Miután a humanoiddal hazaérkeztem, leültem az ágy szélére, ő pedig megvizsgálta a sérüléseimet a fejemen és a nyakamon. Kivettem az ágy alól a kis elsősegélyes dobozt, és átnyújtottam neki, hogy lefertőtlenítse, és bekösse sebeimet.
- Nem lenne jó ötlet hölgyem, ha holnap is menne munkába. Ezt nem szabad elmondani senkinek. Most pedig pihenjen, nekem mennem kell. - mondta, miután a tenyerén lévő készülék pittyegett.
- De nekem mennem kell dolgozni!
- Hölgyem, értse meg nem lehet! Ez parancs. Viszlát! - nyitja ki a bejárati ajtót, majd elmegy.
Távozása után ledőltem az ágyra, és a gondolataimba mélyedtem. Amik megtámadtak - bár nehéz kimondani - vámpírok voltak. Évtizedekig, de nem túlzok, ha azt mondom évszázadokig nem láttak ilyen kárhozott lelkeket. Engem pedig meg akartak ölni! Ebbe belegondolva enyhe émelygés tör rám. Szeretném hinni, hogy a humanoidoknak van valami esélyük a két vérszívó ellen. Ha csak fegyverrel lőttek, akkor már rég végük. Remélem kieszeltek azóta valami okosabb támadási lehetőséget. Nem tudom, mi lenne velem, ha azok életben maradnának.
Felhívtam Albertet, hogy holnap nem megyek dolgozni, majd a párnára hajtottam a fejemet.
***
Este nehezen aludtam el, a gondolataim gyötörtek mindvégig. Mikor már elfogott az álom, felébredtem, ugyanis kattogó zajra lettem figyelmes. Az ablak felől jött. Ijedten álltam fel ágyamról, és az ablakhoz somfordáltam. Kint korom sötét volt, csak a csillagok villogtak az égen. Még jó, hogy csak a nappalimban van üvegfal. Ilyenkor elég félelmetes lenne, de hiányt sem szenvedek, mivel ha csillagokkal akarok aludni, akkor csak kifekszek a kanapéra.
Nem találtam semmi különöset, azért visszafeküdtem az ágyamba. Pár perc múlva újra kopogás hallatszott, ezért kénytelen voltam megint felkelni. Türelmetlenül az ablakhoz léptem, és kinéztem, de még mindig nem volt kint semmi érdekes. Dühödten vetettem magam az ágyra, amikor megmozdult valami alattam. Ijedten ugrottam fel, majd hevességemtől a padlóra estem. Az ágyamban a valami felült, és elvigyorodott. Világítóan fehér fogai végett, a sötétben is jól látszódott a hosszú és hegyes szemfogai.
- Megölöd te saját magadat is, nem kell nekem idejönni! - röhögött fel, szerencsétlenségemet látva. Felállt, közelebb sétált mellém, majd leguggolt. - Valerian James vagyok. Téged hogy hívnak? - kérdezi mosolyogva. A félelem miatt teljesen lebénultam, mozdulni se bírtam. Valerian közelebb hajolt hozzám, és a szemeimbe bámult. - Csak van neved, nem igaz?
- Minek akarod tudni a nevem, ha meg akarsz ölni? - kérdeztem vissza.
- Hmm.. Jó kérdés. - suttogta. Az arca zavaróan közel volt hozzám, ha lenne lehelete, azt az arcomon érezném. - De te inkább örülj, hogy van még néhány perced az életedből.
- Te engem nem fogsz megölni. - szűröm a fogaim közül. Rettegésem dühbe fajult. Nem tetszett, ahogyan bánt velem. Lenézően beszélt, tudtam, meg akar gyalázni. De én amíg élek, küzdeni fogok ellene.
- Túl makacs vagy. - vicsorog rám. Hirtelen felindulásomból teljes erőmből pofon vágtam, majd felálltam, és elszaladtam a konyháig. Mikor már csak pár lépésnyire voltam a fióktól, amiben a húsvágó kést tartottam, a semmiből előttem termett. A mellkasába ütköztem, és hogy ne essek el, belékapaszkodtam. Mielőtt felfoghattam volna, mit csináltam, Valerian durván ellökött magától, én pedig a falnak tántorodtam. - Hízelgő, de barátnőm van. Azt hiszem volt is alkalmad vele találkozni.
Pár percig némán álltunk egymással szemben, én pedig nem tudtam, mire megy ki a játék.
- Miért vagy itt? - tettem fel a gyötrő kérdést.
- Alyshia szerint nem szabad egyetlen tanút sem életben hagynunk. Én viszont téged nem akarlak megölni, túl szánalmas vagy hozzá.
- Mi történt a humanoidokkal? - kérdeztem, figyelmen kívül hagyva megjegyzését.
- Szerinted mi történhetett velük? Semmi esélyük nem volt hozzánk képest. - vigyorog.
- Ellyn Wright. - mondom, ő pedig felhúzza a szemöldökét, és arca meglepődést tükrözik. - Ez a nevem.
- Már azt hittem a hajszíned! - mondja hitetlenkedve.
- Miért lepődtél meg?
- Semmiért. - mondja, majd közelebb lép hozzám. - Én most elmegyek, de ne reméld, hogy egyikünk nem jön vissza. Jó éjt!
Összehúzott szemmel nézett pár pillanatig, majd leugrott az ablakon.
2014. november 17., hétfő
2014. szeptember 19., péntek
"Perfect" life - 3. fejezet
Adam szemszöge:
- Sziasztok!
- Adam! Hamar megjöttél! - nézett fel Cassy a kanapéról.
- Igen. Kiderült, hogy Ashley, a másik gitárosunk beteg lett, és nem tudott eljönni a próbára. Nélküle meg nem megyünk semmire.
- Egyébként én is itt vagyok, ha észrevennél. - ült le Tommy Cassy mellé, és adott volna neki egy csókot, de Cassy egy puszi után mosolyogva elhúzódott.
- Szia édes! Adam, veled beszélni akartam, jött egy levél a rendőrségről. - állt fel, és felém lépett, Tommy pedig megforgatta a szemét.
- Mit írnak?
- Nem tudom, nem nyitottam ki. - adta át, én pedig kinyitottam és átolvastam. Amit láttam, az nem esett jól. - Na?
- Azt mondják, hogy.. hogy nagyon várnak már New Yorkba. - emeltem meg a hangom, mire Cassy értetlenül állt. Amikor belekezdtem a mondatban, Naomi bejött a teraszról, és nem akartam, hogy meghallja mit írnak a levélben. Legalábbis nem így. - És.. biztos jól fog hangzani az új gitár a legújabb dalhoz. Gyere megmutatom. - fogtam meg a karját, és levezettem az alagsorba.
- Adam neked mi bajod? - kérdezte, miután bezártam magunk mögött a próbaterem ajtaját.
- Ott volt Naomi, leeshetett volna, hogy nem akarom, hogy csak így hirtelenjében tudja meg! - hadonásztam a kezemmel. - De hagyjuk ezt. A levélben azt írták, hogy nem találták meg Springfieldben őket, a házukat lefoglalták. Semmi friss nyom.. Ezért azt gyanítják, hogy elhagyták a várost. Körözést adtak ki több megyére.
- Adam, megijesztesz. - nézett rám hatalmas szemekkel. - Azt akarod mondani.. hogy most bárhol lehetnek? - kérdezte, és felsóhajtottam.
- Igen.
- Naomi! - szóltam, mire érdeklődve nézett fel. Épp Tommy gitározott nekik a nappaliban. - Feljönnél kérlek az emeletre? - kérdeztem. Láttam rajta, ahogy ellenkezni kezdett volna, de tekintetemből levehette, hogy nem akarok magyarázkodni.
- Olvasd ezt el. - mondtam, miután felértünk a hálószobánkba. A szemembe nézve elvette a levelet, majd végigolvasta. Arca semleges volt, semmi érzelmet nem tükrözött. - Mire gondolsz most? - érintettem meg a kezét, ő pedig felnézett és visszaadta a levelet.
- Semmire. - jelentette ki, én pedig összeráncoltam a homlokom. - Ha elmehetek veled turnézni, nem hiszem, hogy megtalálnának. Testőrök is lesznek ott.
- Igen, de nem minden percben! És pont akkor találnak meg, hisz már hetek óta nyilvánosságra van hozva, melyik városokban koncertezünk. Nézd, nem akarom, hogy félj, de nem veheted ezt félvállról.
- Nem veszem. Ne aggódj értem ennyire.
- Ezt nem az előtt mondtad, mielőtt elraboltak? - vontam fel a szemöldököm. Naomi vetett rám egy pillantást, miszerint hanyagoljuk ezt a témát. - Nem hibáztatlak. - mondtam, ő pedig felsóhajtott.
- Tudom. - sütötte le a szemét.
- Van valami baj?
- Nem! Nincs. Vagyis.. csak gyanúm van. - söpörte ki a haját a szeméből, amikor rám nézett.
- Miért?
- Egy pillanat. - tartotta fel a mutatóujját, és bement a gardróbba. Kevesebb mint egy perccel később, egy fényképpel a kezében tért vissza. - Mit látsz ezen a képen? - kérdezte, és felém nyújtotta.
Elvettem a képet, csak akkor szakítva meg a szemkontaktust, amikor már egy ideje az orrom előtt tartottam. Egy családi kép volt, rajta egy magas, fekete keretes szemüveges férfival, aki egy vékony nőt karolt át. Nem volt fiatal, de a tekintete olyan volt, mint egy kisgyereké. Aztán egy aranybarna, középhosszú hajú kislányt pillantottam meg, aki vidáman vigyorgott középen.
Leeresztettem a fotót, és kérdőn néztem a barátnőmre. Nem szólalt meg, ezért elkezdtem gondolkodni, az arcáról visszavándorolt a tekintetem a képre. Aztán hirtelen jövő nyári záporként jött a gondolat.
A kislány kísértetiesen hasonlított Naomira.
- Sziasztok!
- Adam! Hamar megjöttél! - nézett fel Cassy a kanapéról.
- Igen. Kiderült, hogy Ashley, a másik gitárosunk beteg lett, és nem tudott eljönni a próbára. Nélküle meg nem megyünk semmire.
- Egyébként én is itt vagyok, ha észrevennél. - ült le Tommy Cassy mellé, és adott volna neki egy csókot, de Cassy egy puszi után mosolyogva elhúzódott.
- Szia édes! Adam, veled beszélni akartam, jött egy levél a rendőrségről. - állt fel, és felém lépett, Tommy pedig megforgatta a szemét.
- Mit írnak?
- Nem tudom, nem nyitottam ki. - adta át, én pedig kinyitottam és átolvastam. Amit láttam, az nem esett jól. - Na?
- Azt mondják, hogy.. hogy nagyon várnak már New Yorkba. - emeltem meg a hangom, mire Cassy értetlenül állt. Amikor belekezdtem a mondatban, Naomi bejött a teraszról, és nem akartam, hogy meghallja mit írnak a levélben. Legalábbis nem így. - És.. biztos jól fog hangzani az új gitár a legújabb dalhoz. Gyere megmutatom. - fogtam meg a karját, és levezettem az alagsorba.
- Adam neked mi bajod? - kérdezte, miután bezártam magunk mögött a próbaterem ajtaját.
- Ott volt Naomi, leeshetett volna, hogy nem akarom, hogy csak így hirtelenjében tudja meg! - hadonásztam a kezemmel. - De hagyjuk ezt. A levélben azt írták, hogy nem találták meg Springfieldben őket, a házukat lefoglalták. Semmi friss nyom.. Ezért azt gyanítják, hogy elhagyták a várost. Körözést adtak ki több megyére.
- Adam, megijesztesz. - nézett rám hatalmas szemekkel. - Azt akarod mondani.. hogy most bárhol lehetnek? - kérdezte, és felsóhajtottam.
- Igen.
- Naomi! - szóltam, mire érdeklődve nézett fel. Épp Tommy gitározott nekik a nappaliban. - Feljönnél kérlek az emeletre? - kérdeztem. Láttam rajta, ahogy ellenkezni kezdett volna, de tekintetemből levehette, hogy nem akarok magyarázkodni.
- Olvasd ezt el. - mondtam, miután felértünk a hálószobánkba. A szemembe nézve elvette a levelet, majd végigolvasta. Arca semleges volt, semmi érzelmet nem tükrözött. - Mire gondolsz most? - érintettem meg a kezét, ő pedig felnézett és visszaadta a levelet.
- Semmire. - jelentette ki, én pedig összeráncoltam a homlokom. - Ha elmehetek veled turnézni, nem hiszem, hogy megtalálnának. Testőrök is lesznek ott.
- Igen, de nem minden percben! És pont akkor találnak meg, hisz már hetek óta nyilvánosságra van hozva, melyik városokban koncertezünk. Nézd, nem akarom, hogy félj, de nem veheted ezt félvállról.
- Nem veszem. Ne aggódj értem ennyire.
- Ezt nem az előtt mondtad, mielőtt elraboltak? - vontam fel a szemöldököm. Naomi vetett rám egy pillantást, miszerint hanyagoljuk ezt a témát. - Nem hibáztatlak. - mondtam, ő pedig felsóhajtott.
- Tudom. - sütötte le a szemét.
- Van valami baj?
- Nem! Nincs. Vagyis.. csak gyanúm van. - söpörte ki a haját a szeméből, amikor rám nézett.
- Miért?
- Egy pillanat. - tartotta fel a mutatóujját, és bement a gardróbba. Kevesebb mint egy perccel később, egy fényképpel a kezében tért vissza. - Mit látsz ezen a képen? - kérdezte, és felém nyújtotta.
Elvettem a képet, csak akkor szakítva meg a szemkontaktust, amikor már egy ideje az orrom előtt tartottam. Egy családi kép volt, rajta egy magas, fekete keretes szemüveges férfival, aki egy vékony nőt karolt át. Nem volt fiatal, de a tekintete olyan volt, mint egy kisgyereké. Aztán egy aranybarna, középhosszú hajú kislányt pillantottam meg, aki vidáman vigyorgott középen.
Leeresztettem a fotót, és kérdőn néztem a barátnőmre. Nem szólalt meg, ezért elkezdtem gondolkodni, az arcáról visszavándorolt a tekintetem a képre. Aztán hirtelen jövő nyári záporként jött a gondolat.
A kislány kísértetiesen hasonlított Naomira.
2014. július 13., vasárnap
Az üldözött - 1. fejezet
Sziasztok!
Az utóbbi pár hétben nincs sok ihletem a "Perfect" life-ot írni, ezért bemutatom nektek egy másik regényemet. Ez már pár hónapja porosodik az írásaim között, néhány fejezet van csak kész, de úgy gondolom pótlásul most ez fogom hozni. Jóval terjedelmesek a részek, a másik két regényemhez képest. Rátok bízom, hogy ehhez hogy álltok hozzá, a lényeg, hogy ezt még ritkábban fogom hozni a, mint a másikat. Remélem azért, ha mindkettőt olvassátok nem kavarodtok bele. :)
Jó olvasást!
A nevem Ellyn Wright és Angliában élek. 2142-t írunk, ahol a Rendszer irányítja az országokat. Itt minden apró törvénysértésért is büntetés jár. Humanoidok vigyáznak a fegyelemre, mindenhol látnak, mindenhol ott vannak. A harmadik beültetett szemükkel azonosítják az embereket, így találnak meg mindenkit könnyedén. A legtöbb ember meg van elégedve a Rendszerrel, de kis csoportokban mindig gyűlnek össze néhányan, akik elpusztított humanoidokat vizsgálnak. Feltett szándékuk, hogy meg fogják találni a legsebezhetőbb pontjukat, hogy könnyedén szembe tudjanak velük szállni. Én nem támogatom sem a Rendszert, sem a lázadókat, bár ha szívemre hallgatnék, akkor a lázadók mellé lépnék, csak túl kockázatos. A Rendszer az összes kisebb, elhagyatott épületet leromboltat, amióta itt megtalálták a lázadók csoportjait. Poloskákat küldve a szobákba hallgatták ki, hogy mikor vannak az épületben, így azt rájuk döntötték. Ezt a hírt hallva inkább maradtam pártatlan, nyilvánosság előtt a Rendszer támogatója. Az ember legyen akár pártatlan, vagy valamelyik támogatója, mindenkinek azt mondják, hogy a Rendszer mellet áll. Ezzel ellenben, humanoidoknak senki nem hazudik, ugyanis a hazugságvizsgálójuk mindent érzékel.
Londonban lakok, bár mindig is szerettem volna a természetbe költözni, nem pedig a betondzsungelbe. Ám munkám és a különleges engedély miatt, nem mozdulhattam a lakhelyemről. Robotfejlesztőként dolgozom, ami annyit takar, hogy egy irodában tervezem meg a humanoidok kinézetét és ritkán én vagyok a felelős a nagyobb teljesítményükért. Bár ha megkapnám azokat a titkos információkat, amiket csak a Rendszer tud róluk, sokkal többre vinném, de azt senkinek nem adják meg. Nem merik megkockáztatni, hogy nehogy bármi is a lázadók kezei közé kerüljön.
