Így a vége felé kicsit lelassultam az írással, de nem is akarom elsietni, hogy ne legyen összecsapott. Innentől megint vasárnaponként fogom hozni a frisst, és igyekszem minél izgalmasabbra csinálni. Jó olvasást!
Naomi szemszöge:
Egy héttel később egy bőrönddel az előszobában vártam Adamre, Cassy pedig helyettem sürgött forgott, hogy minden rendben lesz-e.
- A rendezőnőnek és Johnnak szóltunk, minden ruha be van pakolva.. Mit felejtettünk el? - intézkedik, mintha őt vinné Adam. - Hajszárító! - rohan be a szobámba, majd vissza is tér az említett tárggyal a kezében, amit belegyömöszöl a táskámba.
- Oké Cassy, elég lesz! Mindjárt szétszakad, és egyébként is csak egy hétre megyünk. - állítom le. Bociszemekkel rám néz, és az utolsó dzsekit is belepréseli.
- Csak a legfontosabbakat..
- Legfontosabbakat? Három dzsekit is raktál már be, ez nem kell. Mit gondolsz hova megyünk, az északi sarkra?
- Oda azért ennyi nem lenne elég.. - forgatja meg a szemét.
- Te helyettesíted az életemben az anya szerepét. - mosolygok rá, majd átölelem. - Hiányozni fogsz. - bököm ki, ami a szívemet nyomja.
- Te is nekem, de egy hét és újra látlak. - mondja. Remélem..
Adam kocsiját hallottam dudálni, így felkaptam a bőröndöt, és magam után húzva mentem hozzá. Adam kiszállt, majd egy csókkal üdvözölt, és átvette tőlem a táskát, hogy a csomagtartóba tegye. Még mielőtt beszálltam volna, visszapillantottam Cassyre, aki intett egyet nekünk.
- Izgulsz? - kérdezte Adam, amikor már a kocsiban ültünk.
- Igen, egy kicsit. Ugye azt is megkérdezted Cassytől, hogy melyik állambeli Springfieldből érkeztem? - mosolygok rá.
- Jaj, ezt elfelejtettem! - csap a homlokára. - Missouri, jól mondom? - emeli rám szürkéskék szemét.
- Jól.
Adammel megérkeztünk a repülőtérre, ahol nagy betűkkel ki volt írva hogy "LAX". Helyet foglaltunk a székeken, mivel még volt vagy 20 percük az indulásig. Pár ember kiszúrta őt, de szerencsére egy paparazzi sem háborgatott minket a repülő felszállásáig.
Amikor a hangosbemondót meghallottam, erősen verni kezdett a szívem. A gépben talán még rosszabbul éreztem magam, és kapkodni kezdtem a levegőt. Életemben kétszer voltam repülőn, most, meg amikor Los Angelesbe jöttem. Akkor is furcsa érzésem volt, de ezeket próbálom leküzdeni. Aztán éles fájdalomként hasít a fejembe, hogy visszafelé is repülnünk kell.
- Minden rendben? - kérdezi Adam aggódóan.
- Valami rossz érzés nyomja a mellkasomat. - pillantok rá.
- Szédülsz? - ölel át.
- Egy kicsit..
- Remegsz is. Szerintem enyhe pánikrohamod van. - ráncolja a homlokát tanácstalanul. - Nincs mitől félned..
- Mondd ezt akkor, ha már zuhanunk! - vágok a mondatába kissé hangosan, mire pár ember hozzánk fordul. Az egyik hostess felénk lép, és megkérdezi, hogy jól érzem a magam.
- Nem sokat utazik repülőn, most bepánikolt. - válaszol helyettem Adam. A nő kedves mosollyal felállítja Adamet, hogy odaférjen hozzám. A kezem a hasamra teszi, és megkér, hogy hunyjam le a szemem. Nem nagyon hiszek benne, de azért engedelmeskedek, ő pedig megkér, hogy figyeljem a légzésemet. Pár percig így maradok, és meglepődve tapasztalom, hogy tényleg használ. Amikor kinyitom szemeimet, Adamet pillantom meg újra mellettem. Kezét ráhelyezi az enyémre, és elmosolyodik.
- Megérkeztünk. - hallom Adam hangját, én pedig nyöszörögve nyitom ki a szemem. A taxiban tartottunk a szállásunk felé, amikor elaludtam.
Adam fizetett, majd kiszálltunk a kocsiból, és kipakoltuk a cuccainkat. A hotel ahol megszálltunk nagyon szép volt, gyönyörű kilátással. Bejelentkeztünk a recepción, majd felmentünk a szobánkba, ahol Adam vázolta a helyzetet:
- Holnap meglátogatjuk a szüleidet, már ha még élnek. Itt a címük. - mutat fel egy cetlit.
- Alig várom. - forgatom meg a szemeimet, de rámosolygok Adamre.
Éjszaka kimentem szétnézni a sétálón, bár Adam nem volt odáig az ötletért. Épp a haját csinálta, szóval megbeszéltük, hogy addig én fagyizok egyet, és majd összefutunk. A hoteltől nem messze volt a sétáló, én pedig félelem nélkül mentem végig a kis utcákon. Itt nem sétált senki, csak néha-néha ment pár ember. Már hallottam a sétálóról az embereket, amikor erős fájdalmat éreztem a tarkómon, és minden sötétségbe borult.
2013. december 29., vasárnap
2013. december 22., vasárnap
A faragott játék
Ezt a történetet pár hete írtam a városi versenyre. Bár nem nyertem vele, szerintem jól sikerült. Ezzel kívánok mindenkinek boldog karácsonyt! Legközelebb jövőhét vasárnap jelentkezek az Imperfect romance folytatásával.
Iván, a 12 éves fiú királyi családban nőtt fel az 1800-as évek végén. Szüleitől mindent megkapott amit akart, de erősen fegyelmezték. Csak az általuk kiválasztott gyerekek lehettek a baráti, ennek ellenére szerette életét. Minden vasárnap kijártak a vásárra, szegény embereknek öltözve, hogy ne keltsenek feltűnést. Iván nem szeretett így öltözni, mert ő azt hitte, hogy többre való mint az alattvalóik. Szülei hosszú kalapot viseltek, hogy arcukat takarják, míg neki ilyenre nem volt szüksége. Védelme érdekében apja elrendelte, hogy kilétét addig nem fedik fel, míg nem kerül a trónra.
Ezen a napon is a vásárra készülődtek. Amikor leértek a térre, már nyüzsögtek az emberek a hidegben. Sok helyen már fenyőfadíszek is az asztalokon pihentek, Karácsony közeledtét jelezve. Hosszú ideig sétálgattak, amíg Ivánnak fel nem csillant a szeme. Az egyik bódé szélén egy fából faragott játékot pillantott meg. Felnézett a szüleire, akik épp a sajtokból és kürtöskalácsokból válogattak. Sokáig szólongatta őket, anyja hosszú szoknyájának a sarkát húzgálta, mire a nő figyelmeztette, hogy ha nem hagyja abba, semmit nem fog kapni a finomságokból. A fiú sértődötten fordított nekik hátat, és elkezdett szemezni a játékkal. Visszanézett szüleire, akik egymással csevegtek, fiukra ügyet sem vetve. Iván megelégelte, hogy szülei figyelnek rá, így elindult a kiszemelt bódé irányába. Végighaladva az embertömegen kissé megszédült, de töretlenül ment előre. Kis idő után már elbizonytalanodott, és körbenézett. Sem a szüleit, sem a játékot áruló embert nem látta, ezért szaladni kezdett valamerre. Tudta, hogy senkitől nem kérhet segítséget, hisz akkor el kellene mondania, hogy a királyi család sarja.
Hosszú percek után kifáradva ült le az egyik vásár melletti padra. Egy ismerős alakot sem látott, ezért kétségbeesett, és a sírás szélén állt. Néhány óráig ült a padon, de senki nem jött érte. Amikor már az egyik könnycsepp lefolyt fiatal arcán, egy asszony szólította meg:
- Hát te fiam, mit búslakodsz itt? - kérdezte. Tájszólása volt, erről Iván tudta, hogy nem idevalósi.
- Elvesztem. - pityeregte.
- Elvesztél? Hogy lehet egy gyereknek elvesznie? Felelőtlenek a szüleid, lehet, hogy még nem is keresnek!
- Ne mondjon ilyeneket! Tudom, hogy meg fognak találni.
