt összeesnék, összekulcsolja a csuklómait, és állva tart. A hátam a nyirkos fal támasztja, csuklóimon a kéz ugyan olyan hideg, mint a nőé volt.
- Hát anyukád nem mesélt neked arról, milyen veszélyes ilyenkor az utca? - kérdezi a nő, majd végigsimít az arcomon.
- Alyshia megmondtam, hogy nem játszunk az étellel! - szól rá a férfi, mire én felsikítok. Visszafordul hozzám, természetellenesen sárga szemeiben harag villan. Megragadja a hajam, és durván nekiüti a fejem a falnak, mire fájdalmasan felnyögök, a szemeimbe könny szökik. Alyshia rám vicsorog, hegyes szemfogai előbukkannak a szájából, én pedig remegve a hidegtől és a rettegéstől, keresek a szememmel egy fegyverként használható eszközt.
- Ne is próbálkozz. Nem hinném, hogy el tudnál szökni. - nevet fel, majd szemfogait belemélyeszti a nyakamba. Még mielőtt felordíthatnék, a férfi a kezét a számra tapasztja. Kiszabadított kezeimmel ismét valami tárgyat keresek, mire megtapintok egy hosszú fadarabot, amiből szögek állnak ki. Ekkor már Alyshia helyét felváltotta a férfi, én pedig az adrenalintól felbátorodva ütöttem a nőre, majd a vérem szipolyozó idegenre. Hirtelen futásnak eredtem, vissza se nézve, és abban reménykedve, hogy nem érnek utol. A sikátorból kiérve megpillantok két humanoidot, és óriásit sóhajtok örömömben. Segítségért kiálltok nekik, mire ők azonnal mellettem termednek, és lőni kezdenek a két alakra, erősítést hívva. Pár másodperc múlva két másik humanoidot is magam mellett találok. Az egyik csatlakozik a fegyveresek mellé, míg az utolsó biztonságban hazavisz.