***
Évek múltán se tudtam megszokni a reggeli ébresztőmet. Nyöszörögve kelek ki az ágyból és nézek ki az üvegfalon, ami elém tárja a Londoni panorámát. A lakóépület egyik magasabb szintjén vettem lakást, így minden nap tudok gyönyörködni a kilátásban.
Elvégezve a szokásos reggeli teendőket, egy esernyővel lépek ki az ajtón. Nem kell sietnem, hogy elérjem a reggeli mágnesbuszt, ezért lassan lépkedek végig a nedves utcákon. Néhány sikátoron is végig kell mennem, hogy lerövidítsem az utamat, de számomra már annyira általánossá vált, hogy este se félek itt végigjönni.
Az irodába érve kérek magamnak egy újabb vázlatlapot és az este eszembe jutott ötleteket kezdtem el a lapra vetni, néhányszor jegyzetelve egy füzetbe. Kopogás zaja üti meg a fülemet, ezért az ajtó felé pillantok, ahol Albert, a kollégám lép be. Ő szokott elutazni a havi gyűlésekre, Amerikába, hogy bemutassa a munkánkat. Amerikában van a központ, ahonnan a fejlettebb országok megfelelő munkáit sűrűsítik egy tervrajzba.
- Zavarok?
- Dehogy, gyere csak. - intek neki. Nagy léptekkel jön az asztalom elé, majd leül.
- Láttad az előző havi jelentést?
- Még nem. Nálad van?
- Igen, és erről szeretnék veled beszélni. - ad a kezembe egy dossziét. - A tavalyi teljesítményhez képest ez a földet súrolja. A havi gyűlésen se voltak megelégedve a munkánkkal, ezért mi az idei robotalakításon nem is vehetünk részt.
- Micsoda?! - emelem magasra a hangom. Eddig egyik robotalakításból sem estünk ki, ami évente szokott lenni. - Nem lehet ez ellen tenni valamit?
- Ezt akartam mondani. Ha az e havi munkád kimagasló lesz, akkor még benne lehetünk. Mit gondolsz menni fog? - ráncolja a homlokát.
- Majdnem egy hét, és gyűlés! Remélem össze tudok hozni valamit.
- Jó munkát! - áll fel, majd kisétál.
***
Éjfél után bezárom az irodámat, és kisétálok az utcára. Én vagyok az utolsó aki elhagyta az épületet, ugyanis senki sem szokott - rajtam kívül - ennyi ideig dolgozni. Felszállok a mágnesbuszra, ahol csak pár ember utazik. Csendesen telik az idő, minden apró neszt lehet hallani.
Miután leszálltam, elindultam a megszokott utcákon és sikátorokon át hazafele. A város sötétségbe burkolózott, ezen az elhagyatott részen. A kukákból kóbor állatok motoszkálásai hallatszottak, a fülsüketítő csendet a kutyák vonyítása, baglyok huhogása törte meg. Egy idő után lépteket hallottam közeledni, ezért hátrasandítottam. Egy magas, feketébe burkolózott férfi jött utánam hosszú léptekkel. Pánikra nincs okom, ugyanis a humanoidok minden emberre vigyáznak a nap minden percében.
Befordultam egy hosszú, sötét sikátorba, majd felsóhajtottam. Innen már nem sok idő, mire hazaérek. Apró boldogságomnak ismét cipőkopogás vet véget, amint meghallom, hogy az ismeretlen befordul utánam a sikátorba. Megfordul a fejemben, hogy lehet, hogy tényleg követ, ezért felgyorsítom a lépteimet. Az idegen nem gyorsít, ami kicsit megnyugtat, de még mindig rémképek jönnek elő gondolataimban. Ekkor meglátok egy női alakot a sikátor végéből közeledni, mire teljesen megnyugszok, és lassítok lépteimen. A nő hosszú magassarkújának kopogása az aszfalton enyhe viszolygással tölt el, de amikor közelebb ér hozzám halkan megszólítom.
- Elnézést. Lehet, hogy furcsán hangzik, de azt hiszem, hogy az a férfi követ. Nincs magánál egy riasztó? - kérdezem. A riasztó egy apró készülék, a tetején mindössze egy gombbal. Ha az ember megnyomja, akkor a két legközelebbi humanoidot hívja magához. Elméletileg gyerekeknek találták ki, de már sok nő hord magánál ilyet.
- Sajnálom, de nincs. - mondja, arcára pedig valamiféle szánalom telepedig. Kezével megérinti a kézfejemet, talán egyfajta megnyugtatásból, de ez engem még jobban megrémít. Keze hideg, mint a jég.
Félve pillantok az ismeretlen férfi felé, aki már csak pár lépésnyire van tőlünk.
- Értem. Akkor én megyek is, viszlát! - köszönök, és elindulok. Visszapillantva látom, hogy még mindig ugyanott áll, vérvörösre festett ajkait mosolyra húzza. Fejemet visszafordítom a célom felé, majd aprót sikoltva hőkölök hátra, amint meglátom a férfit előttem. Hiszen pár pillanattal ezelőtt még mögöttem volt!
- Hova, hova? - mosolyog vérfagyasztóan. Levegőért kapkodva fordulok meg, hogy elfussak, amikor a nőbe ütközöm. Megtántorodok, és majdnem hátra esek, de ekkor a férfi hozzávág a falhoz, és még mielőtt összeesnék, összekulcsolja a csuklómait, és állva tart. A hátam a nyirkos fal támasztja, csuklóimon a kéz ugyan olyan hideg, mint a nőé volt.
- Hát anyukád nem mesélt neked arról, milyen veszélyes ilyenkor az utca? - kérdezi a nő, majd végigsimít az arcomon.
- Alyshia megmondtam, hogy nem játszunk az étellel! - szól rá a férfi, mire én felsikítok. Visszafordul hozzám, természetellenesen sárga szemeiben harag villan. Megragadja a hajam, és durván nekiüti a fejem a falnak, mire fájdalmasan felnyögök, a szemeimbe könny szökik. Alyshia rám vicsorog, hegyes szemfogai előbukkannak a szájából, én pedig remegve a hidegtől és a rettegéstől, keresek a szememmel egy fegyverként használható eszközt.
- Ne is próbálkozz. Nem hinném, hogy el tudnál szökni. - nevet fel, majd szemfogait belemélyeszti a nyakamba. Még mielőtt felordíthatnék, a férfi a kezét a számra tapasztja. Kiszabadított kezeimmel ismét valami tárgyat keresek, mire megtapintok egy hosszú fadarabot, amiből szögek állnak ki. Ekkor már Alyshia helyét felváltotta a férfi, én pedig az adrenalintól felbátorodva ütöttem a nőre, majd a vérem szipolyozó idegenre. Hirtelen futásnak eredtem, vissza se nézve, és abban reménykedve, hogy nem érnek utol. A sikátorból kiérve megpillantok két humanoidot, és óriásit sóhajtok örömömben. Segítségért kiálltok nekik, mire ők azonnal mellettem termednek, és lőni kezdenek a két alakra, erősítést hívva. Pár másodperc múlva két másik humanoidot is magam mellett találok. Az egyik csatlakozik a fegyveresek mellé, míg az utolsó biztonságban hazavisz.
Az utóbbi pár hétben nincs sok ihletem a "Perfect" life-ot írni, ezért bemutatom nektek egy másik regényemet. Ez már pár hónapja porosodik az írásaim között, néhány fejezet van csak kész, de úgy gondolom pótlásul most ez fogom hozni. Jóval terjedelmesek a részek, a másik két regényemhez képest. Rátok bízom, hogy ehhez hogy álltok hozzá, a lényeg, hogy ezt még ritkábban fogom hozni a, mint a másikat. Remélem azért, ha mindkettőt olvassátok nem kavarodtok bele. :)
Jó olvasást!
A nevem Ellyn Wright és Angliában élek. 2142-t írunk, ahol a Rendszer irányítja az országokat. Itt minden apró törvénysértésért is büntetés jár. Humanoidok vigyáznak a fegyelemre, mindenhol látnak, mindenhol ott vannak. A harmadik beültetett szemükkel azonosítják az embereket, így találnak meg mindenkit könnyedén. A legtöbb ember meg van elégedve a Rendszerrel, de kis csoportokban mindig gyűlnek össze néhányan, akik elpusztított humanoidokat vizsgálnak. Feltett szándékuk, hogy meg fogják találni a legsebezhetőbb pontjukat, hogy könnyedén szembe tudjanak velük szállni. Én nem támogatom sem a Rendszert, sem a lázadókat, bár ha szívemre hallgatnék, akkor a lázadók mellé lépnék, csak túl kockázatos. A Rendszer az összes kisebb, elhagyatott épületet leromboltat, amióta itt megtalálták a lázadók csoportjait. Poloskákat küldve a szobákba hallgatták ki, hogy mikor vannak az épületben, így azt rájuk döntötték. Ezt a hírt hallva inkább maradtam pártatlan, nyilvánosság előtt a Rendszer támogatója. Az ember legyen akár pártatlan, vagy valamelyik támogatója, mindenkinek azt mondják, hogy a Rendszer mellet áll. Ezzel ellenben, humanoidoknak senki nem hazudik, ugyanis a hazugságvizsgálójuk mindent érzékel.
Londonban lakok, bár mindig is szerettem volna a természetbe költözni, nem pedig a betondzsungelbe. Ám munkám és a különleges engedély miatt, nem mozdulhattam a lakhelyemről. Robotfejlesztőként dolgozom, ami annyit takar, hogy egy irodában tervezem meg a humanoidok kinézetét és ritkán én vagyok a felelős a nagyobb teljesítményükért. Bár ha megkapnám azokat a titkos információkat, amiket csak a Rendszer tud róluk, sokkal többre vinném, de azt senkinek nem adják meg. Nem merik megkockáztatni, hogy nehogy bármi is a lázadók kezei közé kerüljön.
***
Évek múltán se tudtam megszokni a reggeli ébresztőmet. Nyöszörögve kelek ki az ágyból és nézek ki az üvegfalon, ami elém tárja a Londoni panorámát. A lakóépület egyik magasabb szintjén vettem lakást, így minden nap tudok gyönyörködni a kilátásban.
Elvégezve a szokásos reggeli teendőket, egy esernyővel lépek ki az ajtón. Nem kell sietnem, hogy elérjem a reggeli mágnesbuszt, ezért lassan lépkedek végig a nedves utcákon. Néhány sikátoron is végig kell mennem, hogy lerövidítsem az utamat, de számomra már annyira általánossá vált, hogy este se félek itt végigjönni.
Az irodába érve kérek magamnak egy újabb vázlatlapot és az este eszembe jutott ötleteket kezdtem el a lapra vetni, néhányszor jegyzetelve egy füzetbe. Kopogás zaja üti meg a fülemet, ezért az ajtó felé pillantok, ahol Albert, a kollégám lép be. Ő szokott elutazni a havi gyűlésekre, Amerikába, hogy bemutassa a munkánkat. Amerikában van a központ, ahonnan a fejlettebb országok megfelelő munkáit sűrűsítik egy tervrajzba.
- Zavarok?
- Dehogy, gyere csak. - intek neki. Nagy léptekkel jön az asztalom elé, majd leül.
- Láttad az előző havi jelentést?
- Még nem. Nálad van?
- Igen, és erről szeretnék veled beszélni. - ad a kezembe egy dossziét. - A tavalyi teljesítményhez képest ez a földet súrolja. A havi gyűlésen se voltak megelégedve a munkánkkal, ezért mi az idei robotalakításon nem is vehetünk részt.
- Micsoda?! - emelem magasra a hangom. Eddig egyik robotalakításból sem estünk ki, ami évente szokott lenni. - Nem lehet ez ellen tenni valamit?
- Ezt akartam mondani. Ha az e havi munkád kimagasló lesz, akkor még benne lehetünk. Mit gondolsz menni fog? - ráncolja a homlokát.
- Majdnem egy hét, és gyűlés! Remélem össze tudok hozni valamit.
- Jó munkát! - áll fel, majd kisétál.
***
Éjfél után bezárom az irodámat, és kisétálok az utcára. Én vagyok az utolsó aki elhagyta az épületet, ugyanis senki sem szokott - rajtam kívül - ennyi ideig dolgozni. Felszállok a mágnesbuszra, ahol csak pár ember utazik. Csendesen telik az idő, minden apró neszt lehet hallani.
Miután leszálltam, elindultam a megszokott utcákon és sikátorokon át hazafele. A város sötétségbe burkolózott, ezen az elhagyatott részen. A kukákból kóbor állatok motoszkálásai hallatszottak, a fülsüketítő csendet a kutyák vonyítása, baglyok huhogása törte meg. Egy idő után lépteket hallottam közeledni, ezért hátrasandítottam. Egy magas, feketébe burkolózott férfi jött utánam hosszú léptekkel. Pánikra nincs okom, ugyanis a humanoidok minden emberre vigyáznak a nap minden percében.
Befordultam egy hosszú, sötét sikátorba, majd felsóhajtottam. Innen már nem sok idő, mire hazaérek. Apró boldogságomnak ismét cipőkopogás vet véget, amint meghallom, hogy az ismeretlen befordul utánam a sikátorba. Megfordul a fejemben, hogy lehet, hogy tényleg követ, ezért felgyorsítom a lépteimet. Az idegen nem gyorsít, ami kicsit megnyugtat, de még mindig rémképek jönnek elő gondolataimban. Ekkor meglátok egy női alakot a sikátor végéből közeledni, mire teljesen megnyugszok, és lassítok lépteimen. A nő hosszú magassarkújának kopogása az aszfalton enyhe viszolygással tölt el, de amikor közelebb ér hozzám halkan megszólítom.
- Elnézést. Lehet, hogy furcsán hangzik, de azt hiszem, hogy az a férfi követ. Nincs magánál egy riasztó? - kérdezem. A riasztó egy apró készülék, a tetején mindössze egy gombbal. Ha az ember megnyomja, akkor a két legközelebbi humanoidot hívja magához. Elméletileg gyerekeknek találták ki, de már sok nő hord magánál ilyet.
- Sajnálom, de nincs. - mondja, arcára pedig valamiféle szánalom telepedig. Kezével megérinti a kézfejemet, talán egyfajta megnyugtatásból, de ez engem még jobban megrémít. Keze hideg, mint a jég.
Félve pillantok az ismeretlen férfi felé, aki már csak pár lépésnyire van tőlünk.
- Értem. Akkor én megyek is, viszlát! - köszönök, és elindulok. Visszapillantva látom, hogy még mindig ugyanott áll, vérvörösre festett ajkait mosolyra húzza. Fejemet visszafordítom a célom felé, majd aprót sikoltva hőkölök hátra, amint meglátom a férfit előttem. Hiszen pár pillanattal ezelőtt még mögöttem volt!
- Hova, hova? - mosolyog vérfagyasztóan. Levegőért kapkodva fordulok meg, hogy elfussak, amikor a nőbe ütközöm. Megtántorodok, és majdnem hátra esek, de ekkor a férfi hozzávág a falhoz, és még mielőtt összeesnék, összekulcsolja a csuklómait, és állva tart. A hátam a nyirkos fal támasztja, csuklóimon a kéz ugyan olyan hideg, mint a nőé volt.
- Hát anyukád nem mesélt neked arról, milyen veszélyes ilyenkor az utca? - kérdezi a nő, majd végigsimít az arcomon.
- Alyshia megmondtam, hogy nem játszunk az étellel! - szól rá a férfi, mire én felsikítok. Visszafordul hozzám, természetellenesen sárga szemeiben harag villan. Megragadja a hajam, és durván nekiüti a fejem a falnak, mire fájdalmasan felnyögök, a szemeimbe könny szökik. Alyshia rám vicsorog, hegyes szemfogai előbukkannak a szájából, én pedig remegve a hidegtől és a rettegéstől, keresek a szememmel egy fegyverként használható eszközt.
- Ne is próbálkozz. Nem hinném, hogy el tudnál szökni. - nevet fel, majd szemfogait belemélyeszti a nyakamba. Még mielőtt felordíthatnék, a férfi a kezét a számra tapasztja. Kiszabadított kezeimmel ismét valami tárgyat keresek, mire megtapintok egy hosszú fadarabot, amiből szögek állnak ki. Ekkor már Alyshia helyét felváltotta a férfi, én pedig az adrenalintól felbátorodva ütöttem a nőre, majd a vérem szipolyozó idegenre. Hirtelen futásnak eredtem, vissza se nézve, és abban reménykedve, hogy nem érnek utol. A sikátorból kiérve megpillantok két humanoidot, és óriásit sóhajtok örömömben. Segítségért kiálltok nekik, mire ők azonnal mellettem termednek, és lőni kezdenek a két alakra, erősítést hívva. Pár másodperc múlva két másik humanoidot is magam mellett találok. Az egyik csatlakozik a fegyveresek mellé, míg az utolsó biztonságban hazavisz.
2014. június 19., csütörtök
Bármikor
Furcsa érzéseimből most csak ezt tudtam kiírni.
Egyperces.
- Eljöttél.
A másik könnyes szeme csak bámulta az elhaló arcot maga előtt, mint a lemenő naplementét. Még így is gyönyörűnek látta.