- Láttam, hogy miért régóta ültél le ide. Figyelj fiam, én nem szeretném, hogyha éjszaka megfagynál. Hazulra éppen jó jönne egy dolgos kéz, úgyhogy ha naponta elvégzed a munkádat, ígérem eltartunk. - ajánlotta fel. Iván üveges tekintettel bámulta, a lehetőségein gondolkozva. Ha most vele megy, akkor lenne egy új esélye, de ha itt marad, talán nem talál vissza a kastélyhoz. Nem úgy ismeri szüleit, hogy katonákat küldene érte, és a népre se bízhatott. A fiú végül elfogadta az utolsó lehetőségét.
- Papó! - kiáltotta el magát az asszony.
- Vezesd ide azt a szekeret! Találtam egy árva gyereket.
A szekéren zötykölődve Iván biztonságban érezte magát, de rossz előérzete nem hagyta nyugodni. Néhány kilométer után, útonállók támadták meg őket. Az ember két tőrt húzott, az egyiket az asszonynak adta, majd a banditák felé siettek, Ivánt a szekérben hagyva. A fiút jeges félelem fogta el, a hangok hallatán. Ráhúzta a fejére a pokrócot, és reszketve várta a dulakodás végét. Pár perc után a furcsa hangok alábbhagytak, és cipőkopogást hallott. Az asszony lerántotta Iván fejéről a takarót és rászólt:
- Ennyire gyáva vagy? Tanulnod kellett volna, hogyan védd magad. – rótta meg. Az út többi része csendesen telt, Iván a gondolataiba mélyedve szemlélte az utat.
A tanyához érve Ivánt körbevezették, és felsorolták neki a teendőit. A fiú ezt elfogadta, és a birtokon maradt. Ahogy teltek a hónapok egyre igazságtalanabbnak találta, hogy míg ő sokat dolgozik, keveset kap érte. Minden nap megetette az állatokat, friss szénát adott a lovardába, kertészkedett. Ennek hála, a szénában kellett aludnia, és kevés ennivalót is kapott.
Majdnem három évre rá, hogy elveszett a vásáron, az állatokat simogatta a szénán ülve. A hideg téli napokon se engedték őt be a házba, tekintve, hogy „ismeretlen”. 15 évesen már fel tudta mérni, hogy környezet, ahol él, emberhez nem méltó. Neki a királyi kastélyban kellene most ülnie, a meleg takarók között, barátait nevettetve. Ehelyett az egyetlen társasága a szamarak, birkák és tehenek voltak.
Megelégelte az asszony és az embere bánásmódját, így felkelt és elindult hazafele. Semmi nem volt nála, csak egy bicska, amit még tőlük kapott. Ez az egyetlen dolog, amiért hálás volt. Szerencséjére – bár lehetetlenül hangzik -, még mindig emlékszik a visszaútra. Valahol a szíve mélyén mindig is gondolta, hogy egyszer vissza fog jönni. Próbált az alattvalóival élni, és így felfedezte mennyire rossz sorsuk van az embereknek. Ezeken gondolkodva ment végig a poros úton, a szamár hátán. Különös csörtetéseket hallott az út szélén végighúzódó erdőből, de nem szentelt rá nagyobb figyelmet. Egy idő után megállt egy kereszteződésben, és körbepillantott. Arra már nem emlékezett, merre kell itt mennie. Ekkor a gallyak ropogása megszűnt, és cipők kopogása hallatszott helyette. Négy bandita jött ki a bokrok és fák közül. Iván megijedt, és futni akart, de körbeállták. Az egyik közelebb lépett hozzá, megfogva a szamárra akasztott kantárt. Ellenséges arca egy pillanat alatt meglepődést tükrözött.
- Ez a herceg! – kiáltotta társainak, akik szintén tátott szájjal nézték.
- Felismertek? Honnan? – kérdezte a fiú összezavarodva.
- A királynő már két éve, hogy mutatott a népnek egy festményt rólad. Nagyon el vannak keseredve, de még mindig kerestetnek téged. – válaszolta egy másik.
- Vissza tudtok vezetni a kastélyhoz? Nem tudom merre kell menjek. – nézett szét rajtuk.
- Természetesen. – válaszolta egy bajszos férfi, majd elővezették a lovaikat az erdőből. Felültek rá, majd jobbra kanyarodva mentek tovább az ösvényen. Iván nem tudta, miért bízik bennük, de tudta, hogy nem akarnak neki rosszat, már nem. Talán a bűnözőkben is lehet némi jóság, hisz legtöbbjüknek kényszerből kellett azzá válni, akik. A fiú azon gondolkozott, ha épségben visszavezetik őt a kastélyba, enyhíteni fog az útonállók büntetésén.
Fél óra múlva Iván ismerősnek találta a környéket. Beértek a városba, és kis idő után a karácsonyi vásárt is elérték. Olyan volt minden, mint régen, és a gyerekkora emlékei melegséggel töltötték el a fiú szívét. 15 percre rá a kastély kapujánál álltak. Az őrök nem engedték be őket a kastélyba, de megüzenték a királynak és feleségének, hogy vendégek érkeztek. Mondták, hogy azt állítja az egy fiatal fiú, hogy ő a gyerekük. A királyné sebesen szaladt ki a kapuhoz, nyomában a királlyal, nemesi családhoz nem méltó módon. Amikor észrevették, hogy valóban a gyermekük várja őket, a királyné pityeregve borult a nyakába.
- Hát itt vagy! Már azt hittem sosem talállak meg! – mondta, majd kissé távolabb húzódott tőle, hogy szemügyre vehesse. – Milyen férfi lett belőled!
- Méltó örököse leszel a trónnak. – mosolygott rá apja, és megveregette fia vállát.
Fél év múlva Iván átvette a helyét a trónon. A nép csodálta és felnézett rá igazságossága miatt. Mivel megélte mindazt, amin az alattvalóiknak át kell esniük, arra törekedett, hogy minél inkább megkönnyítse hétköznapjaikat. Az őt „örökbefogadó” asszonynak és férjének írt egy levelet, azonban választ nem kapott, hiszen nem minden sor jóról szólt. Bár hálás volt, amiért a két ember megmentette őt, gyűlölte az ott töltött hónapokat, ugyanis szeretetet senkitől nem kapott. Az útonállók tisztességes életet éltek azután, hogy letöltötték a megérdemelt büntetésüket. Mivel a fiú – aki ilyen hamar férfivá cseperedett – Karácsony előtt érkezett, szüleivel együtt tölthette az ünnepet. Sok ajándékot kapott tőlük, de ő egynek örült igazán: egy faragott játéknak, amit azon a napon pillantott meg a vásáron.
„Aki dudás akar lenni,
pokolra kell annak menni.
Ott kell annak megtanulni,
hogyan kell a dudát fújni.”
Iván, a 12 éves fiú királyi családban nőtt fel az 1800-as évek végén. Szüleitől mindent megkapott amit akart, de erősen fegyelmezték. Csak az általuk kiválasztott gyerekek lehettek a baráti, ennek ellenére szerette életét. Minden vasárnap kijártak a vásárra, szegény embereknek öltözve, hogy ne keltsenek feltűnést. Iván nem szeretett így öltözni, mert ő azt hitte, hogy többre való mint az alattvalóik. Szülei hosszú kalapot viseltek, hogy arcukat takarják, míg neki ilyenre nem volt szüksége. Védelme érdekében apja elrendelte, hogy kilétét addig nem fedik fel, míg nem kerül a trónra.
Ezen a napon is a vásárra készülődtek. Amikor leértek a térre, már nyüzsögtek az emberek a hidegben. Sok helyen már fenyőfadíszek is az asztalokon pihentek, Karácsony közeledtét jelezve. Hosszú ideig sétálgattak, amíg Ivánnak fel nem csillant a szeme. Az egyik bódé szélén egy fából faragott játékot pillantott meg. Felnézett a szüleire, akik épp a sajtokból és kürtöskalácsokból válogattak. Sokáig szólongatta őket, anyja hosszú szoknyájának a sarkát húzgálta, mire a nő figyelmeztette, hogy ha nem hagyja abba, semmit nem fog kapni a finomságokból. A fiú sértődötten fordított nekik hátat, és elkezdett szemezni a játékkal. Visszanézett szüleire, akik egymással csevegtek, fiukra ügyet sem vetve. Iván megelégelte, hogy szülei figyelnek rá, így elindult a kiszemelt bódé irányába. Végighaladva az embertömegen kissé megszédült, de töretlenül ment előre. Kis idő után már elbizonytalanodott, és körbenézett. Sem a szüleit, sem a játékot áruló embert nem látta, ezért szaladni kezdett valamerre. Tudta, hogy senkitől nem kérhet segítséget, hisz akkor el kellene mondania, hogy a királyi család sarja.