Csend volt, csak a nehéz lélegzetvételeit hallotta, és a földön fekvő halk sóhajait. Magához akarta ölelni, de nem merte. Tenni akart valami, de semmit nem tudott.
- Mondtam, hogy bármikor.
Sápadtan pislogott a fölé magasló alakra, és elmosolyodott. Az abszurd helyzet egyáltalán nem volt neki kellemetlen - inkább jobban érezte magát tőle.
Lehajolt, és egyik kezét az oldalán lévő mély sebre tette. Mosolya egy pillanatra elhervadt, és felszisszent. Ő könnyáztatta arccal figyelte, ahogy elhagyja az ereje.
Nem tudták mit éreztek egymás iránt, de úgy kapaszkodtak egymásba, mintha az életet jelentené. És most jöttek rá, tényleg az életet jelentette.
Lassan már egyáltalán nem reagált a külvilágra. Ritka pislantásaiból, és épphogy érezhető lélegzetvételeiből tudta, hogy még mellette van. Már nem tétovázott, magához ölelte. Utoljára éreznie kellett az életet.
Végül már nem pislogott. Felemelte véres kezét, és megsimogatta a hideg karját, homlokát a homlokának nyomta. Üveges tekintete mélyen belebámult lelkébe.
- Bármikor.
Egyperces.
- Eljöttél.
A másik könnyes szeme csak bámulta az elhaló arcot maga előtt, mint a lemenő naplementét. Még így is gyönyörűnek látta.
Csend volt, csak a nehéz lélegzetvételeit hallotta, és a földön fekvő halk sóhajait. Magához akarta ölelni, de nem merte. Tenni akart valami, de semmit nem tudott.
- Mondtam, hogy bármikor.
Sápadtan pislogott a fölé magasló alakra, és elmosolyodott. Az abszurd helyzet egyáltalán nem volt neki kellemetlen - inkább jobban érezte magát tőle.
Lehajolt, és egyik kezét az oldalán lévő mély sebre tette. Mosolya egy pillanatra elhervadt, és felszisszent. Ő könnyáztatta arccal figyelte, ahogy elhagyja az ereje.
Nem tudták mit éreztek egymás iránt, de úgy kapaszkodtak egymásba, mintha az életet jelentené. És most jöttek rá, tényleg az életet jelentette.
Lassan már egyáltalán nem reagált a külvilágra. Ritka pislantásaiból, és épphogy érezhető lélegzetvételeiből tudta, hogy még mellette van. Már nem tétovázott, magához ölelte. Utoljára éreznie kellett az életet.
Végül már nem pislogott. Felemelte véres kezét, és megsimogatta a hideg karját, homlokát a homlokának nyomta. Üveges tekintete mélyen belebámult lelkébe.
- Bármikor.
2014. június 17., kedd
"Perfect" life - 2. fejezet
Naomi szemszöge:
- Jó reggelt! - néztem ki a lépcsőfordulóból.
- Neked is! Jól aludtál? - hallottam Enoch hangját a kanapéról, a tévé halkan szólt.
- Igen. - lépek be a konyhába. - Elfogyott a gabonapehely?
- Bocsi. - vigyorgott rám teli szájjal, majd betette a tányérját a mosogatóba.
- Nagyon jó, most mit egyek? - húztam fel a szemöldököm, és az egyik kezem a csípőmre tettem.
- Csináljak rántottát, hercegnő? - kérdezte szarkasztikusan, mire hümmögtem, és felhúztam az orrom.
- Egynek elmegy. - sétáltam a nappaliba, majd leültem a kanapéra. Kiskori képek és néhány fotóalbum volt szétszórva az asztalon. A legtöbben egy kis srác volt rajta, akiben felismertem Enochot, és nyilván a barátait és családját. Mosolyogva vettem fel egyesével néhány képet, hogy közelebbről megnézzem, amikor egy szokatlan akadt a kezembe. Kisfiút nem vettem észre rajta, és nem is azok az emberek voltak ott, akik Enoch mellett álltak a képeken. Egy kislány volt rajta, és két felnőtt - valószínűleg házasok.
- Kész a tojásod. - hallottam Enochot közeledni, és hirtelen felindulásból a pizsamám alá rejtettem a képet. Ábrázatán láttam, hogy semmit nem vett észre. - Bocsánat, csak próbáltam rendezni a fotóimat, rögtön eltüntetem. - adta a kezembe a tányért, és kezdte volna összeszedni, amikor közbeszóltam.
- Hagyd, nem kell! - fogtam meg a kezét. Érintése kissé megbizsergetett, Enoch pedig - mint akibe villám csapott - elkapta a karját. - Nyugodtan folytasd itt, nem zavar. - halkítottam le a hangom. - Csak nem tudom mennyire túrtam szét. Néhány képet megnéztem. Ó, és egyénként köszönöm. - emeltem meg a tányért, ő pedig elmosolyodott.
- Semmiség.
Este Adammel összegabalyodva feküdtem egy pokrócon azon a réten, amelyen először megcsókolt. A csillagokat néztük, néha meg-megtörve a csendet, ő pedig ötpercenként felemelte a fejemet mellkasáról, és lehajolt hozzám, hogy felelevenítse csókunk.
- Itt olyan békés. - suttogtam.
- Igen. - A hangján hallottam, hogy mosolygott. - Még tetszik ez a felhajtás, de öreg koromra jó lenne ilyen helyen lakni.
- Micsoda? - emeltem fel a hangomat, még mindig halkan, és felkönyököltem, hogy a szemébe nézhessek. - Ki hitte volna.. A nagy Adam Lambert, aki annyira akarta, hogy világsztár legyen, eléldegélne egy kunyhóban a semmi közepén. - döntöttem oldalra a fejem, mosolyogva.
- Hmm.. - nézett vissza a csillagokra. - Ki mondta, hogy kunyhóban? - mondta, én pedig hangosan felnevettem. Visszatettem a fejem a mellkasára, és csendben folytattuk a csillagok bámulását. Sosem tudtam kivenni belőle a csillagképeket, nem értem másnak hogy sikerül. Bárkivel néztem az eget, ők mindig mondták hol van, sőt volt olyan, hogy valakivel éjszaka sétáltam, pár másodperce felnézett, és már mondta is, hogy az a göncölszekér, meg a többi.. Hát, csillagász az nem leszek.
- Adam? - szólaltam meg, hosszú, kellemes csönd után.
- Igen? - Szeretem ilyenkor a hangját. Annyira nyugodt, és feszültségmentes, hogy szinte érzem, ahogy lágyan simogat, mikor megszólal.
Majd rájöttem, nem akarom ezt elrontani. A képet akartam neki megmutatni, amit délután annyit nézegettem, amiről annyi lehetőség jutott eszembe. Kik lehetnek rajta, hol vannak.. Mindig más, és más jutott eszembe, amit már nem bírtam, ezért azt gondoltam Adam segíthet. De annyira jó volt őt ilyennek látni, távol a stressztől, hogy mikor hova kell mennie, vagy hogy mennyit kell gyakorolnia a turnéjára. Csak ezekben a pillanatokban volt önfeledt, és ki lennék én, hogy elrontsam?
- Semmi. - mosolyogtam. - Csak szeretlek.
Félig felült, így én is felkönyököltem, szemének komoly csillogása arra késztetett, hogy ne is pislogjak.
- Az nem "csak"! - tapasztotta ajkamra az ajkát. - Szeretlek.
- Jó reggelt! - néztem ki a lépcsőfordulóból.
- Neked is! Jól aludtál? - hallottam Enoch hangját a kanapéról, a tévé halkan szólt.
- Igen. - lépek be a konyhába. - Elfogyott a gabonapehely?
- Bocsi. - vigyorgott rám teli szájjal, majd betette a tányérját a mosogatóba.
- Nagyon jó, most mit egyek? - húztam fel a szemöldököm, és az egyik kezem a csípőmre tettem.
- Csináljak rántottát, hercegnő? - kérdezte szarkasztikusan, mire hümmögtem, és felhúztam az orrom.
- Egynek elmegy. - sétáltam a nappaliba, majd leültem a kanapéra. Kiskori képek és néhány fotóalbum volt szétszórva az asztalon. A legtöbben egy kis srác volt rajta, akiben felismertem Enochot, és nyilván a barátait és családját. Mosolyogva vettem fel egyesével néhány képet, hogy közelebbről megnézzem, amikor egy szokatlan akadt a kezembe. Kisfiút nem vettem észre rajta, és nem is azok az emberek voltak ott, akik Enoch mellett álltak a képeken. Egy kislány volt rajta, és két felnőtt - valószínűleg házasok.
- Kész a tojásod. - hallottam Enochot közeledni, és hirtelen felindulásból a pizsamám alá rejtettem a képet. Ábrázatán láttam, hogy semmit nem vett észre. - Bocsánat, csak próbáltam rendezni a fotóimat, rögtön eltüntetem. - adta a kezembe a tányért, és kezdte volna összeszedni, amikor közbeszóltam.
- Hagyd, nem kell! - fogtam meg a kezét. Érintése kissé megbizsergetett, Enoch pedig - mint akibe villám csapott - elkapta a karját. - Nyugodtan folytasd itt, nem zavar. - halkítottam le a hangom. - Csak nem tudom mennyire túrtam szét. Néhány képet megnéztem. Ó, és egyénként köszönöm. - emeltem meg a tányért, ő pedig elmosolyodott.
- Semmiség.
Este Adammel összegabalyodva feküdtem egy pokrócon azon a réten, amelyen először megcsókolt. A csillagokat néztük, néha meg-megtörve a csendet, ő pedig ötpercenként felemelte a fejemet mellkasáról, és lehajolt hozzám, hogy felelevenítse csókunk.
- Itt olyan békés. - suttogtam.
- Igen. - A hangján hallottam, hogy mosolygott. - Még tetszik ez a felhajtás, de öreg koromra jó lenne ilyen helyen lakni.
- Micsoda? - emeltem fel a hangomat, még mindig halkan, és felkönyököltem, hogy a szemébe nézhessek. - Ki hitte volna.. A nagy Adam Lambert, aki annyira akarta, hogy világsztár legyen, eléldegélne egy kunyhóban a semmi közepén. - döntöttem oldalra a fejem, mosolyogva.
- Hmm.. - nézett vissza a csillagokra. - Ki mondta, hogy kunyhóban? - mondta, én pedig hangosan felnevettem. Visszatettem a fejem a mellkasára, és csendben folytattuk a csillagok bámulását. Sosem tudtam kivenni belőle a csillagképeket, nem értem másnak hogy sikerül. Bárkivel néztem az eget, ők mindig mondták hol van, sőt volt olyan, hogy valakivel éjszaka sétáltam, pár másodperce felnézett, és már mondta is, hogy az a göncölszekér, meg a többi.. Hát, csillagász az nem leszek.
- Adam? - szólaltam meg, hosszú, kellemes csönd után.
- Igen? - Szeretem ilyenkor a hangját. Annyira nyugodt, és feszültségmentes, hogy szinte érzem, ahogy lágyan simogat, mikor megszólal.
Majd rájöttem, nem akarom ezt elrontani. A képet akartam neki megmutatni, amit délután annyit nézegettem, amiről annyi lehetőség jutott eszembe. Kik lehetnek rajta, hol vannak.. Mindig más, és más jutott eszembe, amit már nem bírtam, ezért azt gondoltam Adam segíthet. De annyira jó volt őt ilyennek látni, távol a stressztől, hogy mikor hova kell mennie, vagy hogy mennyit kell gyakorolnia a turnéjára. Csak ezekben a pillanatokban volt önfeledt, és ki lennék én, hogy elrontsam?
- Semmi. - mosolyogtam. - Csak szeretlek.
Félig felült, így én is felkönyököltem, szemének komoly csillogása arra késztetett, hogy ne is pislogjak.
- Az nem "csak"! - tapasztotta ajkamra az ajkát. - Szeretlek.
2014. május 19., hétfő
"Perfect" life - 1. fejezet
Meghoztam az első fejezetet, magamhoz képest szerintem hamar. Az első pár fejezet még ilyen nyugis lesz, kisebb kalanddal, inkább a szereplők érzései lesznek fő pontban. Ebben most inkább csak Naomi és Adam kapott szerepet, de a következő részekben megpróbálok a többiekkel is foglalkozni. Ahogy gyarapszik a fejezetek száma, az események is bővülni fognak. :) Jó olvasást!
Adam szemszöge:
- Mikor is mentek turnéra? - kérdezte Naomi két falat között. Mind az ebédlőben ültünk, és halkan beszélgetve vacsoráztunk.
- Nem tudom, most egy kicsit össze vagyok zavarodva, melyik nap után mi jön. De egyébként két hetünk biztos van hátra, vagy több. A menedzserem majd rám szól. Egyébként nem "mentek", megyünk!
- Adam, feleslegesen ne ígérgess, nem tudod mit fog szólni Rob. - nézett fel a tányérjából Tommy.
- Ugyan! Nem én dolgozok neki, ő dolgozik nekem. Ha valami nem tetszik neki, akkor.. - szólalt meg belőlem a főnök, mire közbevágott.
- Akkor semmi! Nézd Adam, jó a munkájában, és nem engedhetem meg, hogy kirúgd!
- Oké, oké, kár volt felhoznom a témát. Ne erről beszéljünk, a többieknek még elmegy az étvágyuk. - simogatta meg Naomi az alkaromat.
- De minél hamarabb tudnunk kellene, hogy jöhettek-e, vagy sem. - ingattam a fejem.
- Jó, de nélküle ezt nem fogjuk megtudni. Most pedig egyél! - húzta el a szemem előtt a kezét, hogy a tekintetemet a tányér felé kalauzolja. Elmosolyodtam, majd aggódó tekintettel visszanéztem rá.
- Ezt nekem kellene mondanom! Nem sokat eszel. - suttogtam felé, ő pedig megfogta a kezem, és megszorította.
- Ne aggódj. - mosolygott.
A többiek csak némán ettek, és figyelték, ahogy egymásról gondoskodunk. Erről az jutott eszembe, ahogy pár napja összefutottam Terrencel, és számtalanszor elhadarta nekem, mennyire örül, hogy boldog vagyok. Bár ilyen közeli barátnak, tényleg furcsa lehetett depressziósnak látni; amit a rajongóim és ismeretlen emberek felé mutattam, az álca volt.
Ahogy mindenki jóllakott, és lassan elfogyott mindenki elől az étel, Cassy elkezdte összeszedni a tányérokat. Enoch felállt, és mellé lépve nyúlt a kupachoz.
- Hadd segítsek! - mondta, és mindenki döbbenten emelte rá a szemét, csak a lezuhanó villa drámai csörrenése adott hangot. Ő összezavarodva engedte le kezét, és körbenézett.
- Mi az? - kérdezte, de csak a néma csönd válaszolt. - Mi az?! - ismételte meg kérdését türelmetlenül.
- Hát.. - ocsúdott fel Naomi. - itt a férfiak kissé elszoktak az ilyesfajta munkától.. - mondta, és lábával megbökött az asztal alatt, mire egy halk morranással feleltem. - Így talán szokatlan ez nekünk.
- Nálunk a férfiak is segítenek. Mármint, a családban van ez a szokás.
- Leszokhatsz erről, itt az ilyen munkát ők végzik el. Naomi főzött, így most Cassy szedi le az asztalt, vagy mosogat. - vontam vállat.
- Várjunk, nem kell leszoknod! Ha segíteni akar hadd segítsen. - vetett rám egy szúrós pillantást.
- Ne már, hisz ez nem férfias munka!
- Akkor mondd meg nekem, mi a férfias munka! - könyökölt hozzám közelebb a szőkeség.
- Barkácsolás, nehéz dolgok cipelése, autó szerelés.. - soroltam, mire ő kissé meglökött, játékos szikrával a szemében.
- Autó szerelés?! Adam, ha bármi baja van a kocsidnak, fel sem nyitod a motorháztetőt, már hívod a szerelőt! - vigyorgott.
- Hát.. Én.. Drága autóm van! - álltam fel hirtelen, nevetve, mire a többiek egymáshoz hajolva pletykáltak, és nevettek rajtunk. - Mi lettünk a showműsor? De jó, hogy a saját házamban gúnyolnak ki! - fordítottam nekik hátat mosolyogva, és felviharoztam a lépcsőn.
Amikor felértem a szobámba, behajtottam az ajtót és eldőltem a franciaágyamon. Kimerült voltam, leginkább lelkileg, de éreztem, ahogy a testem mázsás sújt növeszt a puha ágy érzésétől. A napokban gyakoroltunk a bandával a turnéra, de tudtam, hogy ezután nehezebb feladatom lesz. Idegesített, hogy abban se lehetek biztos, ki jöhet velem átutazni a világot. Említettem már Robnak, de ő akkor mással foglalkozott, és egy "majd később megbeszéljük" intéssel rendezte le a dolgot.
Sóhajtottam, beletúrtam a hajamba, és hosszan elnyújtóztam. Hihetetlen, mennyire hiszem azt, hogy spirituális és kiegyensúlyozott vagyok, de akárhányszor ilyen szakaszhoz ér az életem, elvesztem az irányítást. És általában mindig ilyen szakaszhoz érek.
- Alszol? - rezzentem össze, amikor meghallottam Naomi suttogó hangját az ajtó felől. Résnyire kinyitottam a szemem, és felnéztem.
- Nem. Gyere ide. - intettem, és az oldalamra fordultam, mire ő elmosolyodott és bebújt mellém az ágyba.
- Zuhanyozni kellene, és átöltözni. - mondta, miközben a fejét a mellkasomra hajtotta.
- Majd. Ráér reggel. Most pihenj. - mondtam félálomban, csukott szemmel átölelve a derekát, és az utolsó erőmmel lekapcsoltam a lámpát, hogy békés sötétségbe burkolózzunk.
Adam szemszöge:
- Mikor is mentek turnéra? - kérdezte Naomi két falat között. Mind az ebédlőben ültünk, és halkan beszélgetve vacsoráztunk.
- Nem tudom, most egy kicsit össze vagyok zavarodva, melyik nap után mi jön. De egyébként két hetünk biztos van hátra, vagy több. A menedzserem majd rám szól. Egyébként nem "mentek", megyünk!
- Adam, feleslegesen ne ígérgess, nem tudod mit fog szólni Rob. - nézett fel a tányérjából Tommy.
- Ugyan! Nem én dolgozok neki, ő dolgozik nekem. Ha valami nem tetszik neki, akkor.. - szólalt meg belőlem a főnök, mire közbevágott.
- Akkor semmi! Nézd Adam, jó a munkájában, és nem engedhetem meg, hogy kirúgd!
- Oké, oké, kár volt felhoznom a témát. Ne erről beszéljünk, a többieknek még elmegy az étvágyuk. - simogatta meg Naomi az alkaromat.
- De minél hamarabb tudnunk kellene, hogy jöhettek-e, vagy sem. - ingattam a fejem.
- Jó, de nélküle ezt nem fogjuk megtudni. Most pedig egyél! - húzta el a szemem előtt a kezét, hogy a tekintetemet a tányér felé kalauzolja. Elmosolyodtam, majd aggódó tekintettel visszanéztem rá.
- Ezt nekem kellene mondanom! Nem sokat eszel. - suttogtam felé, ő pedig megfogta a kezem, és megszorította.
- Ne aggódj. - mosolygott.
A többiek csak némán ettek, és figyelték, ahogy egymásról gondoskodunk. Erről az jutott eszembe, ahogy pár napja összefutottam Terrencel, és számtalanszor elhadarta nekem, mennyire örül, hogy boldog vagyok. Bár ilyen közeli barátnak, tényleg furcsa lehetett depressziósnak látni; amit a rajongóim és ismeretlen emberek felé mutattam, az álca volt.
Ahogy mindenki jóllakott, és lassan elfogyott mindenki elől az étel, Cassy elkezdte összeszedni a tányérokat. Enoch felállt, és mellé lépve nyúlt a kupachoz.
- Hadd segítsek! - mondta, és mindenki döbbenten emelte rá a szemét, csak a lezuhanó villa drámai csörrenése adott hangot. Ő összezavarodva engedte le kezét, és körbenézett.
- Mi az? - kérdezte, de csak a néma csönd válaszolt. - Mi az?! - ismételte meg kérdését türelmetlenül.
- Hát.. - ocsúdott fel Naomi. - itt a férfiak kissé elszoktak az ilyesfajta munkától.. - mondta, és lábával megbökött az asztal alatt, mire egy halk morranással feleltem. - Így talán szokatlan ez nekünk.
- Nálunk a férfiak is segítenek. Mármint, a családban van ez a szokás.
- Leszokhatsz erről, itt az ilyen munkát ők végzik el. Naomi főzött, így most Cassy szedi le az asztalt, vagy mosogat. - vontam vállat.
- Várjunk, nem kell leszoknod! Ha segíteni akar hadd segítsen. - vetett rám egy szúrós pillantást.
- Ne már, hisz ez nem férfias munka!
- Akkor mondd meg nekem, mi a férfias munka! - könyökölt hozzám közelebb a szőkeség.
- Barkácsolás, nehéz dolgok cipelése, autó szerelés.. - soroltam, mire ő kissé meglökött, játékos szikrával a szemében.
- Autó szerelés?! Adam, ha bármi baja van a kocsidnak, fel sem nyitod a motorháztetőt, már hívod a szerelőt! - vigyorgott.
- Hát.. Én.. Drága autóm van! - álltam fel hirtelen, nevetve, mire a többiek egymáshoz hajolva pletykáltak, és nevettek rajtunk. - Mi lettünk a showműsor? De jó, hogy a saját házamban gúnyolnak ki! - fordítottam nekik hátat mosolyogva, és felviharoztam a lépcsőn.
Amikor felértem a szobámba, behajtottam az ajtót és eldőltem a franciaágyamon. Kimerült voltam, leginkább lelkileg, de éreztem, ahogy a testem mázsás sújt növeszt a puha ágy érzésétől. A napokban gyakoroltunk a bandával a turnéra, de tudtam, hogy ezután nehezebb feladatom lesz. Idegesített, hogy abban se lehetek biztos, ki jöhet velem átutazni a világot. Említettem már Robnak, de ő akkor mással foglalkozott, és egy "majd később megbeszéljük" intéssel rendezte le a dolgot.
Sóhajtottam, beletúrtam a hajamba, és hosszan elnyújtóztam. Hihetetlen, mennyire hiszem azt, hogy spirituális és kiegyensúlyozott vagyok, de akárhányszor ilyen szakaszhoz ér az életem, elvesztem az irányítást. És általában mindig ilyen szakaszhoz érek.
- Alszol? - rezzentem össze, amikor meghallottam Naomi suttogó hangját az ajtó felől. Résnyire kinyitottam a szemem, és felnéztem.
- Nem. Gyere ide. - intettem, és az oldalamra fordultam, mire ő elmosolyodott és bebújt mellém az ágyba.
- Zuhanyozni kellene, és átöltözni. - mondta, miközben a fejét a mellkasomra hajtotta.
- Majd. Ráér reggel. Most pihenj. - mondtam félálomban, csukott szemmel átölelve a derekát, és az utolsó erőmmel lekapcsoltam a lámpát, hogy békés sötétségbe burkolózzunk.
2014. május 5., hétfő
Imperfect romance - 40. fejezet
Naomi szemszöge:
- Hogy vagy?
- Szarul. De jobban. - válaszolt Tommy Adamnek, már a megszokott mély hangján. Hihetetlen milyen magas hangot képes volt kiadni, míg a kórházba nem értünk.
- Remélem hamar meggyógyulsz! Nézd, én nagyon sajnálom, ami veled történt. Ha nem vagyok ilyen hülye, semmi sem lett volna. Ha mondjuk nem ismerkedünk meg, ha..
- Végtelenszer mondhatnád, hogy "ha", mígnem eljutnál a létezésed értelméhez. - szakított félbe, mosolyogva. - Hé, nem hibáztatlak. Ha tehetném, sem forgatnám vissza az időt, örülök, hogy megismerkedtünk. Még egyszer meg ne halljam, hogy ilyeneket beszélsz. - emelte fel erőtlenül a kezét, komoly képet vágva, szemöldökét felhúzva és bólogatva. Az összképen nevetnem kellett.
- Értettem! - mosolyogtam, és megsimogattam a Tommy mellett szuszogó Cassy haját.
- Hihetetlen, hogy ő dőlt ki a leghamarabb. - vigyorgott Cris a fal melletti székből.
- Szerintem nem. - motyogtam, majd Adam mellkasának dőltem.
- Hogyan tovább? - vetett egy pillantást Tommy a másik oldalán álló Enochra.
- Nem kell, hogy zavarban érezd magad. - válaszolt helyette Adam. - Hálás vagyok azért, amit tettél Naomiért, még így is. - mutatott a szivárvány színeiben játszó oldalamra. Két bordám megrepedt, így ágyban kell feküdnöm, és nem emelhetek nehezet, valamint gyógyszereket írtak fel nekem. - Szóval - vett egy mély levegőt -, velünk jössz Los Angelesbe, és majd valamelyikünknél lakhatsz, amíg nem tudod eltartani magad.
- Nagyon köszönöm! - sóhajtott Enoch.
*Két hét múlva*
- Nee! - sikítottam. - Én még beteg vagyok. - röhögtem folyamatosan, miközben kiugrott az ágyból, és felém szaladt.
- Pont úgy.. - kezdett bele vigyorogva a mondandójába, de nem tudta befejezni, mert én pofán dobtam egy párnával, és elszaladtam.
- Hát te? - nézett rám Cassy a konyhapultból, miközben én lefele loholtam a kivilágított, szűk lépcsőn.
- Adam elől menekülök. - somolyogtam.
- Nem kérdezek többet. - forgatta meg a szemét, és felnevetett.
- Rólam van szó? - morrant fel a hátam mögött, én pedig megugrottam, megfordultam, és a lendülettel nekitántorodtam a pultnak. Egy nindzsa is megirigyelné a mozgásom, bár a figyelmemet nem igazán..
- Adam! Ne már, akkora batár állat vagy, hogy tudsz ilyen halkan jönni?! - támaszkodtam fel, mire mindketten hangosan felnevettek. Hogy folytassam a "hisztim", Adamnek vetettem magam, aki szinte meg sem érezve megigazította ujjatlan felsőjét.
- Mi történt? Sikításokat és vihogást hallottunk, nehogy már kimaradjunk a buliból! - jött elő Tommy az alagsorból némi segítséggel, a két fiúval a nyomában.
- Mint újabban megtudtam, én egy batár állat vagyok. - fordult feléjük Adam engem átkarolva, az arckifejezése pedig újra nevetésre késztetett.
Adam szemszöge:
Hallani a csilingelő nevetését felemelő érzés volt számomra. Jó volt vele, a barátainkkal, azzal a tudattal, hogy nem kell egyikünknek sem semmilyen nyomasztó dologgal szembesülnie. Nem azt mondom, hogy ezentúl "boldogan élnek, míg meg nem halnak" típusú lesz az életünk, de kellemesebb. Éreztem a belőlük áradó energiát és szeretetet, ami elnyomta a régi emlékek keserűségét.
Naominak néha rémálmai vannak, ami természetes. Bejelentettem őt az egyik legjobb pszichológushoz, ami a környéken van, az sem érdekelve, mennyit kell ezért fizetnem. Elsőnek vonakodva, de elment rá, aztán már magától is elindult az előjegyzett időpontban. Attól függően, hogy az agyturkásznak is mesél, a legtöbb kínos, sötét és bonyolult dolgokat nekem mondja el. Jó érzéssel tölt el, hogy ennyire bízik bennem, és megígértem magamnak, hogy attól függően ő mit tett, soha nem fogom becsapni vagy elárulni.
Tommy szerencsésnek mondhatja magát, bár ő ezt nem szereti hallani. Keveset tud járni, mankóval és segítséggel, de az orvos szerint hamar felépül, de a heg nyoma mindig ott marad. A mostani korlátozottságát ki nem állhatja - de amikor a hegre kerül a sor, csak annyit mond, hogy menő.
Enoch és a többiek közös döntés alapján nálam laknak, aminek tiszta szívből örülök. Egyedül ebben a nagy házban olyan volt számomra, mint egy tónál a sivatagban. Meg volt a szükséges vizem, de körülöttem száraz, és kihalt volt minden. Sose bánom, mikor a beszélgetésükre, vagy Naomi mocorgására ébredek fel. Sőt, Naomira még szeretek is felébredni, mert jó nézni a békés arcát mikor alszik. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen életem lesz. Tökéletlen szerelemből indult, és tökéletes élet lett a vége.
- Hogy vagy?
- Szarul. De jobban. - válaszolt Tommy Adamnek, már a megszokott mély hangján. Hihetetlen milyen magas hangot képes volt kiadni, míg a kórházba nem értünk.
- Remélem hamar meggyógyulsz! Nézd, én nagyon sajnálom, ami veled történt. Ha nem vagyok ilyen hülye, semmi sem lett volna. Ha mondjuk nem ismerkedünk meg, ha..
- Végtelenszer mondhatnád, hogy "ha", mígnem eljutnál a létezésed értelméhez. - szakított félbe, mosolyogva. - Hé, nem hibáztatlak. Ha tehetném, sem forgatnám vissza az időt, örülök, hogy megismerkedtünk. Még egyszer meg ne halljam, hogy ilyeneket beszélsz. - emelte fel erőtlenül a kezét, komoly képet vágva, szemöldökét felhúzva és bólogatva. Az összképen nevetnem kellett.
- Értettem! - mosolyogtam, és megsimogattam a Tommy mellett szuszogó Cassy haját.
- Hihetetlen, hogy ő dőlt ki a leghamarabb. - vigyorgott Cris a fal melletti székből.
- Szerintem nem. - motyogtam, majd Adam mellkasának dőltem.
- Hogyan tovább? - vetett egy pillantást Tommy a másik oldalán álló Enochra.
- Nem kell, hogy zavarban érezd magad. - válaszolt helyette Adam. - Hálás vagyok azért, amit tettél Naomiért, még így is. - mutatott a szivárvány színeiben játszó oldalamra. Két bordám megrepedt, így ágyban kell feküdnöm, és nem emelhetek nehezet, valamint gyógyszereket írtak fel nekem. - Szóval - vett egy mély levegőt -, velünk jössz Los Angelesbe, és majd valamelyikünknél lakhatsz, amíg nem tudod eltartani magad.
- Nagyon köszönöm! - sóhajtott Enoch.
*Két hét múlva*
- Nee! - sikítottam. - Én még beteg vagyok. - röhögtem folyamatosan, miközben kiugrott az ágyból, és felém szaladt.
- Pont úgy.. - kezdett bele vigyorogva a mondandójába, de nem tudta befejezni, mert én pofán dobtam egy párnával, és elszaladtam.
- Hát te? - nézett rám Cassy a konyhapultból, miközben én lefele loholtam a kivilágított, szűk lépcsőn.
- Adam elől menekülök. - somolyogtam.
- Nem kérdezek többet. - forgatta meg a szemét, és felnevetett.
- Rólam van szó? - morrant fel a hátam mögött, én pedig megugrottam, megfordultam, és a lendülettel nekitántorodtam a pultnak. Egy nindzsa is megirigyelné a mozgásom, bár a figyelmemet nem igazán..
- Adam! Ne már, akkora batár állat vagy, hogy tudsz ilyen halkan jönni?! - támaszkodtam fel, mire mindketten hangosan felnevettek. Hogy folytassam a "hisztim", Adamnek vetettem magam, aki szinte meg sem érezve megigazította ujjatlan felsőjét.
- Mi történt? Sikításokat és vihogást hallottunk, nehogy már kimaradjunk a buliból! - jött elő Tommy az alagsorból némi segítséggel, a két fiúval a nyomában.
- Mint újabban megtudtam, én egy batár állat vagyok. - fordult feléjük Adam engem átkarolva, az arckifejezése pedig újra nevetésre késztetett.
Adam szemszöge:
Hallani a csilingelő nevetését felemelő érzés volt számomra. Jó volt vele, a barátainkkal, azzal a tudattal, hogy nem kell egyikünknek sem semmilyen nyomasztó dologgal szembesülnie. Nem azt mondom, hogy ezentúl "boldogan élnek, míg meg nem halnak" típusú lesz az életünk, de kellemesebb. Éreztem a belőlük áradó energiát és szeretetet, ami elnyomta a régi emlékek keserűségét.
Naominak néha rémálmai vannak, ami természetes. Bejelentettem őt az egyik legjobb pszichológushoz, ami a környéken van, az sem érdekelve, mennyit kell ezért fizetnem. Elsőnek vonakodva, de elment rá, aztán már magától is elindult az előjegyzett időpontban. Attól függően, hogy az agyturkásznak is mesél, a legtöbb kínos, sötét és bonyolult dolgokat nekem mondja el. Jó érzéssel tölt el, hogy ennyire bízik bennem, és megígértem magamnak, hogy attól függően ő mit tett, soha nem fogom becsapni vagy elárulni.
Tommy szerencsésnek mondhatja magát, bár ő ezt nem szereti hallani. Keveset tud járni, mankóval és segítséggel, de az orvos szerint hamar felépül, de a heg nyoma mindig ott marad. A mostani korlátozottságát ki nem állhatja - de amikor a hegre kerül a sor, csak annyit mond, hogy menő.
Enoch és a többiek közös döntés alapján nálam laknak, aminek tiszta szívből örülök. Egyedül ebben a nagy házban olyan volt számomra, mint egy tónál a sivatagban. Meg volt a szükséges vizem, de körülöttem száraz, és kihalt volt minden. Sose bánom, mikor a beszélgetésükre, vagy Naomi mocorgására ébredek fel. Sőt, Naomira még szeretek is felébredni, mert jó nézni a békés arcát mikor alszik. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen életem lesz. Tökéletlen szerelemből indult, és tökéletes élet lett a vége.