Hosszú percek után kifáradva ült le az egyik vásár melletti padra. Egy ismerős alakot sem látott, ezért kétségbeesett, és a sírás szélén állt. Néhány óráig ült a padon, de senki nem jött érte. Amikor már az egyik könnycsepp lefolyt fiatal arcán, egy asszony szólította meg:
- Hát te fiam, mit búslakodsz itt? - kérdezte. Tájszólása volt, erről Iván tudta, hogy nem idevalósi.
- Elvesztem. - pityeregte.
- Elvesztél? Hogy lehet egy gyereknek elvesznie? Felelőtlenek a szüleid, lehet, hogy még nem is keresnek!
- Ne mondjon ilyeneket! Tudom, hogy meg fognak találni.
- Láttam, hogy miért régóta ültél le ide. Figyelj fiam, én nem szeretném, hogyha éjszaka megfagynál. Hazulra éppen jó jönne egy dolgos kéz, úgyhogy ha naponta elvégzed a munkádat, ígérem eltartunk. - ajánlotta fel. Iván üveges tekintettel bámulta, a lehetőségein gondolkozva. Ha most vele megy, akkor lenne egy új esélye, de ha itt marad, talán nem talál vissza a kastélyhoz. Nem úgy ismeri szüleit, hogy katonákat küldene érte, és a népre se bízhatott. A fiú végül elfogadta az utolsó lehetőségét.
- Papó! - kiáltotta el magát az asszony.
- Vezesd ide azt a szekeret! Találtam egy árva gyereket.
A szekéren zötykölődve Iván biztonságban érezte magát, de rossz előérzete nem hagyta nyugodni. Néhány kilométer után, útonállók támadták meg őket. Az ember két tőrt húzott, az egyiket az asszonynak adta, majd a banditák felé siettek, Ivánt a szekérben hagyva. A fiút jeges félelem fogta el, a hangok hallatán. Ráhúzta a fejére a pokrócot, és reszketve várta a dulakodás végét. Pár perc után a furcsa hangok alábbhagytak, és cipőkopogást hallott. Az asszony lerántotta Iván fejéről a takarót és rászólt:
- Ennyire gyáva vagy? Tanulnod kellett volna, hogyan védd magad. – rótta meg. Az út többi része csendesen telt, Iván a gondolataiba mélyedve szemlélte az utat.
A tanyához érve Ivánt körbevezették, és felsorolták neki a teendőit. A fiú ezt elfogadta, és a birtokon maradt. Ahogy teltek a hónapok egyre igazságtalanabbnak találta, hogy míg ő sokat dolgozik, keveset kap érte. Minden nap megetette az állatokat, friss szénát adott a lovardába, kertészkedett. Ennek hála, a szénában kellett aludnia, és kevés ennivalót is kapott.
Majdnem három évre rá, hogy elveszett a vásáron, az állatokat simogatta a szénán ülve. A hideg téli napokon se engedték őt be a házba, tekintve, hogy „ismeretlen”. 15 évesen már fel tudta mérni, hogy környezet, ahol él, emberhez nem méltó. Neki a királyi kastélyban kellene most ülnie, a meleg takarók között, barátait nevettetve. Ehelyett az egyetlen társasága a szamarak, birkák és tehenek voltak.
Megelégelte az asszony és az embere bánásmódját, így felkelt és elindult hazafele. Semmi nem volt nála, csak egy bicska, amit még tőlük kapott. Ez az egyetlen dolog, amiért hálás volt. Szerencséjére – bár lehetetlenül hangzik -, még mindig emlékszik a visszaútra. Valahol a szíve mélyén mindig is gondolta, hogy egyszer vissza fog jönni. Próbált az alattvalóival élni, és így felfedezte mennyire rossz sorsuk van az embereknek. Ezeken gondolkodva ment végig a poros úton, a szamár hátán. Különös csörtetéseket hallott az út szélén végighúzódó erdőből, de nem szentelt rá nagyobb figyelmet. Egy idő után megállt egy kereszteződésben, és körbepillantott. Arra már nem emlékezett, merre kell itt mennie. Ekkor a gallyak ropogása megszűnt, és cipők kopogása hallatszott helyette. Négy bandita jött ki a bokrok és fák közül. Iván megijedt, és futni akart, de körbeállták. Az egyik közelebb lépett hozzá, megfogva a szamárra akasztott kantárt. Ellenséges arca egy pillanat alatt meglepődést tükrözött.
- Ez a herceg! – kiáltotta társainak, akik szintén tátott szájjal nézték.
- Felismertek? Honnan? – kérdezte a fiú összezavarodva.
- A királynő már két éve, hogy mutatott a népnek egy festményt rólad. Nagyon el vannak keseredve, de még mindig kerestetnek téged. – válaszolta egy másik.
- Vissza tudtok vezetni a kastélyhoz? Nem tudom merre kell menjek. – nézett szét rajtuk.
- Természetesen. – válaszolta egy bajszos férfi, majd elővezették a lovaikat az erdőből. Felültek rá, majd jobbra kanyarodva mentek tovább az ösvényen. Iván nem tudta, miért bízik bennük, de tudta, hogy nem akarnak neki rosszat, már nem. Talán a bűnözőkben is lehet némi jóság, hisz legtöbbjüknek kényszerből kellett azzá válni, akik. A fiú azon gondolkozott, ha épségben visszavezetik őt a kastélyba, enyhíteni fog az útonállók büntetésén.
Fél óra múlva Iván ismerősnek találta a környéket. Beértek a városba, és kis idő után a karácsonyi vásárt is elérték. Olyan volt minden, mint régen, és a gyerekkora emlékei melegséggel töltötték el a fiú szívét. 15 percre rá a kastély kapujánál álltak. Az őrök nem engedték be őket a kastélyba, de megüzenték a királynak és feleségének, hogy vendégek érkeztek. Mondták, hogy azt állítja az egy fiatal fiú, hogy ő a gyerekük. A királyné sebesen szaladt ki a kapuhoz, nyomában a királlyal, nemesi családhoz nem méltó módon. Amikor észrevették, hogy valóban a gyermekük várja őket, a királyné pityeregve borult a nyakába.
- Hát itt vagy! Már azt hittem sosem talállak meg! – mondta, majd kissé távolabb húzódott tőle, hogy szemügyre vehesse. – Milyen férfi lett belőled!
- Méltó örököse leszel a trónnak. – mosolygott rá apja, és megveregette fia vállát.
Fél év múlva Iván átvette a helyét a trónon. A nép csodálta és felnézett rá igazságossága miatt. Mivel megélte mindazt, amin az alattvalóiknak át kell esniük, arra törekedett, hogy minél inkább megkönnyítse hétköznapjaikat. Az őt „örökbefogadó” asszonynak és férjének írt egy levelet, azonban választ nem kapott, hiszen nem minden sor jóról szólt. Bár hálás volt, amiért a két ember megmentette őt, gyűlölte az ott töltött hónapokat, ugyanis szeretetet senkitől nem kapott. Az útonállók tisztességes életet éltek azután, hogy letöltötték a megérdemelt büntetésüket. Mivel a fiú – aki ilyen hamar férfivá cseperedett – Karácsony előtt érkezett, szüleivel együtt tölthette az ünnepet. Sok ajándékot kapott tőlük, de ő egynek örült igazán: egy faragott játéknak, amit azon a napon pillantott meg a vásáron.
„Aki dudás akar lenni,
pokolra kell annak menni.
Ott kell annak megtanulni,
hogyan kell a dudát fújni.”
2013. december 18., szerda
Imperfect romance - 26. fejezet
Naomi szemszöge:
A film után, Adammel leültünk a közeli padra, a pláza előtt. Éjszaka volt, de a kellemes idő miatt nem akartunk még elmenni. Nem számítottam rá, hogy Tommy és Anderson lefújja a találkozót, csak azért, hogy mi kettesben legyünk. Aranyos volt tőlük, ezért valamivel nekem is kedveskednem kell..
Furcsálltam Adamet is, amikor ajánlotta, hogy üljünk le beszélgetni. A szívem a torkomban dobogott, ugyanis nem tudtam, hogy épp jó, vagy rossz dolgot szeretne velem megosztani.
- Hogy tetszett a film? - szakítja félbe a gondolatmenetemet. Felé fordulok, ő pedig elmosolyodik.
- Nagyon jó volt. - mosolygok rá.
- Szerintem is.. De igazából nem a filmről akarok beszélni, gondolom ezt te is tudod. - süti le a szemét. - Tommyval beszéltem is igaza van veled kapcsolatban, úgyhogy megbocsátok. - néz vissza a szemeimbe.