VÉGE
Az igazat megvallva, nem Naomi szemszögéből akartam írni, de akkor már
elkezdtem.. És úgy gondoltam, muszáj azt is leírnom, Adam mit érzett a
vidám pillanataikban. Én kicsit nyálasnak tartom, de remélem nektek tetszett a vége. :D Köszönöm mindenkinek, aki olvasott, feliratkozott, véleményezett és kommentelt, egyszóval mindenkinek, hogy itt vagytok velem. Ennek vége, de nemsokára jön a beígért folytatás, azzal a címmel, hogy "Perfect" life. Az idézőjelekből kitalálhatjátok, milyen szakadék lesz Adam gondolata, és a valóság között.. :)
2014. április 25., péntek
Imperfect romance - 39. fejezet
Naomi szemszöge:
- Hogy érzed magad? - kérdezte Enoch óvó tekintettel.
- Jól.. Jobban mint Tommy, szóval nem szólok semmit. - mondtam halkan, felhúzott térdeimre rátéve az államat.
- Örülök, hogy kiszabadultál. - mosolygott rám. Egyedül voltunk a székeken azon a folyosón, ahol Tommyt műtötték. Cassy elvonult egy ablakhoz, Crist és Adamet elhívták, hogy kezeljék őket.
- Kiszabadultunk. - helyesbítek, majd fáradtan rápillantok.
- Kimerültél?
- Neem.. - ingattam a fejem lehunyt szemmel, mire felkuncogott.
- Hölgyem? - hallottam egy erőteljes hangot, mire felnéztem. - Elmondaná nekem mi történt?
- Persze. - ültem fel, mire leült a másik oldalamra.
Miközben elmondtam a férfinak a történteket, néha-néha megcsuklott a hangom, Enoch pedig bátorítóan megfogta a karom, ami kellemes melegséggel töltött el. Szerettem a közelében lenni, de valamit láttam a szemében, valami olyat amit Adamében szoktam, mégis más.
- Kérem, folytassa. - jutott el a tudatomig a rendőr hangja. A legrosszabb dolog, hogy vele többet beszélek mint a barátommal, így nem túl részletesen, és nem túl lelkesen magyaráztam neki még pár dolgot. Nem beszéltem meg senkivel, hogy mit kéne mondanom és mit nem.
- Miért fogták önt el? - nézett rám egyre türelmetlenebbül.
- Én.. - kezdtem volna, de Enoch közbevágott:
- Joga van ügyvédet hívnia. - szólalt meg jeges hangon, mire a férfi szeme megvillant. - Majd a kihallgatáson beszél. Elnézést, uram, de pihenésre van szüksége. - váltott puha hangnemre, majd a fejemet gyengéd erőszakkal a mellkasára fektette. - Ön jól végzi a munkáját. Csak a lánynak sok volt, ami történt vele, ezt bizonyára megérti, hisz nagyon értelmes embernek tűnik. - vetett egy bájvigyort. A rendőrön látszott, hogy zavarban van, fészkelődni kezdett, és bután elmosolyodott.
- Igaza van, még a jogairól sem világosítottam fel. Én kérek elnézést, viszlát. - sétált el.
- Hát ez meg mi volt? - ülök fel halkan nevetve.
- Mondjuk úgy, tudok egyet s mást az ilyen ügyekről.. - döntötte oldalra a fejét, majd játékosan rámvicsorgott. Erről a mozdulatáról Adam jutott eszembe, és magány úgy telepedett a szívemre, mint hajnali köd a tájra.
- Megkeresem Adamet. - álltam fel, és elindultam arra, amerre eltűntek, Enoch égető tekintetével kísérve. - Adam? - szólaltam meg az ajtók előtt megállva, nem túl hangosan, hogy egyik beteget se zavarjam.
- Itt vagyok. - hallottam meg a hangját a folyosó végéről. A hangját hallom, majd utána pillantom meg, pont mint életemben először. Sóhajtok, behunyom a szememet. Erős kezeket éreztem a derekamon, forró lélegzetvételt a tarkómon.
- Szeretlek. - susogtam.
- Én is szeretlek. - súgta vissza, majd megfordultam az ölelésében, és mélyen a viharszürke szemeibe néztem. Pár pillanatig csak nézett, lágyan megsimogatta beesett arcomat, és lehajolt, hogy megcsókoljon. Gyengéden és puhán, ahogyan már nagyon régen tette.
- Adam. - sóhajtottam elhaló hangon a szájába, mire búgó hangon felkuncogott.
- Hiányoztál. - húzódott hátrébb, csak annyira, hogy újra egymás szemébe tudjunk nézni. - Amikor haza megyünk önző leszek, és nem fogom engedni, hogy nélkülem elmenj akárhova is.
- Jó. De tudod, hogy Cassyvel is szeretnék lenni.
- Ezzel arra utaltál, hogy nem akarsz egy kevés ideig se nálam lakni? Semmi baj, nálatok is elférhetünk. - vigyorgott a képembe, meghívva saját magát a házunkba. - Kár. Pedig együtt jobban elférhettünk volna egy nagy baldachinos ágyban.
- Baldachinos ágyad van? - kerekedtek el a szemeim.
- Nem. De a kedvedért vennék egyet. - kacsintott rám, miközben elbűvölően mosolygott.
- Ez nem volt szép tőled. - vetettem rá egy áll-mérges tekintetet, ő pedig nevetve egy puszit nyomott a számra.
- Gyere, tudakoljuk meg valakitől hogy van Tommy.
- Hogy érzed magad? - kérdezte Enoch óvó tekintettel.
- Jól.. Jobban mint Tommy, szóval nem szólok semmit. - mondtam halkan, felhúzott térdeimre rátéve az államat.
- Örülök, hogy kiszabadultál. - mosolygott rám. Egyedül voltunk a székeken azon a folyosón, ahol Tommyt műtötték. Cassy elvonult egy ablakhoz, Crist és Adamet elhívták, hogy kezeljék őket.
- Kiszabadultunk. - helyesbítek, majd fáradtan rápillantok.
- Kimerültél?
- Neem.. - ingattam a fejem lehunyt szemmel, mire felkuncogott.
- Hölgyem? - hallottam egy erőteljes hangot, mire felnéztem. - Elmondaná nekem mi történt?
- Persze. - ültem fel, mire leült a másik oldalamra.
Miközben elmondtam a férfinak a történteket, néha-néha megcsuklott a hangom, Enoch pedig bátorítóan megfogta a karom, ami kellemes melegséggel töltött el. Szerettem a közelében lenni, de valamit láttam a szemében, valami olyat amit Adamében szoktam, mégis más.
- Kérem, folytassa. - jutott el a tudatomig a rendőr hangja. A legrosszabb dolog, hogy vele többet beszélek mint a barátommal, így nem túl részletesen, és nem túl lelkesen magyaráztam neki még pár dolgot. Nem beszéltem meg senkivel, hogy mit kéne mondanom és mit nem.
- Miért fogták önt el? - nézett rám egyre türelmetlenebbül.
- Én.. - kezdtem volna, de Enoch közbevágott:
- Joga van ügyvédet hívnia. - szólalt meg jeges hangon, mire a férfi szeme megvillant. - Majd a kihallgatáson beszél. Elnézést, uram, de pihenésre van szüksége. - váltott puha hangnemre, majd a fejemet gyengéd erőszakkal a mellkasára fektette. - Ön jól végzi a munkáját. Csak a lánynak sok volt, ami történt vele, ezt bizonyára megérti, hisz nagyon értelmes embernek tűnik. - vetett egy bájvigyort. A rendőrön látszott, hogy zavarban van, fészkelődni kezdett, és bután elmosolyodott.
- Igaza van, még a jogairól sem világosítottam fel. Én kérek elnézést, viszlát. - sétált el.
- Hát ez meg mi volt? - ülök fel halkan nevetve.
- Mondjuk úgy, tudok egyet s mást az ilyen ügyekről.. - döntötte oldalra a fejét, majd játékosan rámvicsorgott. Erről a mozdulatáról Adam jutott eszembe, és magány úgy telepedett a szívemre, mint hajnali köd a tájra.
- Megkeresem Adamet. - álltam fel, és elindultam arra, amerre eltűntek, Enoch égető tekintetével kísérve. - Adam? - szólaltam meg az ajtók előtt megállva, nem túl hangosan, hogy egyik beteget se zavarjam.
- Itt vagyok. - hallottam meg a hangját a folyosó végéről. A hangját hallom, majd utána pillantom meg, pont mint életemben először. Sóhajtok, behunyom a szememet. Erős kezeket éreztem a derekamon, forró lélegzetvételt a tarkómon.
- Szeretlek. - susogtam.
- Én is szeretlek. - súgta vissza, majd megfordultam az ölelésében, és mélyen a viharszürke szemeibe néztem. Pár pillanatig csak nézett, lágyan megsimogatta beesett arcomat, és lehajolt, hogy megcsókoljon. Gyengéden és puhán, ahogyan már nagyon régen tette.
- Adam. - sóhajtottam elhaló hangon a szájába, mire búgó hangon felkuncogott.
- Hiányoztál. - húzódott hátrébb, csak annyira, hogy újra egymás szemébe tudjunk nézni. - Amikor haza megyünk önző leszek, és nem fogom engedni, hogy nélkülem elmenj akárhova is.
- Jó. De tudod, hogy Cassyvel is szeretnék lenni.
- Ezzel arra utaltál, hogy nem akarsz egy kevés ideig se nálam lakni? Semmi baj, nálatok is elférhetünk. - vigyorgott a képembe, meghívva saját magát a házunkba. - Kár. Pedig együtt jobban elférhettünk volna egy nagy baldachinos ágyban.
- Baldachinos ágyad van? - kerekedtek el a szemeim.
- Nem. De a kedvedért vennék egyet. - kacsintott rám, miközben elbűvölően mosolygott.
- Ez nem volt szép tőled. - vetettem rá egy áll-mérges tekintetet, ő pedig nevetve egy puszit nyomott a számra.
- Gyere, tudakoljuk meg valakitől hogy van Tommy.
2014. április 12., szombat
Imperfect romance - 38. fejezet
Adam szemszöge:
Hátranéztem Tommyra, majd szédülni kezdtem a látványtól. A földön feküdt, és nyöszörgött, a véres lábát fogva.
- Enoch! - ordítottam, majd átszeltem a távolságot, a fiúval a nyomomban. - A fenébe.. - szisszentem fel, amikor megláttam a lyukat Tommy lábán, és émelyegni kezdtem. Felnézve láttam, ahogy Garneték felénk tartottak. - Segíts felállítani. - intéztem a mondatot Enochnak, majd két oldalt megfogva próbáltuk lábra állítani. Ebben a helyzetben megtartva próbáltunk tenni egy lépést, Tommy mire felsikoltott, fájdalom vonaglott végig az arcán. - Tommy, muszáj ezt kibírnod. - súgtam felé, mire sötétbarna szemeit rám emelte, hogy pár másodpercig az enyémbe nézzen. Nem kellet bólintania, hogy tudjam, hogy megint megpróbálja, és a sérült lábát felemelve próbált egyensúlyozni közöttünk. Végtelennek tűnő idő után sikerült eljutnunk az autóhoz, és kinyitottuk a hátsó ajtót. Naomi Cris ölében ült a másik szélen, Cassy pedig az ölébe készítette az elsősegélydobozt. Óvatosan, de gyorsan beültettük Tommyt, majd átcsúszva a motorháztetőn beültem én is, Enochal együtt.
- Gázt! - susogta, rémült szemeit a vészesen közel lévő férfiakon tartva. Indítottam, és rükvercben irányítottam a kocsit visszafelé. Egy egyenes füves helyen hátratolattam a kocsival, aztán egyesbe tettem, és elindultam Springfield felé.
- Hol van a közelben kórház? Nem vagyok orvos, de biztos nem jó ha ennyi ideig vérzik.. - motyogta Cassy.
- Valaki felhívja a tudakozót?
- Nem kell, tudom merre van. - szólt közbe Enoch. Ekkor újabb dörrenés hallottam, és csörömpölést.
- Fejet le! - kiáltotta Naomi, mire megpróbáltam úgy lehúzódni az ülésen, hogy lássak is valamit, de kevesebb legyen az esélyük. Hallottam ahogy Tommy egyre kisebbeket lélegzett, és arra gondoltam, hogy hamarosan elájul. Próbáltam olyan gyorsan hajtani, hogy még irányítani is tudjam a kocsit.
Kiértünk a földútról, de Garneték még mindig a nyomunkban voltak egy dzsippel.
- Kanyarodj balra! Nincs messze a kórház. - mondta Enoch, én pedig kanyarodtam. Megint és megint lövések dördültek, megingott a kocsi, majd éreztem, hogy a bal hátsót kilőtték. - Tudod irányítani?
- Egy darabig talán. - mondtam, és óvatosan kinéztem, át a törött szélvédő helyén. Lemaradtak, gondolom nem akarják, hogy meglássák őket a belvárosban. - Valaki olvassa le a rendszámot!
- Mondom! - szólt Naomi, mire Enoch elővett egy tollat, és a lediktált számot felírta a műszerfalra.
- Hát te? - nézek rá csodálkozva.
- Szerintem ez lesz a legkisebb kár. - sandított rám, mire hümmögtem. - Ott fent már látszik a kórház, kanyarodj a dombra! Tommy jól vagy? - nézett hátra.
- Hát jól nem.. - suttogta.
- Ne aludj el! - simogatta meg Cassy a felkarját.
- Lehet, hogy ez a legkisebb baj, de Cris is elég sápadt.. - szólalt meg Naomi, az alatta lévő fiúra mutatva állával.
Mire elértünk a kórházig Garneték már felszívódtak. Még meg sem állt az autó, amikor Enoch kiugrott és befutott, hogy segítséget hívjon. Fél perccel később már hozták a hordágyat.
- Hívták a rendőrséget? - fordult hozzám az egyik mentős. Fejbe vágtam magam, és szerencsétlenül elmotyogtam egy nemet.
Tommyt betolták a kórházba, mi pedig követtük, majd bent leültették Crist is megvizsgálni, majd adtak neki egy nyugtatót. A lányok következtek, majd én és Enoch.
- Fáj valamijük, rosszul vannak? - fordult hozzánk két ápoló.
- Jól vagyok.. - próbáltam lerázni magamról az egyik kezét az arcomról, mire pillantása a bekötözött kezemre esett. - Erről el is felejtkeztem.. - ráncoltam a homlokomat.
- Hadd nézzem! - lépett közelebb és óvatosan leszedte a kötszert. - Uh, ez nem néz ki túl jól, de ne aggódjon lefertőtlenítem és egy-két hét után nyoma sem lesz. Kérem jöjjön utánam!
- Rendben, de ne magázzon! Annyira öreg nem vagyok. - grimaszoltam, mire haját oldalra dobva rám mosolygott a válla felett.
Nagyot sóhajtottam, amikor szembesültem vele, hogy mostantól minden rendben lesz.
Hátranéztem Tommyra, majd szédülni kezdtem a látványtól. A földön feküdt, és nyöszörgött, a véres lábát fogva.
- Enoch! - ordítottam, majd átszeltem a távolságot, a fiúval a nyomomban. - A fenébe.. - szisszentem fel, amikor megláttam a lyukat Tommy lábán, és émelyegni kezdtem. Felnézve láttam, ahogy Garneték felénk tartottak. - Segíts felállítani. - intéztem a mondatot Enochnak, majd két oldalt megfogva próbáltuk lábra állítani. Ebben a helyzetben megtartva próbáltunk tenni egy lépést, Tommy mire felsikoltott, fájdalom vonaglott végig az arcán. - Tommy, muszáj ezt kibírnod. - súgtam felé, mire sötétbarna szemeit rám emelte, hogy pár másodpercig az enyémbe nézzen. Nem kellet bólintania, hogy tudjam, hogy megint megpróbálja, és a sérült lábát felemelve próbált egyensúlyozni közöttünk. Végtelennek tűnő idő után sikerült eljutnunk az autóhoz, és kinyitottuk a hátsó ajtót. Naomi Cris ölében ült a másik szélen, Cassy pedig az ölébe készítette az elsősegélydobozt. Óvatosan, de gyorsan beültettük Tommyt, majd átcsúszva a motorháztetőn beültem én is, Enochal együtt.
- Gázt! - susogta, rémült szemeit a vészesen közel lévő férfiakon tartva. Indítottam, és rükvercben irányítottam a kocsit visszafelé. Egy egyenes füves helyen hátratolattam a kocsival, aztán egyesbe tettem, és elindultam Springfield felé.
- Hol van a közelben kórház? Nem vagyok orvos, de biztos nem jó ha ennyi ideig vérzik.. - motyogta Cassy.
- Valaki felhívja a tudakozót?
- Nem kell, tudom merre van. - szólt közbe Enoch. Ekkor újabb dörrenés hallottam, és csörömpölést.
- Fejet le! - kiáltotta Naomi, mire megpróbáltam úgy lehúzódni az ülésen, hogy lássak is valamit, de kevesebb legyen az esélyük. Hallottam ahogy Tommy egyre kisebbeket lélegzett, és arra gondoltam, hogy hamarosan elájul. Próbáltam olyan gyorsan hajtani, hogy még irányítani is tudjam a kocsit.
Kiértünk a földútról, de Garneték még mindig a nyomunkban voltak egy dzsippel.
- Kanyarodj balra! Nincs messze a kórház. - mondta Enoch, én pedig kanyarodtam. Megint és megint lövések dördültek, megingott a kocsi, majd éreztem, hogy a bal hátsót kilőtték. - Tudod irányítani?
- Egy darabig talán. - mondtam, és óvatosan kinéztem, át a törött szélvédő helyén. Lemaradtak, gondolom nem akarják, hogy meglássák őket a belvárosban. - Valaki olvassa le a rendszámot!
- Mondom! - szólt Naomi, mire Enoch elővett egy tollat, és a lediktált számot felírta a műszerfalra.
- Hát te? - nézek rá csodálkozva.
- Szerintem ez lesz a legkisebb kár. - sandított rám, mire hümmögtem. - Ott fent már látszik a kórház, kanyarodj a dombra! Tommy jól vagy? - nézett hátra.
- Hát jól nem.. - suttogta.
- Ne aludj el! - simogatta meg Cassy a felkarját.
- Lehet, hogy ez a legkisebb baj, de Cris is elég sápadt.. - szólalt meg Naomi, az alatta lévő fiúra mutatva állával.
Mire elértünk a kórházig Garneték már felszívódtak. Még meg sem állt az autó, amikor Enoch kiugrott és befutott, hogy segítséget hívjon. Fél perccel később már hozták a hordágyat.
- Hívták a rendőrséget? - fordult hozzám az egyik mentős. Fejbe vágtam magam, és szerencsétlenül elmotyogtam egy nemet.
Tommyt betolták a kórházba, mi pedig követtük, majd bent leültették Crist is megvizsgálni, majd adtak neki egy nyugtatót. A lányok következtek, majd én és Enoch.
- Fáj valamijük, rosszul vannak? - fordult hozzánk két ápoló.
- Jól vagyok.. - próbáltam lerázni magamról az egyik kezét az arcomról, mire pillantása a bekötözött kezemre esett. - Erről el is felejtkeztem.. - ráncoltam a homlokomat.
- Hadd nézzem! - lépett közelebb és óvatosan leszedte a kötszert. - Uh, ez nem néz ki túl jól, de ne aggódjon lefertőtlenítem és egy-két hét után nyoma sem lesz. Kérem jöjjön utánam!
- Rendben, de ne magázzon! Annyira öreg nem vagyok. - grimaszoltam, mire haját oldalra dobva rám mosolygott a válla felett.
Nagyot sóhajtottam, amikor szembesültem vele, hogy mostantól minden rendben lesz.
2014. március 18., kedd
Imperfect romance - 37. fejezet
Szóval itt is közlöm, aki netán nem olvasta a kommenteket, hogy folytatni fogom. A második részét nem tervezem ilyen hosszúra - negyven fejezetesre.. - de megpróbálom majd terjedelmesen megírni.
Jó olvasást!
Adam szemszöge:
Amikor megláttuk a két férfit a kapuban feszítve, mindenkiben megfagyott a vér. Nem mozdítva el a tekintetemet róluk, ráemeltem a szememet Enochra, aki elfelejtett levegőt venni. Mire erre ráeszmélt, zihálva kezdett lélegezni, és szinte hallottam a fogaskerekeket az agyában kattogni, kiutat keresve.
- Enoch? - vonta fel a szemöldökét az egyik.
- Hála, hogy jöttetek, Garnet! Egyedül ezeket a nyomorultakat nem tudtam megállítani. - kezdte, mire eltátottam a számat. - Átvágtak, hogy ki tudják szabadítani a csajt. De nálad van fegyver, igaz..? - kérdezte, mire én összeraktam a dolgokat. Enoch velünk van, csak meg akarja tudni, hogy van-e náluk pisztoly, hogy ne vaktában meneküljünk. Játssza a szerepét, ráadásul nagyon jól.
- Valóban? - lépett közelebb az állítólagos Garnet, mire a másik követte, mint valami pulikutya. Nem szólt mást, ezért Enoch folytatta:
- Dobj egy pisztolyt nekem is, és elcsitítom őket. - ment közelebb hozzájuk, de a szemében látszott a bizonytalanság. Garnet végignézett rajtunk, majd a fiúra emelte tekintetét.
- Nincs nálam.
Encochnak felcsillant a szeme, de mielőtt bármit mondhatott volna, Garnet újra megszólalt.
- Miért vizes a hajad? - emelte a gusztustalan kezét Naomi felé. Kétségbeesett tekintettel nézett Enochra, mire annak kitágultak a szemei. - Te hazudsz. - fordította lassan tekintetét a fiú felé.
Védelmezően Naomi elé álltam, és gondolkodni kezdtem. Itt az idő, hogy én is tegyek valamit, ha már eljöttünk ide. Az egyetlen esélyünk az elől lévő kerítés, ugyanis hátul végig szögesdrót van. Csak valahogy el kéne terelni a figyelmüket.. Tommyval összenéztünk, a barna szemekben apró félelmet láttam.
Enoch sóhajtott egy hatalmasat, majdnem hogy morgott, és hirtelen beletérdelt Garnet ágyékába, majd arcon vágta az öklével. Reccsenést hallottam, és a férfi a földön kötött ki. A másik megpróbált nekitámadni, bár ő jóval vékonyabb volt a testes társánál. Mindenki sokkolva állt, én pedig kapcsoltam, és odaszaladtam Enochnak segíteni. A nyakánál megfogtam - ha jól emlékszem Silast -, és elrántottam a fiútól, lehajítva a földre. Nagy levegőt véve megdörzsölte a nyakát, és megpróbált felállni, közben Garnet is kezdett magához térni.
- Futás! - intettem a kapu felé, de Cassy meg se mozdult. Cris karon fogta a két lányt, és bukdácsolva kimentek a kapun. Silas már felállt, és hozzám rohanva lendítette öklét. Jobb kezemmel elkaptam a csuklóját, közben visszakézből lekevertem neki egy akkora pofont, hogy visszaesett a helyére. Ránéztem Tommyra, tudatva vele, hogy kövessük Naomiékat, majd a mellettem álló Enochot megbökve sietősen a kapu felé indultam. Tommy aprót kiáltott, mire visszanézve annyit láttam, hogy Garnet a földön fekve, vérző arccal megragadta a lábát. Odaszaladtam hozzá, és ráléptem a kezére úgy, hogy szinte biztos voltam benne, hogy eltört. Hallottam Garnet fojtott kiáltását, és elkezdtünk az autó felé rohanni. Távolabbról kinyitottam Cassyéknek a kocsit, hogy beszálljanak, még mi odaérünk. Pár méterre az autótól dörrenést hallottam, és Tommy felüvöltött.
Jó olvasást!
Adam szemszöge:
Amikor megláttuk a két férfit a kapuban feszítve, mindenkiben megfagyott a vér. Nem mozdítva el a tekintetemet róluk, ráemeltem a szememet Enochra, aki elfelejtett levegőt venni. Mire erre ráeszmélt, zihálva kezdett lélegezni, és szinte hallottam a fogaskerekeket az agyában kattogni, kiutat keresve.
- Enoch? - vonta fel a szemöldökét az egyik.
- Hála, hogy jöttetek, Garnet! Egyedül ezeket a nyomorultakat nem tudtam megállítani. - kezdte, mire eltátottam a számat. - Átvágtak, hogy ki tudják szabadítani a csajt. De nálad van fegyver, igaz..? - kérdezte, mire én összeraktam a dolgokat. Enoch velünk van, csak meg akarja tudni, hogy van-e náluk pisztoly, hogy ne vaktában meneküljünk. Játssza a szerepét, ráadásul nagyon jól.
- Valóban? - lépett közelebb az állítólagos Garnet, mire a másik követte, mint valami pulikutya. Nem szólt mást, ezért Enoch folytatta:
- Dobj egy pisztolyt nekem is, és elcsitítom őket. - ment közelebb hozzájuk, de a szemében látszott a bizonytalanság. Garnet végignézett rajtunk, majd a fiúra emelte tekintetét.
- Nincs nálam.
Encochnak felcsillant a szeme, de mielőtt bármit mondhatott volna, Garnet újra megszólalt.
- Miért vizes a hajad? - emelte a gusztustalan kezét Naomi felé. Kétségbeesett tekintettel nézett Enochra, mire annak kitágultak a szemei. - Te hazudsz. - fordította lassan tekintetét a fiú felé.
Védelmezően Naomi elé álltam, és gondolkodni kezdtem. Itt az idő, hogy én is tegyek valamit, ha már eljöttünk ide. Az egyetlen esélyünk az elől lévő kerítés, ugyanis hátul végig szögesdrót van. Csak valahogy el kéne terelni a figyelmüket.. Tommyval összenéztünk, a barna szemekben apró félelmet láttam.
Enoch sóhajtott egy hatalmasat, majdnem hogy morgott, és hirtelen beletérdelt Garnet ágyékába, majd arcon vágta az öklével. Reccsenést hallottam, és a férfi a földön kötött ki. A másik megpróbált nekitámadni, bár ő jóval vékonyabb volt a testes társánál. Mindenki sokkolva állt, én pedig kapcsoltam, és odaszaladtam Enochnak segíteni. A nyakánál megfogtam - ha jól emlékszem Silast -, és elrántottam a fiútól, lehajítva a földre. Nagy levegőt véve megdörzsölte a nyakát, és megpróbált felállni, közben Garnet is kezdett magához térni.
- Futás! - intettem a kapu felé, de Cassy meg se mozdult. Cris karon fogta a két lányt, és bukdácsolva kimentek a kapun. Silas már felállt, és hozzám rohanva lendítette öklét. Jobb kezemmel elkaptam a csuklóját, közben visszakézből lekevertem neki egy akkora pofont, hogy visszaesett a helyére. Ránéztem Tommyra, tudatva vele, hogy kövessük Naomiékat, majd a mellettem álló Enochot megbökve sietősen a kapu felé indultam. Tommy aprót kiáltott, mire visszanézve annyit láttam, hogy Garnet a földön fekve, vérző arccal megragadta a lábát. Odaszaladtam hozzá, és ráléptem a kezére úgy, hogy szinte biztos voltam benne, hogy eltört. Hallottam Garnet fojtott kiáltását, és elkezdtünk az autó felé rohanni. Távolabbról kinyitottam Cassyéknek a kocsit, hogy beszálljanak, még mi odaérünk. Pár méterre az autótól dörrenést hallottam, és Tommy felüvöltött.
2014. március 5., szerda
Imperfect romance - 36. fejezet
Ezt most kivételesen hamar sikerült megírnom, így lenne egy kérdésem hozzátok. Legyen folytatása az Imperfect romancenek? Én nem tudom mi legyen, ezért kérnélek titeket, hogy kommentben, vagy jobb oldalt a chatben írjátok meg, mit gondoltok. Szeretném, ha erre tényleg reagálna mindenki aki olvassa, mert egyedül a döntést elég nehéz meghozni, és a következő fejezetet már a másik történethez kell igazítanom, attól függően, hogy lesz-e vagy sem.
Jó olvasást! Várom a válaszaitokat.
Naomi szemszöge:
- Hogy..?
- Hallottad. - vág a szavamba, a kelletnél talán indulatosabban. Még közelebb lép, arcomon megérzem a leheletét. - Ki az az Adam? - kérdezi újra, lassan tagolva.
Nagy levegőt veszek, és megengedem magamnak, hogy pár másodpercre lehunyjam a szemem. A fejemben villámgyorsan pörög végig a gondolat, hogy hazudnom kéne-e, vagy mondjam az igazat. Enoch idegessége megrémít, de nem látom okát hazudni neki.
- A barátom.
Szemében hirtelen három dolgot látok megvillanni; az említett idegességet erősebben, félelmet és még valamit, amit nem tudok kivenni. Tekintete égeti a szememet, és a szívembe vájja magát.
- Most mit csináljak? - néz az égre egy pillanatra, majd a kezébe temeti az arcát.
- Kérlek mondd el mi történt. - érintem meg a vállát. Nem reagál. - Enoch, kérlek válaszolj. Honnan tudsz Adamről? - kérlelem fáradhatatlanul.
- Itt van. - hadarja el, felnézve a szemeimbe. Amint elér a mondat jelentése a tudatomig, a szívem hatalmasat dobban, és azt érzem, hogy futnom kell. Azonban tekintete megállít. A kétségbeesés és a sok érzelem ami benne dúl nem enged mozdulni. Segített, nem hagyhatom magára.
- Enoch.. - simítom végig az arcát. Csak most látom a hasonlóságot a vonásaiban is, nem csak a szemében. A fejemben hirtelen megfogalmazódik egy kis reménnyel telt terv. - Gyere velünk! Adam hálás lesz azért, amit tettél értem, segíthetünk neked! Nem hagyunk magadra.
Az élettel teli fény visszaköltözött a szemébe, és aprót bólintott.
Enoch karonfogva kivezetett, és elfordítva a kulcsot a bejárati ajtóban előreengedett. Sietősen elsétáltam a ház sarkához, ahonnan el lehetett látni a kapuig. Nagyot dobbant a szívem, és csak akkor fogtam fel igazán e perc jelentőségét, amikor megpillantottam Adamet. Rohanni kezdtem felé, de nem úgy, mint a filmekben. Adam még háttal állt nekem, amikor megbökte Tommy, hogy nézzen végre felém. Épp próbált tenni pár lépést, amikor én odaértem hozzá, és a nyakába ugrottam. A becsapódás akkora erővel sikerült, hogy Adam majdnem hanyatt vetette magát, és a fejünk erősen összekoccant, de nem érdekelt, és látszólag őt sem. Olyan erősen ölelt, hogy az szinte fájt. Hallottam, ahogy Cassy felnevet, és én megpróbáltam nem elsírni magam. Egy perc után Cassy is becsatlakozott az ölelésbe, majd elengedtem Adamet, és üdvözöltem a többieket is.
- Hogy vagy? - Ennyit tudott kinyögni Adam, amikor az oldalamnál állva a nyakamba fúrta az arcát, és átölelte a derekamat.
- A körülményekhez képest jól. - lélegeztem fel.
- Gyere, ülj le. - szakított el Cris Adam mellől, és leültetett a derékmagasságú támfalra.
- Ezt nem most kéne.. - szólalt meg Enoch. Cris kérdően felvonta a szemöldökét. - Garneték nemsokára itt lesznek! El kéne húznunk, ha nem akarunk velük találkozni.
- Ugyan már! Mi négyen vagyunk férfiak, ők meg ketten. És Cassy is bármikor kikaparhatja valamelyik szemét. - viccelte el Tommy a helyzetet.
- Ez nem ilyen egyszerű. Garnetnek lehet, hogy van fegyvere.
- Mivan? - tért magához Adam.
- Ne már, tényleg nem ácsoroghatunk itt! Nem tudhatjuk mennyire ment el az eszük, mit csinálnak ha itt lesznek. Mennünk kell. - magyarázott Cassy, mire fémcsattanást hallottunk.
- Nem mentek sehová. - morgott Garnet a kapuban.
Jó olvasást! Várom a válaszaitokat.
Naomi szemszöge:
- Hogy..?
- Hallottad. - vág a szavamba, a kelletnél talán indulatosabban. Még közelebb lép, arcomon megérzem a leheletét. - Ki az az Adam? - kérdezi újra, lassan tagolva.
Nagy levegőt veszek, és megengedem magamnak, hogy pár másodpercre lehunyjam a szemem. A fejemben villámgyorsan pörög végig a gondolat, hogy hazudnom kéne-e, vagy mondjam az igazat. Enoch idegessége megrémít, de nem látom okát hazudni neki.
- A barátom.
Szemében hirtelen három dolgot látok megvillanni; az említett idegességet erősebben, félelmet és még valamit, amit nem tudok kivenni. Tekintete égeti a szememet, és a szívembe vájja magát.
- Most mit csináljak? - néz az égre egy pillanatra, majd a kezébe temeti az arcát.
- Kérlek mondd el mi történt. - érintem meg a vállát. Nem reagál. - Enoch, kérlek válaszolj. Honnan tudsz Adamről? - kérlelem fáradhatatlanul.
- Itt van. - hadarja el, felnézve a szemeimbe. Amint elér a mondat jelentése a tudatomig, a szívem hatalmasat dobban, és azt érzem, hogy futnom kell. Azonban tekintete megállít. A kétségbeesés és a sok érzelem ami benne dúl nem enged mozdulni. Segített, nem hagyhatom magára.
- Enoch.. - simítom végig az arcát. Csak most látom a hasonlóságot a vonásaiban is, nem csak a szemében. A fejemben hirtelen megfogalmazódik egy kis reménnyel telt terv. - Gyere velünk! Adam hálás lesz azért, amit tettél értem, segíthetünk neked! Nem hagyunk magadra.
Az élettel teli fény visszaköltözött a szemébe, és aprót bólintott.