- És ez mit takar? - kérdezem félénken.
- Azt, hogy újra szeretnék veled járni.
- Adam, ez komoly?! - vigyorodok el, majd a nyakába ugrok.
- Várj már, még nem fejeztem be. - hámozza le a kezeimet, majd rám mosolyog. - Van ennek egy feltétele.
- Mi az? Már bármit elfogadok!
- Tudod, Cassytől érdeklődtem, mert szerettelek volna valamivel meglepni, így elviszlek téged Springfildbe! - jelenti ki nagy lelkesedéssel, velem pedig a világ forogni kezdett..
Ha van sors, akkor az nagyon ki akar cseszni velem. A boldogságomnak egy szempillantás alatt lőttek és hányingerem támad.
- Jól vagy? - kérdezi Adam aggódva, sápadt arcomat látva. Nem mondhatok neki nemet, mert akkor kérdezősködne, és nem akarok már hazudni neki. Ha meg elmondanám az igazat, akkor nem is tudom, mit reagálna..
- Persze, jól vagyok. - mosolyodom el, amiből minden bizonnyal csak egy grimasz lett. - Mit fogunk csinálni Springfieldben?
- Meglátogathatnánk a családodat, a régi barátaidat.. Nem is örülsz? - gördül le a mosolya.
- De, de! Ez nagyon kedves tőled köszönöm. - adok egy puszit a szájára, és felállok. - Sétálunk egyet?
Miután sétáltunk egy kicsit, Adam hazavitt, én pedig még mindig holtsápadtan sétáltam be az ajtón. Cassy ébren várt, a fotelon elterülve nézte a kedvenc sorozatát.
- Megjöttél? - néz fel rám. - Te jó ég, ennyire rossz idő van odakint? - neveti el magát, majd felül. - Baj van?
- Nem semmi. - ülök le mellé. - Képzeld, Adam jövőhéten visz el Springfieldbe.
- Ennyire hamar? Nahát, ez nagyon jó! - mosolyog rám. Nem, ez nem annyira jó..
- Fáradt vagyok, szerintem megyek ledőlök. - állok fel.
- Nem is eszel?
- Nem. Igazad van, nem érzem jól magam.. - fogom meg a hasam, és a szám elé teszem a kezem. Hirtelen émelygés tört rám. Cassy mellettem termett, és segített besétálni a szobámba. Lefeküdtem az ágyra, és pár pillanat múlva már el is aludtam.
A film után, Adammel leültünk a közeli padra, a pláza előtt. Éjszaka volt, de a kellemes idő miatt nem akartunk még elmenni. Nem számítottam rá, hogy Tommy és Anderson lefújja a találkozót, csak azért, hogy mi kettesben legyünk. Aranyos volt tőlük, ezért valamivel nekem is kedveskednem kell..
Furcsálltam Adamet is, amikor ajánlotta, hogy üljünk le beszélgetni. A szívem a torkomban dobogott, ugyanis nem tudtam, hogy épp jó, vagy rossz dolgot szeretne velem megosztani.
- Hogy tetszett a film? - szakítja félbe a gondolatmenetemet. Felé fordulok, ő pedig elmosolyodik.
- Nagyon jó volt. - mosolygok rá.
- Szerintem is.. De igazából nem a filmről akarok beszélni, gondolom ezt te is tudod. - süti le a szemét. - Tommyval beszéltem is igaza van veled kapcsolatban, úgyhogy megbocsátok. - néz vissza a szemeimbe.
- És ez mit takar? - kérdezem félénken.
- Azt, hogy újra szeretnék veled járni.
- Adam, ez komoly?! - vigyorodok el, majd a nyakába ugrok.
- Várj már, még nem fejeztem be. - hámozza le a kezeimet, majd rám mosolyog. - Van ennek egy feltétele.
- Mi az? Már bármit elfogadok!
- Tudod, Cassytől érdeklődtem, mert szerettelek volna valamivel meglepni, így elviszlek téged Springfildbe! - jelenti ki nagy lelkesedéssel, velem pedig a világ forogni kezdett..
Ha van sors, akkor az nagyon ki akar cseszni velem. A boldogságomnak egy szempillantás alatt lőttek és hányingerem támad.
- Jól vagy? - kérdezi Adam aggódva, sápadt arcomat látva. Nem mondhatok neki nemet, mert akkor kérdezősködne, és nem akarok már hazudni neki. Ha meg elmondanám az igazat, akkor nem is tudom, mit reagálna..
- Persze, jól vagyok. - mosolyodom el, amiből minden bizonnyal csak egy grimasz lett. - Mit fogunk csinálni Springfieldben?
- Meglátogathatnánk a családodat, a régi barátaidat.. Nem is örülsz? - gördül le a mosolya.
- De, de! Ez nagyon kedves tőled köszönöm. - adok egy puszit a szájára, és felállok. - Sétálunk egyet?
Miután sétáltunk egy kicsit, Adam hazavitt, én pedig még mindig holtsápadtan sétáltam be az ajtón. Cassy ébren várt, a fotelon elterülve nézte a kedvenc sorozatát.
- Megjöttél? - néz fel rám. - Te jó ég, ennyire rossz idő van odakint? - neveti el magát, majd felül. - Baj van?
- Nem semmi. - ülök le mellé. - Képzeld, Adam jövőhéten visz el Springfieldbe.
- Ennyire hamar? Nahát, ez nagyon jó! - mosolyog rám. Nem, ez nem annyira jó..
- Fáradt vagyok, szerintem megyek ledőlök. - állok fel.
- Nem is eszel?
- Nem. Igazad van, nem érzem jól magam.. - fogom meg a hasam, és a szám elé teszem a kezem. Hirtelen émelygés tört rám. Cassy mellettem termett, és segített besétálni a szobámba. Lefeküdtem az ágyra, és pár pillanat múlva már el is aludtam.
2013. december 15., vasárnap
Imperfect romance - 25. fejezet
Adam szemszöge:
A fejem hasogat és forog velem a világ. Ez egy tipikus piálás utána nap, talán még nem telt el egy olyan hét, hogy nem voltam másnapos.
Hunyorogva nyitom ki a szemem és kicsoszogok a konyhába, hogy zombiszerű állapotom enyhítsem egy kávéval. Amint bekapcsoltam a gépet, megszólalt a telefonom, ami éles késként hatott rám. Odanyúltam, de ahelyett, hogy kedvem szerint széttörtem volna, beleszóltam:
- Adam Lambert.
- Hogy vagy? - ismertem fel Tommy hangját.
- Fáj a fejem, de amúgy semmi gáz. Voltam már rosszabbul is.
- Aha. És mit gondolsz, egy órára jobban leszel?
- Hát ez meg hogy jön ide?
- Onnan, hogy Andersonnal elmegyünk ebédelni a Moonstoneba és te is jöhetnél.
- Miért pont oda? - akadékoskodok.
- Mert miért ne? Ne kérdezz már ennyit, csak gyere.
- Oké, ott találkozunk. - teszem le a telefont.
Egy óra után pár perccel leparkolok a Moonstone előtt és kikászálódok a kocsimból. Besétálok az épületbe, ahol megpillantom Tommyt és Andert, egy asztalnál beszélgetni.
- Sziasztok. - fogok velük kezet, majd leülök melléjük.
- Csak eljöttél. - mosolyog rám Anderson.
- Nagy nehézségek árán. - vigyorodok el.
- Tudod épp azt beszéltük, hogy elmehetnénk a moziba.
- Nekem jó. - válaszolok.
- Naomit is meghívtuk. - mondja Tommy. - Remélem nem baj.
- Túlléptem rajta, ha akar jönni akkor jöjjön. - mosolyodok el halványan.
- Ott is jön. - biccent Ander.
Oldalra sandítok és meglátom Naomit felénk közeledni, egy tálcával a kezében.
- Egészségetekre. - teszi eléjük a poharakat. - Szia Adam! - mosolyog rám. - Kérsz valamit?
- Szia! Igen kérek, olyat mint ők.
- Eszel is?
- Igen.
- Azonnal hozom. - mosolyodik el még egyszer és már menne, amikor Tommy megállítja.
- Naomi, ha leadtad a rendelést és van időt, nyugodtan ülj ide mellénk. - ajánlja, ő pedig mosolyogva bólint és elmegy.
Csütörtökre terveztük, hogy elmegyünk moziba, amikor ráérünk, de tömeg se lesz. Délelőtt még a stúdióban ültem, szüneteltetve a munkát, amikor megcsörrent a mobilom.
- Szia! - köszönök Andersonnak.
- Szia, haver. Figyelj.. az van, hogy mégsem tudok elmenni este.