Enoch karonfogva kivezetett, és elfordítva a kulcsot a bejárati ajtóban előreengedett. Sietősen elsétáltam a ház sarkához, ahonnan el lehetett látni a kapuig. Nagyot dobbant a szívem, és csak akkor fogtam fel igazán e perc jelentőségét, amikor megpillantottam Adamet. Rohanni kezdtem felé, de nem úgy, mint a filmekben. Adam még háttal állt nekem, amikor megbökte Tommy, hogy nézzen végre felém. Épp próbált tenni pár lépést, amikor én odaértem hozzá, és a nyakába ugrottam. A becsapódás akkora erővel sikerült, hogy Adam majdnem hanyatt vetette magát, és a fejünk erősen összekoccant, de nem érdekelt, és látszólag őt sem. Olyan erősen ölelt, hogy az szinte fájt. Hallottam, ahogy Cassy felnevet, és én megpróbáltam nem elsírni magam. Egy perc után Cassy is becsatlakozott az ölelésbe, majd elengedtem Adamet, és üdvözöltem a többieket is.
- Hogy vagy? - Ennyit tudott kinyögni Adam, amikor az oldalamnál állva a nyakamba fúrta az arcát, és átölelte a derekamat.
- A körülményekhez képest jól. - lélegeztem fel.
- Gyere, ülj le. - szakított el Cris Adam mellől, és leültetett a derékmagasságú támfalra.
- Ezt nem most kéne.. - szólalt meg Enoch. Cris kérdően felvonta a szemöldökét. - Garneték nemsokára itt lesznek! El kéne húznunk, ha nem akarunk velük találkozni.
- Ugyan már! Mi négyen vagyunk férfiak, ők meg ketten. És Cassy is bármikor kikaparhatja valamelyik szemét. - viccelte el Tommy a helyzetet.
- Ez nem ilyen egyszerű. Garnetnek lehet, hogy van fegyvere.
- Mivan? - tért magához Adam.
- Ne már, tényleg nem ácsoroghatunk itt! Nem tudhatjuk mennyire ment el az eszük, mit csinálnak ha itt lesznek. Mennünk kell. - magyarázott Cassy, mire fémcsattanást hallottunk.
- Nem mentek sehová. - morgott Garnet a kapuban.
2014. március 2., vasárnap
Imperfect romance - 35. fejezet
Előző héten nem tudtam hozni az új fejezetet, így mint azt mondtam, a következőket már meghatározatlan időközönként fogom feltölteni.
Jó olvasást!
Naomi szemszöge:
- Unatkozook!
- Találj ki valami elfoglaltságot. - válaszolja Enoch, rám se nézve az újságja mögül.
- Ez akkor se lenne olyan könnyű, ha épp nem lennék bezárva! - hunyorítok rá, majd kikapom a kezéből az újságot. Unalmas.. csak pasis dolgok vannak benne. Nagyot sóhajtok, majd elhajítom a szoba másik végébe.
- Na!
Úgy érzem erre a pillanatra magyarázatot kell adnom. Silas és Garnet elmentek valahová, és megbízták Enochot, hogy vigyázzon rám. Nagyjából ennyi. Most ő egy széken ül nem messze tőlem, és újságot olvasna, én pedig az ágyon, és lógatom le a fejemet.
- Miért vagy fejjel lefelé?
- Olyan vagy, mint egy gyerek. - forgatja meg a szemét.
- Hé, a fogság elég hülye dolgokat is ki tud hozni az emberből. - könyökölök fel.
- Hozd vissza az újságomat!
- Mi vagyok én? Kutya? - szólalok meg magas hangon, mire Enoch úgy tesz, mintha gondolkodna rajta.
- Fizikailag talán nem, de.. - harapja el a mondatot, majd huncut csillogással a szemében rám vigyorog.
- Tudok beszélni, szóval nem.
- Lehet, hogy a kutyák is tudnának, ha olyan nyelvük lenne, mint neked.
- De akkor szomjan halnának, mert nem tudnának lefetyelni.
- Hm.. Bizonyítsd be! - nyúlt felém egy pohár vizet. Nevetve ütném ki a kezéből, mire ő elkapja, és visszateszi az asztalra.
A mostani jó hangulatunk senkit se tévesszen meg. Én általában depressziósan ülök a sarokban, a hajamat tépkedve, de amikor Enochal vagyok próbálok nem gondolni semmilyen rosszra.
- Nem akarsz megmosakodni? - kérdezi.
- De. Szabad? - kérdeztem vissza, mire rápillantott az órájára.
- Még van idő addig, míg nem jönnek Silasék. - állt fel, majd intett, hogy kövessem. Bevezetett egy folyosón keresztül egy kisebb fürdőszobába, ahol kisebb csap és zuhanyzó helyezkedett el. - Szólok ha idő van. - intett a kezével, majd kiment, bezárva maga után az ajtót.
Jólesően felsóhajtottam, és elkezdtem vetkőzni sorra ledobálva a ruháimat a földre. Összefogtam a hajam a karkötőmmel, és beálltam fülkébe. Amikor meg akartam nyitni a csapot, kopogtatást hallottam.
- Naomi az ajtó előtt hagyom a tusfürdőt. - kiáltott be, majd hallottam, ahogy elmegy. Résnyire kinyitottam az ajtót, hogy meggyőződjek róla, hogy tényleg elment, majd a pulóverem magam elé kapva felvettem a tubust. Mikor visszazártam az ajtót kissé rossz érzés futott át rajtam, amiért nem bízok benne eléggé, az elmúltak után. Megráztam a fejem, hogy elűzzem a gondolataimat, majd visszaálltam a zuhanyzóba. Ahogy a langyos víz végigcsurgott a testemen, újra elevennek éreztem magam. Beszappanoztam magam, majd leöblítettem, és kis tanakodás után kibontottam a hajam, és kissé fintorogva beszappanoztam. A lényeg, hogy tiszta legyek.
Miután végeztem, kissé undorodva vettem fel a mocskos ruháim a tiszta bőrömre, majd kinyitottam az ajtót, és szétnéztem. Enochot nem láttam a közelben, ezért visszamentem a "szobámba", ahol csak magányos bútorokat találtam. Megfordultam, amikor épp belépett be a szobába. Nagy léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot, és az arcomba bámult.
- Ki az az Adam?
Jó olvasást!
Naomi szemszöge:
- Unatkozook!
- Találj ki valami elfoglaltságot. - válaszolja Enoch, rám se nézve az újságja mögül.
- Ez akkor se lenne olyan könnyű, ha épp nem lennék bezárva! - hunyorítok rá, majd kikapom a kezéből az újságot. Unalmas.. csak pasis dolgok vannak benne. Nagyot sóhajtok, majd elhajítom a szoba másik végébe.
- Na!
Úgy érzem erre a pillanatra magyarázatot kell adnom. Silas és Garnet elmentek valahová, és megbízták Enochot, hogy vigyázzon rám. Nagyjából ennyi. Most ő egy széken ül nem messze tőlem, és újságot olvasna, én pedig az ágyon, és lógatom le a fejemet.
- Miért vagy fejjel lefelé?
- Olyan vagy, mint egy gyerek. - forgatja meg a szemét.
- Hé, a fogság elég hülye dolgokat is ki tud hozni az emberből. - könyökölök fel.
- Hozd vissza az újságomat!
- Mi vagyok én? Kutya? - szólalok meg magas hangon, mire Enoch úgy tesz, mintha gondolkodna rajta.
- Fizikailag talán nem, de.. - harapja el a mondatot, majd huncut csillogással a szemében rám vigyorog.
- Tudok beszélni, szóval nem.
- Lehet, hogy a kutyák is tudnának, ha olyan nyelvük lenne, mint neked.
- De akkor szomjan halnának, mert nem tudnának lefetyelni.
- Hm.. Bizonyítsd be! - nyúlt felém egy pohár vizet. Nevetve ütném ki a kezéből, mire ő elkapja, és visszateszi az asztalra.
A mostani jó hangulatunk senkit se tévesszen meg. Én általában depressziósan ülök a sarokban, a hajamat tépkedve, de amikor Enochal vagyok próbálok nem gondolni semmilyen rosszra.
- Nem akarsz megmosakodni? - kérdezi.
- De. Szabad? - kérdeztem vissza, mire rápillantott az órájára.
- Még van idő addig, míg nem jönnek Silasék. - állt fel, majd intett, hogy kövessem. Bevezetett egy folyosón keresztül egy kisebb fürdőszobába, ahol kisebb csap és zuhanyzó helyezkedett el. - Szólok ha idő van. - intett a kezével, majd kiment, bezárva maga után az ajtót.
Jólesően felsóhajtottam, és elkezdtem vetkőzni sorra ledobálva a ruháimat a földre. Összefogtam a hajam a karkötőmmel, és beálltam fülkébe. Amikor meg akartam nyitni a csapot, kopogtatást hallottam.
- Naomi az ajtó előtt hagyom a tusfürdőt. - kiáltott be, majd hallottam, ahogy elmegy. Résnyire kinyitottam az ajtót, hogy meggyőződjek róla, hogy tényleg elment, majd a pulóverem magam elé kapva felvettem a tubust. Mikor visszazártam az ajtót kissé rossz érzés futott át rajtam, amiért nem bízok benne eléggé, az elmúltak után. Megráztam a fejem, hogy elűzzem a gondolataimat, majd visszaálltam a zuhanyzóba. Ahogy a langyos víz végigcsurgott a testemen, újra elevennek éreztem magam. Beszappanoztam magam, majd leöblítettem, és kis tanakodás után kibontottam a hajam, és kissé fintorogva beszappanoztam. A lényeg, hogy tiszta legyek.
Miután végeztem, kissé undorodva vettem fel a mocskos ruháim a tiszta bőrömre, majd kinyitottam az ajtót, és szétnéztem. Enochot nem láttam a közelben, ezért visszamentem a "szobámba", ahol csak magányos bútorokat találtam. Megfordultam, amikor épp belépett be a szobába. Nagy léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot, és az arcomba bámult.
- Ki az az Adam?
2014. február 17., hétfő
Imperfect romance - 34. fejezet
Sziasztok! Sajnálom, hogy tegnap nem jelentkeztem, de mostanában kevés időm van írni. Még meglátom, hogy hétvégére meg tudok-e írni egy fejezetet, de ha nem, akkor össze-vissza fogom hozni a frissítéseket. Persze ez még nem biztos, úgyhogy megpróbálom tartani magamat az eredeti tervhez.
Ez most elég rövid fejezet lett, de muszáj ilyet is. Már csak pár fejezet van a végéig. Jó olvasást!
Adam szemszöge:
Csendben autóztunk, mögöttünk port kavart a kocsi kereke. Tommy unottan, összehúzott szemöldökkel bámult ki a szélvédőn. Nem igazán segített keresni valamit, de legalább csendben maradt.
Pár perc után egy másik utcára értünk, ami már betonból volt hosszú repedésekkel tarkítva. Az út mentén ritkásan álltak a házak. Leállítottam a motort, és kiszálltam Crissel.
- Menjünk végig ezen az úton gyalog, nem akarok zajt csapni. Menj ott, és keress.. valamit. - intettem neki, mire ő bólintott. Gyalogosan sétáltunk két oldalt, s közben a madarak csicsergését hallgattuk. Los Angelesben ilyet nem hallok, csak szirénákat és részeg emberek üvöltözését. Jó, ez túlzás, van ott is csendes hely, csak ott már a puma lesz az utolsó állat, amit meghallasz.
Sóhajtottam egyet, és megálltam. Benéztem a házak kertjeibe, de semmi különöset nem találtam. Egy állatok járta mezsgyén felsétáltam egy kisebb erdőhöz. Motoszkálást hallottam, majd egy kis izé - mert erre jobb szó nincs - elkezdett futni a bokrok irányába, és eltűnt. Egy darabig furcsán néztek az állatka után, majd elindultam a kerítésekbe kapaszkodva. Magamban gondolkodva néztem a lábam elé, majd aprót kiáltottam. Az egyik kerítés tetején szögesdrót húzódott végig, amibe én szerencsésen beletenyereltem. A jobb kezemmel óvatosan megfogtam a drótot, és kihúztam a sérült kezemből. Felszisszentem, és megvizsgáltam a kezem. Nem volt mély a seb, de nem is volt valami bizalomgerjesztő.
Crisnek kiáltva visszasiettem a kocsihoz majd kinyitottam a csomagtartót.
- Cassy, segíts légyszíves! - szóltam be neki. Kiszállt a kocsiból, és kérdőn nézett rám.
- Mi az? - ért vissza Cris.
- Megsebeztem magam egy drótkötéllel. - mutattam fel a kezem.
- Au! - fintorodott el Cassy.
- Ezt nyisd ki, itt van a fogója. - mutattam a csomagtartó aljára. Kinyitotta, és kivette belőle a fehér dobozt, amire egy vörös kereszt volt festve. Lefertőtlenítette a kezemet, és betekerte gézzel. - Köszönöm. - pusziltam meg. - Ha végeztünk megmutatom egy orvosnak. Most menjünk tovább.
- Nem, Adam! - ragadta meg a karomat. - Most megyünk orvoshoz! Itt úgy sincs semmi, nem értem minek kell még itt lennünk.
- Azt hallottam, hogy megyünk? - szállt ki Tommy. - Hát neked meg mi lett a kezeddel?
- Nem érdekes. Gyere, Cris!
- Beletenyerelt a drótkötélbe. - bújt hozzá Cassy, mire Tommy nevetésben tört ki. Jellemző..
- Látom együttérzel. - vetettem rá egy lesújtó pillantást, majd elindultam.
- Adam, várj! - lépett elém kuncogva.
- Igen?
- Nézzünk be a drótkerítéses házba.
- Miért?
- Ugyan már! - nézett hitetlenkedve. - Milyen szép helyen vagyunk! Minek kéne ide drótkerítés? Ha már eddig eljöttünk, igazán semmit nem tenne, ha becsöngetnénk.
- Hmm.. Igazad van. - gondolkodtam el. - Gyerünk!
Ez most elég rövid fejezet lett, de muszáj ilyet is. Már csak pár fejezet van a végéig. Jó olvasást!
Adam szemszöge:
Csendben autóztunk, mögöttünk port kavart a kocsi kereke. Tommy unottan, összehúzott szemöldökkel bámult ki a szélvédőn. Nem igazán segített keresni valamit, de legalább csendben maradt.
Pár perc után egy másik utcára értünk, ami már betonból volt hosszú repedésekkel tarkítva. Az út mentén ritkásan álltak a házak. Leállítottam a motort, és kiszálltam Crissel.
- Menjünk végig ezen az úton gyalog, nem akarok zajt csapni. Menj ott, és keress.. valamit. - intettem neki, mire ő bólintott. Gyalogosan sétáltunk két oldalt, s közben a madarak csicsergését hallgattuk. Los Angelesben ilyet nem hallok, csak szirénákat és részeg emberek üvöltözését. Jó, ez túlzás, van ott is csendes hely, csak ott már a puma lesz az utolsó állat, amit meghallasz.
Sóhajtottam egyet, és megálltam. Benéztem a házak kertjeibe, de semmi különöset nem találtam. Egy állatok járta mezsgyén felsétáltam egy kisebb erdőhöz. Motoszkálást hallottam, majd egy kis izé - mert erre jobb szó nincs - elkezdett futni a bokrok irányába, és eltűnt. Egy darabig furcsán néztek az állatka után, majd elindultam a kerítésekbe kapaszkodva. Magamban gondolkodva néztem a lábam elé, majd aprót kiáltottam. Az egyik kerítés tetején szögesdrót húzódott végig, amibe én szerencsésen beletenyereltem. A jobb kezemmel óvatosan megfogtam a drótot, és kihúztam a sérült kezemből. Felszisszentem, és megvizsgáltam a kezem. Nem volt mély a seb, de nem is volt valami bizalomgerjesztő.
Crisnek kiáltva visszasiettem a kocsihoz majd kinyitottam a csomagtartót.
- Cassy, segíts légyszíves! - szóltam be neki. Kiszállt a kocsiból, és kérdőn nézett rám.
- Mi az? - ért vissza Cris.
- Megsebeztem magam egy drótkötéllel. - mutattam fel a kezem.
- Au! - fintorodott el Cassy.
- Ezt nyisd ki, itt van a fogója. - mutattam a csomagtartó aljára. Kinyitotta, és kivette belőle a fehér dobozt, amire egy vörös kereszt volt festve. Lefertőtlenítette a kezemet, és betekerte gézzel. - Köszönöm. - pusziltam meg. - Ha végeztünk megmutatom egy orvosnak. Most menjünk tovább.
- Nem, Adam! - ragadta meg a karomat. - Most megyünk orvoshoz! Itt úgy sincs semmi, nem értem minek kell még itt lennünk.
- Azt hallottam, hogy megyünk? - szállt ki Tommy. - Hát neked meg mi lett a kezeddel?
- Nem érdekes. Gyere, Cris!
- Beletenyerelt a drótkötélbe. - bújt hozzá Cassy, mire Tommy nevetésben tört ki. Jellemző..
- Látom együttérzel. - vetettem rá egy lesújtó pillantást, majd elindultam.
- Adam, várj! - lépett elém kuncogva.
- Igen?
- Nézzünk be a drótkerítéses házba.
- Miért?
- Ugyan már! - nézett hitetlenkedve. - Milyen szép helyen vagyunk! Minek kéne ide drótkerítés? Ha már eddig eljöttünk, igazán semmit nem tenne, ha becsöngetnénk.