- Miért?
- Hogy miért? - Meglepetten kérdez vissza, amit én egy kicsit furcsállok. - Anyáék jönnek haza.
- Hát jó.
Leteszem a telefont, majd visszaállok a mikrofon mögé, hogy rögzítsük a többi elkészült dalomat. Örülök, hogy egy olyan kiadóhoz kerültem végül, ami nem próbál rám erőszakolni feldolgozásokat. Sokkal jobban szeretem, ha rajongóimnak a saját kezűleg írt dalokat énekelhetem el.
Miután végeztem, Ashley ment be a gitárjával, Tommy pedig leült mellém.
- Anderson nem jön este. - mondom neki.
- Tényleg? Tudod, én is ezt akartam mondani neked.
- Hogy nem jön? - értetlenkedek.
- Nem! Hogy én nem tudok menni.
- Ez most komoly?
- Sajnálom majd pótoljuk, de elfelejtettem, hogy akkor van randink Cassyvel.
- Oké, megértelek.
- De te még mész Naomival? - kérdezi, mire nekem leesik, mire megy ki a játék.
- Most azért, nem jöttök, hogy egyedül legyek Naomival.
- Neem, dehogy.. - néz bociszemekkel, majd elvigyorodik. - Túl jól átlátsz az embereken. De ugye elmész vele? - vált vissza a bociszemekre.
- Tommy!
- Már tényleg nem akar becsapni. Higgy neki. Nekem.
- Tegyük fel, hogy hiszek, csak ne légy ilyen nyálas. - fordulok el, összehúzott szemekkel, mire ő magához ölel.
- Köszi!
- Mintha igent mondtam volna, egy randimeghívásra. - forgatom meg a szemeimet, de elmosolyodom.
A fejem hasogat és forog velem a világ. Ez egy tipikus piálás utána nap, talán még nem telt el egy olyan hét, hogy nem voltam másnapos.
Hunyorogva nyitom ki a szemem és kicsoszogok a konyhába, hogy zombiszerű állapotom enyhítsem egy kávéval. Amint bekapcsoltam a gépet, megszólalt a telefonom, ami éles késként hatott rám. Odanyúltam, de ahelyett, hogy kedvem szerint széttörtem volna, beleszóltam:
- Adam Lambert.
- Hogy vagy? - ismertem fel Tommy hangját.
- Fáj a fejem, de amúgy semmi gáz. Voltam már rosszabbul is.
- Aha. És mit gondolsz, egy órára jobban leszel?
- Hát ez meg hogy jön ide?
- Onnan, hogy Andersonnal elmegyünk ebédelni a Moonstoneba és te is jöhetnél.
- Miért pont oda? - akadékoskodok.
- Mert miért ne? Ne kérdezz már ennyit, csak gyere.
- Oké, ott találkozunk. - teszem le a telefont.
Egy óra után pár perccel leparkolok a Moonstone előtt és kikászálódok a kocsimból. Besétálok az épületbe, ahol megpillantom Tommyt és Andert, egy asztalnál beszélgetni.
- Sziasztok. - fogok velük kezet, majd leülök melléjük.
- Csak eljöttél. - mosolyog rám Anderson.
- Nagy nehézségek árán. - vigyorodok el.
- Tudod épp azt beszéltük, hogy elmehetnénk a moziba.
- Nekem jó. - válaszolok.
- Naomit is meghívtuk. - mondja Tommy. - Remélem nem baj.
- Túlléptem rajta, ha akar jönni akkor jöjjön. - mosolyodok el halványan.
- Ott is jön. - biccent Ander.
Oldalra sandítok és meglátom Naomit felénk közeledni, egy tálcával a kezében.
- Egészségetekre. - teszi eléjük a poharakat. - Szia Adam! - mosolyog rám. - Kérsz valamit?
- Szia! Igen kérek, olyat mint ők.
- Eszel is?
- Igen.
- Azonnal hozom. - mosolyodik el még egyszer és már menne, amikor Tommy megállítja.
- Naomi, ha leadtad a rendelést és van időt, nyugodtan ülj ide mellénk. - ajánlja, ő pedig mosolyogva bólint és elmegy.
Csütörtökre terveztük, hogy elmegyünk moziba, amikor ráérünk, de tömeg se lesz. Délelőtt még a stúdióban ültem, szüneteltetve a munkát, amikor megcsörrent a mobilom.
- Szia! - köszönök Andersonnak.
- Szia, haver. Figyelj.. az van, hogy mégsem tudok elmenni este.
- Miért?
- Hogy miért? - Meglepetten kérdez vissza, amit én egy kicsit furcsállok. - Anyáék jönnek haza.
- Hát jó.
Leteszem a telefont, majd visszaállok a mikrofon mögé, hogy rögzítsük a többi elkészült dalomat. Örülök, hogy egy olyan kiadóhoz kerültem végül, ami nem próbál rám erőszakolni feldolgozásokat. Sokkal jobban szeretem, ha rajongóimnak a saját kezűleg írt dalokat énekelhetem el.
Miután végeztem, Ashley ment be a gitárjával, Tommy pedig leült mellém.
- Anderson nem jön este. - mondom neki.
- Tényleg? Tudod, én is ezt akartam mondani neked.
- Hogy nem jön? - értetlenkedek.
- Nem! Hogy én nem tudok menni.
- Ez most komoly?
- Sajnálom majd pótoljuk, de elfelejtettem, hogy akkor van randink Cassyvel.
- Oké, megértelek.
- De te még mész Naomival? - kérdezi, mire nekem leesik, mire megy ki a játék.
- Most azért, nem jöttök, hogy egyedül legyek Naomival.
- Neem, dehogy.. - néz bociszemekkel, majd elvigyorodik. - Túl jól átlátsz az embereken. De ugye elmész vele? - vált vissza a bociszemekre.
- Tommy!
- Már tényleg nem akar becsapni. Higgy neki. Nekem.
- Tegyük fel, hogy hiszek, csak ne légy ilyen nyálas. - fordulok el, összehúzott szemekkel, mire ő magához ölel.
- Köszi!
- Mintha igent mondtam volna, egy randimeghívásra. - forgatom meg a szemeimet, de elmosolyodom.
2013. december 11., szerda
Imperfect romance - 24. fejezet
Naomi szemszöge:
- Ő meg mit keres itt?! - suttogja hangosan Cassy, miután behúzott a konyhába. Hangja keveredett az elismeréssel és a felháborodottsággal.
- Itt nem hall minket. - suttogom vissza.
- A kérdésemre válaszolj! - mondja, most már normális hangvétellel.
- Felmentem hozzá.. - kezdek bele, de tekintete láttán megállok. - Most meg mi van?
- Semmi, folytasd.
- Szóval felmentem hozzá, ő meg behívott. Főzött teát, de néha kicsit gúnyosan beszélt velem.. Cassy, én fontosabb vagyok mint egy könyv? - kérdezem, mire elröhögi magát. - Haha, nevess csak. Mialatt bent voltunk eleredt az eső, így hazahozott és amikor látta, hogy nyitva van az ajtó, bekísért. Az utána történteket már tudod.
- Hmm.. érdekes..
- Mi olyan érdekes benne?
- Gondoskodik rólad, még mindig kötődik hozzád.
- Gondolod? - lépek közelebb hozzá.
- Ezek szerint. Figyelj Naomi, ha még akarod őt, fontos, hogy ne veszítsd el a maradék bizalmát.
- Nem fogom elengedni. - határozom el. - Ő az egyetlen, aki iránt valaha..
- Csajok, minden rendben? - lép be Adam az ajtón.
- Persze, mi csak bejöttünk szívószálért. - nyúl be az egyik fiókba, majd visszament a nappaliba és mi is követtük példáját.
- Most, hogy így összegyűltünk, lenne egy bejelenteni valóm. - mondja Cris, szónoklati hangon.
- Halljuk! - vigyorog Tommy.
- Amúgy, ez nem ilyen nagy cucc, de tudjátok, hogy szeretem nagydobra verni a dolgaimat.
- Mondjad már! - szól rá Cassy.
- Az én hobbim a modellkedés lesz! - mondja izgatottan. Én, Cassy és Cristofel mindig beszélgetünk a hobbinkról, mert fontosnak találjuk és ajánlunk Crisnek minden félét, de eddig semmi nem volt jó neki. Nem csinált semmit csak bulizott és dolgozott, ezért most örülök, hogy belefog valamibe.
- Hogyan?! - vonja fel a szemöldökét Adam.
- Haver, ha csúnyának tartasz finomabban is közölhetted volna. - néz rá összehúzott szemmel, mire mindannyian felnevetünk.
- Szó sincs róla, csak meglepett.
- Még egy meleg is csúnyának tart. - sóhajt fel Cris drámaian, mint aki nem hallotta mint mondott Adam.
- Már nem is vagyok meleg!
- Ezt így lehet váltogatni? - cukkolja továbbra is, mire Adam csak vigyorogva megcsóválja a fejét.
Pár óra múlva úgy döntünk, hogy ideje lenne elszakadni egymástól, így az ajtóban állva ölelünk végig mindenkit. Nem tudom, hogy Adam annyira berúgott vagy már nem haragszik rám, de Cris után ő is hosszasan megölelt. Mikor Tommy következett, a lehető legközelebb húzott magához és a fülembe suttogott:
- Még ne aludj, nemsokára hívlak. - mondta, majd elengedett és beszálltak a taxiba.
- Ez jó volt, ilyen összeruccanásokat máskor is kell szerveznünk. - állította Cassy, amikor visszamentünk a lakásba.
- Hiszen ez se volt megszervezve - mosolygok.
- Az más. - viszonozza, majd mindketten félrevonulunk a szobánkba.
Fél óra múlva Tommy csakugyan hívott:
- Adam elég illuminált állapota miatt nem volt nehéz elkérni a számod. - ecseteli a történéseket, mire én felnevetek. - Amúgy azért hívlak, hogy meséld el mi történt.
- Kérdezd Adamet.
- Most? - nevet fel.
- Kérdezd Cassyt. - vigyorgok.
- Hisz ő nem is volt ott.
- De elmeséltem neki.
- Naomi! - szól rám, türelmetlenül.
- Én nem akarok most erről beszélni, elég volt Cassynek elmondani.
- Hát jó. Holnap találkozunk. - mondja és mielőtt tiltakozhatnék, már le is teszi.
- Ő meg mit keres itt?! - suttogja hangosan Cassy, miután behúzott a konyhába. Hangja keveredett az elismeréssel és a felháborodottsággal.
- Itt nem hall minket. - suttogom vissza.
- A kérdésemre válaszolj! - mondja, most már normális hangvétellel.
- Felmentem hozzá.. - kezdek bele, de tekintete láttán megállok. - Most meg mi van?
- Semmi, folytasd.
- Szóval felmentem hozzá, ő meg behívott. Főzött teát, de néha kicsit gúnyosan beszélt velem.. Cassy, én fontosabb vagyok mint egy könyv? - kérdezem, mire elröhögi magát. - Haha, nevess csak. Mialatt bent voltunk eleredt az eső, így hazahozott és amikor látta, hogy nyitva van az ajtó, bekísért. Az utána történteket már tudod.
- Hmm.. érdekes..
- Mi olyan érdekes benne?
- Gondoskodik rólad, még mindig kötődik hozzád.
- Gondolod? - lépek közelebb hozzá.
- Ezek szerint. Figyelj Naomi, ha még akarod őt, fontos, hogy ne veszítsd el a maradék bizalmát.
- Nem fogom elengedni. - határozom el. - Ő az egyetlen, aki iránt valaha..
- Csajok, minden rendben? - lép be Adam az ajtón.
- Persze, mi csak bejöttünk szívószálért. - nyúl be az egyik fiókba, majd visszament a nappaliba és mi is követtük példáját.
- Most, hogy így összegyűltünk, lenne egy bejelenteni valóm. - mondja Cris, szónoklati hangon.
- Halljuk! - vigyorog Tommy.
- Amúgy, ez nem ilyen nagy cucc, de tudjátok, hogy szeretem nagydobra verni a dolgaimat.
- Mondjad már! - szól rá Cassy.
- Az én hobbim a modellkedés lesz! - mondja izgatottan. Én, Cassy és Cristofel mindig beszélgetünk a hobbinkról, mert fontosnak találjuk és ajánlunk Crisnek minden félét, de eddig semmi nem volt jó neki. Nem csinált semmit csak bulizott és dolgozott, ezért most örülök, hogy belefog valamibe.
- Hogyan?! - vonja fel a szemöldökét Adam.
- Haver, ha csúnyának tartasz finomabban is közölhetted volna. - néz rá összehúzott szemmel, mire mindannyian felnevetünk.
- Szó sincs róla, csak meglepett.
- Még egy meleg is csúnyának tart. - sóhajt fel Cris drámaian, mint aki nem hallotta mint mondott Adam.
- Már nem is vagyok meleg!
- Ezt így lehet váltogatni? - cukkolja továbbra is, mire Adam csak vigyorogva megcsóválja a fejét.
Pár óra múlva úgy döntünk, hogy ideje lenne elszakadni egymástól, így az ajtóban állva ölelünk végig mindenkit. Nem tudom, hogy Adam annyira berúgott vagy már nem haragszik rám, de Cris után ő is hosszasan megölelt. Mikor Tommy következett, a lehető legközelebb húzott magához és a fülembe suttogott:
- Még ne aludj, nemsokára hívlak. - mondta, majd elengedett és beszálltak a taxiba.
- Ez jó volt, ilyen összeruccanásokat máskor is kell szerveznünk. - állította Cassy, amikor visszamentünk a lakásba.
- Hiszen ez se volt megszervezve - mosolygok.
- Az más. - viszonozza, majd mindketten félrevonulunk a szobánkba.
Fél óra múlva Tommy csakugyan hívott:
- Adam elég illuminált állapota miatt nem volt nehéz elkérni a számod. - ecseteli a történéseket, mire én felnevetek. - Amúgy azért hívlak, hogy meséld el mi történt.
- Kérdezd Adamet.
- Most? - nevet fel.
- Kérdezd Cassyt. - vigyorgok.
- Hisz ő nem is volt ott.
- De elmeséltem neki.
- Naomi! - szól rám, türelmetlenül.
- Én nem akarok most erről beszélni, elég volt Cassynek elmondani.
- Hát jó. Holnap találkozunk. - mondja és mielőtt tiltakozhatnék, már le is teszi.
2013. december 8., vasárnap
Imperfect romance - 23. fejezet
Adam szemszöge:
Feszült csönd állt be közénk, csak a tűz pattogása hallatszik. Elég furcsa volt, hogy Naomi késő este betoppant hozzám. Ha ezt pár nappal ezelőtt tette volna, azt mondtam volna neki, hogy menjen innen a fenébe. Lehet, hogy naiv vagyok, de most már kezdek neki hinni. Másképp is viselkedik, mint kapcsolatunk elején.
- Hát jó. - hajtja le a fejét és feláll. Végignézem, ahogy elsétál az ajtóig, majd én is felállok és a kezébe adom pulóverét. Miközben felveszi, kinézek az udvarra, ahol szakad az eső. Úgy mint akkor..
Megrázom a fejemet, hogy nehogy bármi hülyeség is átsuhanjon az agyamon, de túl késő:
- Hazavigyelek? - kérdem, mire meglepetten kapja fel a fejét. - Esik az eső és.. nem szeretném.. ha tüdőgyulladást kapnál? - kérdezem, mert ez inkább kérdés volt, mint kijelentés. Furcsa arckifejezéssel kezd el fürkészni, azonban semmit nem fog találni, mert még saját magam is meglepődtem kérdésemen. Óvatosan bólint, majd hozzáteszi, hogy köszöni.
Az út csendesen telik el, nem szólunk egymáshoz. Naomiékhoz érve megpillantok egy autót, de nem azt ami az övéké, pedig nagyon ismerős.
- Kié ez a kocsi? - kérdezem.
- Nem tudom. - válaszolja, majd megszeppent arcát látva, én is tekintete célpontja felé fordítom a fejemet. Ijedtsége nemhiába való, az ajtó tárva nyitva áll és bent sötét van. Lekapcsoltam az autóm lámpáját és kevés gázzal a ház elé hajtottam, hogy nehogy meghallja akárki is van bent, majd leállítottam a motort.
- Bekísérjelek? - kérdem, mire Naomi egy aprót bólint és kiszáll.
Bementünk a kapun, végig a kövekből kirakott mezsgyén az ajtóhoz. Naomit szelíd erőszakkal magam mögé állítottam és óvatosan beléptem a házba. A nappaliban alig lehetett látni valamit, de nem akartam felkapcsolni a lámpát. Tapogatózva haladtam, a konyháig, amikor egy kezet éreztem meg a karomon. Kicsit megrettentem, de lágy tapintásából Naomi jutott eszembe.
- Naomi maradj mögöttem! - utasítom.
- De hát én itt vagyok. - hallom meg hangját a bejárati ajtó felől, én pedig villámgyorsan lököm el magamtól a kéz tulajdonosát. Az felkiáltva esik neki a velem szemközti falnak, én pedig mennék, hogy leüssem, amikor megint Naomit hallom meg. - Adam, ne! Ez Cristofel! - mondja, majd bukdácsolva indul el a kiáltás irányába. Felkapcsolja az ebédlőben a lámpát, én pedig megpillantom Crist, aki éppen a fejét fogja. - Cris! Jól vagy? - rohan oda hozzá.
- A fejem..
- Cris, bocsáss meg, megijedtem és nem láttalak. - guggolok le én is. - Vérzik? - kérdezem Naomit, aki Cris fejét vizsgálta.
- Nem. De ez be fog dagadni.
- Szuper, úgy fogok kinézni mint egy szerencsétlen űrlény. - nevet fel halkan. - Semmi baj, Adam. Én voltam a hülye.
- Gyere. - segítem fel.
Amint sikerül felülnie a kanapéra, mi is követjük, majd lépteket hallunk. A bejárati ajtó felé nézek, ahonnan Tommy és Cassy lép be. Bezárják az ajtót, majd elülnek mellénk.
- Itt meg mi történt? - kérdezi Tommy.
- Mi is azt szeretnénk tudni. - válaszolja Naomi, majd mindenki Cris felé fordul.
- Szuper, én kezdjek bele a mesélésbe, nagy fájdalmak között. - kezd bele drámaian. - Adam és Naomi, ti nem tudom mit akartatok, de nem jól csináltátok. - szid le minket, kissé érthetetlenül.
- Miért a mi hibánk? Nyitva volt az ajtó és azt hittük, hogy valami betörő van itt. - védekezek.
- A betörő nyilván tárva-nyitva hagyja az ajtót. - sandít rám. - Én bizonyára elaludtam a kanapén, amikor Cassyék arról beszélgettek, hogy le kéne ugorni a boltba valami italért. És ezek szerint nyitva hagytátok az ajtót, mivel voltatok elfoglalva? - kérdi, mire elpirultak. - Utána jöttél te Adam és nekilöktél a falnak. A fejem meg még mindig fáj! - panaszkodik.
- Mondtam, hogy sajnálom! Mi kell még? - mosolyodok el a kérdés közben.
- Mondjuk, hogy ne vigyorogj rajtam! - mosolyodik el ő is.
Miután kiveséztük a balesettel kapcsolatos témát, Tommy behozta a nappaliba a piákat. Többet vettek, mint ahányan ők akkor voltak, így én is ott maradtam. Nem olyan rossz velük lenni, még ha Naomi itt is van.
- Amúgy Cris, miért az a neved, hogy Cris? - kérdezem, mire összehúzott szemekkel néz rám. - Úgy értem ha görög vagy. Miért ez a neved?
- Ja úgy! Nem ez a születési nevem, csak mikor az Államokba jöttem, megváltoztattam.
Válaszára elmosolyodom, majd körbenézek. Cassy és Naomi sehol.
Feszült csönd állt be közénk, csak a tűz pattogása hallatszik. Elég furcsa volt, hogy Naomi késő este betoppant hozzám. Ha ezt pár nappal ezelőtt tette volna, azt mondtam volna neki, hogy menjen innen a fenébe. Lehet, hogy naiv vagyok, de most már kezdek neki hinni. Másképp is viselkedik, mint kapcsolatunk elején.
- Hát jó. - hajtja le a fejét és feláll. Végignézem, ahogy elsétál az ajtóig, majd én is felállok és a kezébe adom pulóverét. Miközben felveszi, kinézek az udvarra, ahol szakad az eső. Úgy mint akkor..
Megrázom a fejemet, hogy nehogy bármi hülyeség is átsuhanjon az agyamon, de túl késő:
- Hazavigyelek? - kérdem, mire meglepetten kapja fel a fejét. - Esik az eső és.. nem szeretném.. ha tüdőgyulladást kapnál? - kérdezem, mert ez inkább kérdés volt, mint kijelentés. Furcsa arckifejezéssel kezd el fürkészni, azonban semmit nem fog találni, mert még saját magam is meglepődtem kérdésemen. Óvatosan bólint, majd hozzáteszi, hogy köszöni.
Az út csendesen telik el, nem szólunk egymáshoz. Naomiékhoz érve megpillantok egy autót, de nem azt ami az övéké, pedig nagyon ismerős.
- Kié ez a kocsi? - kérdezem.
- Nem tudom. - válaszolja, majd megszeppent arcát látva, én is tekintete célpontja felé fordítom a fejemet. Ijedtsége nemhiába való, az ajtó tárva nyitva áll és bent sötét van. Lekapcsoltam az autóm lámpáját és kevés gázzal a ház elé hajtottam, hogy nehogy meghallja akárki is van bent, majd leállítottam a motort.
- Bekísérjelek? - kérdem, mire Naomi egy aprót bólint és kiszáll.
Bementünk a kapun, végig a kövekből kirakott mezsgyén az ajtóhoz. Naomit szelíd erőszakkal magam mögé állítottam és óvatosan beléptem a házba. A nappaliban alig lehetett látni valamit, de nem akartam felkapcsolni a lámpát. Tapogatózva haladtam, a konyháig, amikor egy kezet éreztem meg a karomon. Kicsit megrettentem, de lágy tapintásából Naomi jutott eszembe.
- Naomi maradj mögöttem! - utasítom.
- De hát én itt vagyok. - hallom meg hangját a bejárati ajtó felől, én pedig villámgyorsan lököm el magamtól a kéz tulajdonosát. Az felkiáltva esik neki a velem szemközti falnak, én pedig mennék, hogy leüssem, amikor megint Naomit hallom meg. - Adam, ne! Ez Cristofel! - mondja, majd bukdácsolva indul el a kiáltás irányába. Felkapcsolja az ebédlőben a lámpát, én pedig megpillantom Crist, aki éppen a fejét fogja. - Cris! Jól vagy? - rohan oda hozzá.
- A fejem..
- Cris, bocsáss meg, megijedtem és nem láttalak. - guggolok le én is. - Vérzik? - kérdezem Naomit, aki Cris fejét vizsgálta.
- Nem. De ez be fog dagadni.
- Szuper, úgy fogok kinézni mint egy szerencsétlen űrlény. - nevet fel halkan. - Semmi baj, Adam. Én voltam a hülye.
- Gyere. - segítem fel.
Amint sikerül felülnie a kanapéra, mi is követjük, majd lépteket hallunk. A bejárati ajtó felé nézek, ahonnan Tommy és Cassy lép be. Bezárják az ajtót, majd elülnek mellénk.
- Itt meg mi történt? - kérdezi Tommy.
- Mi is azt szeretnénk tudni. - válaszolja Naomi, majd mindenki Cris felé fordul.
- Szuper, én kezdjek bele a mesélésbe, nagy fájdalmak között. - kezd bele drámaian. - Adam és Naomi, ti nem tudom mit akartatok, de nem jól csináltátok. - szid le minket, kissé érthetetlenül.
- Miért a mi hibánk? Nyitva volt az ajtó és azt hittük, hogy valami betörő van itt. - védekezek.
- A betörő nyilván tárva-nyitva hagyja az ajtót. - sandít rám. - Én bizonyára elaludtam a kanapén, amikor Cassyék arról beszélgettek, hogy le kéne ugorni a boltba valami italért. És ezek szerint nyitva hagytátok az ajtót, mivel voltatok elfoglalva? - kérdi, mire elpirultak. - Utána jöttél te Adam és nekilöktél a falnak. A fejem meg még mindig fáj! - panaszkodik.
- Mondtam, hogy sajnálom! Mi kell még? - mosolyodok el a kérdés közben.
- Mondjuk, hogy ne vigyorogj rajtam! - mosolyodik el ő is.
Miután kiveséztük a balesettel kapcsolatos témát, Tommy behozta a nappaliba a piákat. Többet vettek, mint ahányan ők akkor voltak, így én is ott maradtam. Nem olyan rossz velük lenni, még ha Naomi itt is van.
- Amúgy Cris, miért az a neved, hogy Cris? - kérdezem, mire összehúzott szemekkel néz rám. - Úgy értem ha görög vagy. Miért ez a neved?
- Ja úgy! Nem ez a születési nevem, csak mikor az Államokba jöttem, megváltoztattam.
Válaszára elmosolyodom, majd körbenézek. Cassy és Naomi sehol.
2013. december 4., szerda
Imperfect romance - 22. fejezet
Naomi szemszöge:
Teltek a napok, én pedig egyre jobban kezdtem megszokni az Adam nélküli életet. Persze még mindig rossz volt, hogy nincs velem, de most már rendesen éltem, nem úgy, mint egy csecsemő. Talán a csecsemő rossz kifejezés, mert még az is tud enni.
Nappal adtam a normális énemet, de este mindig nagyon hiányoltam, bár sírni elég ritkán sírtam. Hiába, hogy mások előtt nem mutatom fájdalmam, nyilvánvalóan látják, hogy még nem tettem túl magam rajta. Kell nekem ennyire átlátszónak lennem..
Egyik nap, amikor éjszaka ismét a régi emlékeken gyötörtem magam, nem tudtam többet várni. Felkaptam magamra valamit, ugyanis odakint borús volt az idő és elszaladtam a metróállomásig, onnan egészen abba a negyedbe, ahol Adam lakik. Végigszaladtam az emberektől zsúfolt utcákon, mígnem elértem egy kihalt, mégis szép utcához. Lelassítottam lépteimet és nagyokat szippantva a párás levegőből, sétáltam a ház elé. Megálltam a kapu előtt és néztem a bentről szűrődő gyér világítást. Rátettem a kezemet a csengő gombjára és elkezdtem számolni tíztől visszafelé. Valahogy eljutottam a mínusz számokhoz is.. Sóhajtottam egy nagyot és minden bátorságomat összegyűjtve megnyomtam a gombot. Pár másodperc után - ami nekem óráknak tűnt - kulcszörgést hallottam, majd kinyílt az ajtó és Adam meglepődött tekintetével találtam magamat szembe. Ellépdelt a fakapuig és elfordította benne a kulcsot, az pedig halk nyikorgással nyílt ki előttem.
- Te meg mit keresel itt? - kérdezte, de hangszínéből semmi gúny nem áradt.
- Én.. én csak..
- Magad sem tudod. - nézett rám mindenttudóan.
- Mondhatjuk azt is. - motyogtam, szememet lesütve.
- Bejössz? - vonta föl szépen ívelt szemöldökét, mire én jobban meglepődtem, mint ő, mikor ajtót nyitott. Nagy szemekkel néztem rá, ő pedig félreállt, utat engedve nekem. Apró lépésekben elsétáltam az ajtóig és megálltam a küszöb előtt. Most vagy el szeretne velem beszélgetni, vagy egy szektát tartogat bent, hogy bosszút álljon rajtam, általuk. Az előbbire szavazok, ezért belépek lakásába és megcsap a jóleső meleg.
A pulóveremet felakasztottam a fogasra és míg Adam eltűnt a konyhában, én kényelmesen elhelyezkedtem a puha kanapén. A kandallóban tűz lobogott, ez adott fényt a szobára. Az első gondolatom az volt, hogy milyen romantikus ez az egész.
Kis idő múltán Adam belép a nappaliba két bögrével a kezében. Leteszi a kisasztalra, majd felkapcsolja a lámpát, megtörve a varázst. Na szép, lehet, hogy ez mégsem fog összejönni.
- Köszönöm. - mondom, miután odanyújtotta nekem az egyik bögre teát.
- Szívesen. Szóval.. kezdheted összefoglalni azt, hogy miért zavartál meg.
- Hát, gondoltam beszélgethetnénk. - motyogtam. - Sajnálom, miben zavartalak meg?
- Olvastam. - mutat a kandalló mellett heverő könyv felé, mire nekem leesik az állam. Egy könyv fontosabb mint én? Ez igazán kedves tőle.
- Hogy teltek a napjaid? - terelem el a témát, nevetségesen feltűnően.
- Egész jól, egészen a mai napig.
- Mi történt? - kérdezem, őszinte érdeklődéssel.
- Jöttél te. - hunyorít rám.
- Na ez már fáj. - nézek rá kissé megvetően.
- Gondolhattad volna, hogy ilyen leszek, ezek után! - csattan a hangja, mire én halkabban fojtatom mondandómat. Nem kell, hogy a szomszédok bekopogtassanak veszekedésünkre.
- Igazad van. - mondom, a szemében pedig meglepődést látok. - Nem kellett volna, azt tennem, amit tettem. De hidd el, hogy megbántam! Mit csináljak, hogy higgy nekem? - kérdezem, közben pedig közelebb ülök hozzá.
- Nem tudnál olyat csinálni, vagy mondani.
Teltek a napok, én pedig egyre jobban kezdtem megszokni az Adam nélküli életet. Persze még mindig rossz volt, hogy nincs velem, de most már rendesen éltem, nem úgy, mint egy csecsemő. Talán a csecsemő rossz kifejezés, mert még az is tud enni.
Nappal adtam a normális énemet, de este mindig nagyon hiányoltam, bár sírni elég ritkán sírtam. Hiába, hogy mások előtt nem mutatom fájdalmam, nyilvánvalóan látják, hogy még nem tettem túl magam rajta. Kell nekem ennyire átlátszónak lennem..
Egyik nap, amikor éjszaka ismét a régi emlékeken gyötörtem magam, nem tudtam többet várni. Felkaptam magamra valamit, ugyanis odakint borús volt az idő és elszaladtam a metróállomásig, onnan egészen abba a negyedbe, ahol Adam lakik. Végigszaladtam az emberektől zsúfolt utcákon, mígnem elértem egy kihalt, mégis szép utcához. Lelassítottam lépteimet és nagyokat szippantva a párás levegőből, sétáltam a ház elé. Megálltam a kapu előtt és néztem a bentről szűrődő gyér világítást. Rátettem a kezemet a csengő gombjára és elkezdtem számolni tíztől visszafelé. Valahogy eljutottam a mínusz számokhoz is.. Sóhajtottam egy nagyot és minden bátorságomat összegyűjtve megnyomtam a gombot. Pár másodperc után - ami nekem óráknak tűnt - kulcszörgést hallottam, majd kinyílt az ajtó és Adam meglepődött tekintetével találtam magamat szembe. Ellépdelt a fakapuig és elfordította benne a kulcsot, az pedig halk nyikorgással nyílt ki előttem.
- Te meg mit keresel itt? - kérdezte, de hangszínéből semmi gúny nem áradt.
- Én.. én csak..
- Magad sem tudod. - nézett rám mindenttudóan.
- Mondhatjuk azt is. - motyogtam, szememet lesütve.
- Bejössz? - vonta föl szépen ívelt szemöldökét, mire én jobban meglepődtem, mint ő, mikor ajtót nyitott. Nagy szemekkel néztem rá, ő pedig félreállt, utat engedve nekem. Apró lépésekben elsétáltam az ajtóig és megálltam a küszöb előtt. Most vagy el szeretne velem beszélgetni, vagy egy szektát tartogat bent, hogy bosszút álljon rajtam, általuk. Az előbbire szavazok, ezért belépek lakásába és megcsap a jóleső meleg.
A pulóveremet felakasztottam a fogasra és míg Adam eltűnt a konyhában, én kényelmesen elhelyezkedtem a puha kanapén. A kandallóban tűz lobogott, ez adott fényt a szobára. Az első gondolatom az volt, hogy milyen romantikus ez az egész.
Kis idő múltán Adam belép a nappaliba két bögrével a kezében. Leteszi a kisasztalra, majd felkapcsolja a lámpát, megtörve a varázst. Na szép, lehet, hogy ez mégsem fog összejönni.
- Köszönöm. - mondom, miután odanyújtotta nekem az egyik bögre teát.
- Szívesen. Szóval.. kezdheted összefoglalni azt, hogy miért zavartál meg.
- Hát, gondoltam beszélgethetnénk. - motyogtam. - Sajnálom, miben zavartalak meg?
- Olvastam. - mutat a kandalló mellett heverő könyv felé, mire nekem leesik az állam. Egy könyv fontosabb mint én? Ez igazán kedves tőle.
- Hogy teltek a napjaid? - terelem el a témát, nevetségesen feltűnően.
- Egész jól, egészen a mai napig.
- Mi történt? - kérdezem, őszinte érdeklődéssel.
- Jöttél te. - hunyorít rám.
- Na ez már fáj. - nézek rá kissé megvetően.
- Gondolhattad volna, hogy ilyen leszek, ezek után! - csattan a hangja, mire én halkabban fojtatom mondandómat. Nem kell, hogy a szomszédok bekopogtassanak veszekedésünkre.
- Igazad van. - mondom, a szemében pedig meglepődést látok. - Nem kellett volna, azt tennem, amit tettem. De hidd el, hogy megbántam! Mit csináljak, hogy higgy nekem? - kérdezem, közben pedig közelebb ülök hozzá.
- Nem tudnál olyat csinálni, vagy mondani.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)