- Hmm.. Igazad van. - gondolkodtam el. - Gyerünk!
2014. február 9., vasárnap
Imperfect romance - 33. fejezet
Adam szemszöge:
- Tudom! - szaladok be Cassyékhez. Összebújva feküdtek az ágyon és valami show-műsort néztek.
- Mit? - pillant fel Tommy álmosan.
- Nem ez a lényeg, öltözzetek!
- Adam? - botorkál be Cris a szobába.
- Öltözz! Megyünk.
- Elárulnál nekünk is valamit? Ismerlek, és tudom, hogy nem jó, ha a te fejed után megyünk. - rázta a fejét Tommy. Cassy felállt, és szó nélkül öltözködni kezdett.
- Tommy, igyekezz! - rohanok vissza a szobámba.
- Adam, mondj már valamit! - szól rám, amikor már a bérelt Audiban ültünk.
- Volt egy álmom, ami segített.
- Egy álmod. Öcsém, mind oda leszünk. - fogja meg a fejét.
- Hé! - bököm oldalba. - Minden rendben lesz. Csak maradjatok csendben, hadd gondolkozzak.
- Annyit mondj, hogy melyik városba megyünk!
- Nixába.
- Minek? Túrázni akarsz? Miért nem megyünk inkább egy nemzeti parkba?
- Tommy! Állj le! Belehalnál, ha most az egyszer bíznál bennem? - kérdezem feldühödve.
- Attól félek, hogy igen!
- Fiúk, maradjatok már! Adam, te igazán elmondhatnád hova viszel minket. - szól közbe Cassy.
- Hallod?! - néz rám szúrósan Tommy.
- Tommy, neked meg semmi bajod nem lenne, ha nyugton maradnál, és rá hagyatkoznál.
- Hallod? - vigyorgok rá önelégülten.
Nixába érve lehúzódok az út szélére, és kiszállok szétnézni.
- Minek jöttünk ide? - követ Cris.
- Itt kell lennie valahol Naominak.
- Honnan tudod? Megálmodtad?
- Hát.. Folyosókat álmodtam. Sokat.
- Ennyi? Folyosók? Akkor meg minek jöttünk ide?!
- Nem fejeztem be. Valami zaj felébresztett, és felkeltem. Az éjjeli szekrényen ki volt nyitva a térkép itt. Most mondd, hogy hülye vagyok, de déjà vu érzésem van. Valahol egy földúton kell bemenni.
- Itt van földút?
- Jó kérdés.. - nézek körbe.
Visszaültünk az autóba és elkezdtünk a városban kocsikázni. Tommy közben megállás nélkül hajtogatta, hogy mekkora egy majom vagyok, Cassy pedig megpróbált minket leállítani. Cris eközben szó nélkül ült, és nézett ki az ablakon. Azt hiszem, hogy ő bízik bennem. Végül is nem mondta, hogy ez egy megvalósíthatatlan ötlet.
Beálltam egy benzinkútba és megtankoltam, majd vettem üdítőket és néhány csokit. A kocsiba visszaérve szétosztottam, de amikor Tommyra jutott a sor, furcsán nézett rám. Talán nem gondolta, hogy a veszekedésünk után is adok neki bármit is. Lehet, hogy a legjobb barátom, de még ő se ismer eléggé.
Pár kilométerrel a benzinkút után, Cris szólalt meg:
- Adam, nézd! Ott van egy földút. - mutatott egy mellékutcára. Gondoltam rászólok, hogy a földút az földből van, nem pedig kisebb utca, de megláttam egy domb mellett végighúzódó csíkot.
- Tudom! - szaladok be Cassyékhez. Összebújva feküdtek az ágyon és valami show-műsort néztek.
- Mit? - pillant fel Tommy álmosan.
- Nem ez a lényeg, öltözzetek!
- Adam? - botorkál be Cris a szobába.
- Öltözz! Megyünk.
- Elárulnál nekünk is valamit? Ismerlek, és tudom, hogy nem jó, ha a te fejed után megyünk. - rázta a fejét Tommy. Cassy felállt, és szó nélkül öltözködni kezdett.
- Tommy, igyekezz! - rohanok vissza a szobámba.
- Adam, mondj már valamit! - szól rám, amikor már a bérelt Audiban ültünk.
- Volt egy álmom, ami segített.
- Egy álmod. Öcsém, mind oda leszünk. - fogja meg a fejét.
- Hé! - bököm oldalba. - Minden rendben lesz. Csak maradjatok csendben, hadd gondolkozzak.
- Annyit mondj, hogy melyik városba megyünk!
- Nixába.
- Minek? Túrázni akarsz? Miért nem megyünk inkább egy nemzeti parkba?
- Tommy! Állj le! Belehalnál, ha most az egyszer bíznál bennem? - kérdezem feldühödve.
- Attól félek, hogy igen!
- Fiúk, maradjatok már! Adam, te igazán elmondhatnád hova viszel minket. - szól közbe Cassy.
- Hallod?! - néz rám szúrósan Tommy.
- Tommy, neked meg semmi bajod nem lenne, ha nyugton maradnál, és rá hagyatkoznál.
- Hallod? - vigyorgok rá önelégülten.
Nixába érve lehúzódok az út szélére, és kiszállok szétnézni.
- Minek jöttünk ide? - követ Cris.
- Itt kell lennie valahol Naominak.
- Honnan tudod? Megálmodtad?
- Hát.. Folyosókat álmodtam. Sokat.
- Ennyi? Folyosók? Akkor meg minek jöttünk ide?!
- Nem fejeztem be. Valami zaj felébresztett, és felkeltem. Az éjjeli szekrényen ki volt nyitva a térkép itt. Most mondd, hogy hülye vagyok, de déjà vu érzésem van. Valahol egy földúton kell bemenni.
- Itt van földút?
- Jó kérdés.. - nézek körbe.
Visszaültünk az autóba és elkezdtünk a városban kocsikázni. Tommy közben megállás nélkül hajtogatta, hogy mekkora egy majom vagyok, Cassy pedig megpróbált minket leállítani. Cris eközben szó nélkül ült, és nézett ki az ablakon. Azt hiszem, hogy ő bízik bennem. Végül is nem mondta, hogy ez egy megvalósíthatatlan ötlet.
Beálltam egy benzinkútba és megtankoltam, majd vettem üdítőket és néhány csokit. A kocsiba visszaérve szétosztottam, de amikor Tommyra jutott a sor, furcsán nézett rám. Talán nem gondolta, hogy a veszekedésünk után is adok neki bármit is. Lehet, hogy a legjobb barátom, de még ő se ismer eléggé.
Pár kilométerrel a benzinkút után, Cris szólalt meg:
- Adam, nézd! Ott van egy földút. - mutatott egy mellékutcára. Gondoltam rászólok, hogy a földút az földből van, nem pedig kisebb utca, de megláttam egy domb mellett végighúzódó csíkot.
2014. február 2., vasárnap
Imperfect romance - 32. fejezet
Naomi szemszöge:
Enochnak nem lehetek elég hálás azért, amiért így megkönnyíti rabságom napjait. Volt vizem, és minden nap tudok enni valamit. Persze az sem ér fel a királyi vacsorához, így biztos csontváz vagyok, szóval ha lenne tükröm, már nem lenne. Hihetetlen.. Még ilyen állapotban is tudok viccelődni! Ez biztos az elmebetegség első fázisa.
Kíváncsi vagyok, mit csinál Adam. Vajon keres? A válasz minden bizonnyal igen, és nem azért, mert ilyen öntelt vagyok. Tudom, hogy szeret, még ha be is csaptam.
Egy hét után annyira kimerültem étel és napfény hiányában, hogy szinte vonszoltam magam. Amikor felálltam, megszédültem. Igyekeztem nem lustulni el, néha helyben futottam, hogy izmaim megtartsanak.
Idővel rájöttem, hogy Garnet a csapat "főnöke". Enoch az ő utasításait követi - legtöbbször -, Silassal pedig inkább veszekedni szokott. Naponta be szoktak jönni hozzám, Garnet mindenfélét hadovál, és mikor nem reagálok, felpofoz. Utóbbi időben belátta, hogy ezzel nem jut semmire, így ököllel üt meg. Arcom néhol feldagadt és fáj, de tükör hiányában másról nem tudok, és mint mondtam, nem is akarok tudni. Tegnap "megkegyelmezve" nem a fejemen ütött meg, hanem az oldalamon, ami iszonyatosan fájt, de az a tudat élt bennem, hogyha kijutok, nem lesz az arcom szétrepedve.
Hetedik nap. Egy vakolatdarabbal csikarom a falra a vonalakat, mint a filmekben. Cipőkopogást hallok, a három férfi lép be az ajtómon. Garnet összehúzott szemekkel néz, majd lassan Enochra pillant.
- Gyere - érti meg jelzését. -, ma kijöhetsz a kertbe.
Apró boldogsághullám tör rám, és a falnak támaszkodva lépkedek ki az ajtón. Silas elkapja a karom, és visszaránt, én pedig megtántorodok.
- Eszedbe se jusson elfutni! - sziszegi az arcomba.
- Silas! - inti csendre Garnet, mire Enoch ellöki mellőlem.
Enochnak nem lehetek elég hálás azért, amiért így megkönnyíti rabságom napjait. Volt vizem, és minden nap tudok enni valamit. Persze az sem ér fel a királyi vacsorához, így biztos csontváz vagyok, szóval ha lenne tükröm, már nem lenne. Hihetetlen.. Még ilyen állapotban is tudok viccelődni! Ez biztos az elmebetegség első fázisa.
Kíváncsi vagyok, mit csinál Adam. Vajon keres? A válasz minden bizonnyal igen, és nem azért, mert ilyen öntelt vagyok. Tudom, hogy szeret, még ha be is csaptam.
Egy hét után annyira kimerültem étel és napfény hiányában, hogy szinte vonszoltam magam. Amikor felálltam, megszédültem. Igyekeztem nem lustulni el, néha helyben futottam, hogy izmaim megtartsanak.
Idővel rájöttem, hogy Garnet a csapat "főnöke". Enoch az ő utasításait követi - legtöbbször -, Silassal pedig inkább veszekedni szokott. Naponta be szoktak jönni hozzám, Garnet mindenfélét hadovál, és mikor nem reagálok, felpofoz. Utóbbi időben belátta, hogy ezzel nem jut semmire, így ököllel üt meg. Arcom néhol feldagadt és fáj, de tükör hiányában másról nem tudok, és mint mondtam, nem is akarok tudni. Tegnap "megkegyelmezve" nem a fejemen ütött meg, hanem az oldalamon, ami iszonyatosan fájt, de az a tudat élt bennem, hogyha kijutok, nem lesz az arcom szétrepedve.
Hetedik nap. Egy vakolatdarabbal csikarom a falra a vonalakat, mint a filmekben. Cipőkopogást hallok, a három férfi lép be az ajtómon. Garnet összehúzott szemekkel néz, majd lassan Enochra pillant.
- Gyere - érti meg jelzését. -, ma kijöhetsz a kertbe.
Apró boldogsághullám tör rám, és a falnak támaszkodva lépkedek ki az ajtón. Silas elkapja a karom, és visszaránt, én pedig megtántorodok.
- Eszedbe se jusson elfutni! - sziszegi az arcomba.
- Silas! - inti csendre Garnet, mire Enoch ellöki mellőlem.
Kint megcsap az őszi hűvös levegő, és a napsütés. Nehéz nyitva tartani a szemem, miután egy hétig voltam egy ablakok nélküli szobában. Madarakat látok az égen, ami szokatlan örömmel tölt el. Tudom, hogy még nem vagyok szabad, de legalább kijöhettem a friss levegőre.
A férfiak leültek egy asztalhoz, és söröztek, mire én egy kicsit távolabb leültem egy rozsdás hintaágyra. Egy kisebb házban tartanak fogva, nagyobb kerttel, ami drótkötéllel van védve. Silas nyilván tudja, hogyha mindenáron ki akarnék szökni, ez nem állna utamba.
Behunyom a szemem és élvezem a reggeli nyüzsgését a természetnek. A kerítéstől nem messze egy bokros-fás részen recsegnek az ágak. Felállok és a kert bal oldalára sétálok, onnan egészen fel. A ház úgy helyezkedik el, hogy innen Garneték nem látnak, mégsem jönnek utánam. Kíváncsian leskelődök, mi lehet hátul, mire egy prérikutya jelenik meg. Meglepődve guggolok le, hogy ne ijesszem meg. A prérikutya nem ezen a vidéken szokott élni, inkább Texas, és környékén.
Pár perc után, egy kezet érzek meg a vállamon. Enoch magasodik fölém, felállok.
- Be kell jönnöd. - mondja lágyan. Adamhez hasonló kék szemeibe nézve nyugodtság tölt el.
Pár perc után, egy kezet érzek meg a vállamon. Enoch magasodik fölém, felállok.
- Be kell jönnöd. - mondja lágyan. Adamhez hasonló kék szemeibe nézve nyugodtság tölt el.
2014. január 26., vasárnap
Imperfect romance - 31. fejezet
Adam szemszöge:
Az, hogy csak ültem a seggemen, és meredten bámultam a többiekre, nem hozott jó választ. Azt akartam, amivel a legjobban tudnék segíteni Naomin, úgy, hogy ne kerüljön bajba. Tommyék megállás nélkül figyeltek, várva a reakcióimat, és emiatt düh keletkezett bennem. Ők se tudják, mi tévők legyünk, ezért tőlem várják a választ. Jó érvük lenne, ha azt mondanák, hogy én ismerem legjobban Naomit, de tévednének. Lehet, hogy a barátnőm, de Cassy sokkal jobban kiismerte a pár év alatt.
Csend telepedett ránk, mindenki rám várt. Az elfojtott dühöm kezdett felgyülemleni bennem, és tudtam, nem lesz jó vége. Tudom, hogy túlreagálom, mivel szokásom, de a napokban minden apró dologra mérges lettem, vagy épp szomorú. Kinyitottam a szám, majd becsuktam, kényszerítve magamat, hogy ne szólaljak meg, hiszen ők nem tehetnek semmiről.
- Jobb mástól várni a választ, minthogy saját magatok meghoznátok, és vállalni a vele járó következményeket?! - Halkan kezdtem, de a hangom egyre jobban felerősödött. - Tudjátok mit? Fogalmam sincs, hogy mit kell tenni, de ti is ugyan olyan hülyék vagytok. - ugrottam fel a fotelról. - Ne csak üljetek, és bambuljatok, hanem tegyetek is azért, hogy megtaláljuk. Én már mióta keresem a módját, az idegeim pattanásig feszültek, és mikor elhívlak titeket, hogy segítsetek megtalálni a barátunkat, ti csak vagytok! Könnyű az én pénzemből elleni! - ordítottam, olyan hangosan, hogy szinte beleremegett a fal. - Tegyétek magatokat hasznossá, és tűnjetek őt keresni!
Zihálva fejeztem be, a többiek pedig félénk tekintettel néztek. Észre sem vettem, hogy Cris az üvöltözésem közepette visszaült a fotelba, és összehúzta magát. Mindenki elsápadt, és csöndben várták, mi fog még történni. Senki se mert megszólalni.
Döbbentem ismertem fel, hogy most félnek tőlem. Mindig is tudtam a frászt hozni az emberekre, de ők nem érdemelték meg.
Hirtelen változott meg a hangulatom, keserű méregből, undorrá. Magamtól undorodtam, amiért nem tudtam megálljt parancsolni az ösztöneimnek. Idegesen húzgáltam az ingem ujját, majd tekintetek kereszttüzében vonultam a szobámba. Magamra zártam az ajtót, majd hanyatt feküdtem az ágyon, és ismét belekezdtem önmagam marcangolásába. Nem telt sok időmbe, mire rájöttem, hogy azért vagyok mérges mert tehetetlen vagyok. Mindig is utáltam az ilyen helyzeteket, pláne most.
Frusztráltan nyögtem egyet, majd ledobtam a ruháimat, és visszafeküdtem az ágyra, egy kis pihenés reményében.
- Adam segíts! - hallottam a suttogásnak tűnő hangot. Folyosók sokaságait láttam magam körül, és elindultam az egyik irányba. Majd abból még több folyosó ágazott ki. És még több. Labirintusnak tűnő hideg falak vettek körül. - Adam! - hallottam újra a gyönge hangot. Sietve indultam neki, de ismét csak véget nem érő folyosókkal találtam szembe magam. A falba akartam ütni ököllel, amikor megpillantottam egy fekete ajtót, amiről itt-ott le volt válva a festék, és meg volt karcolva. Nem illett a tökéletesen egységes helyhez.
Odafutottam, és feltéptem. Két ajtóval találtam szeme magam - két lehetőséggel. Az egyikbe belenézve megtaláltam magamat. A régi önmagamat. Hajszoltam a hollywoodi "tökéletes" életet. Amit meg is kaptam, és én gyönyörűnek hittem. Piáltam, és pasik vettek körül, miközben az elméletben megtett kilométerekre gondoltam.
A másikban Naomi volt. A jó és rossz keveréke, amin együtt keresztül mentünk. Végül abba mentem be, amelyikbe a szívem húzott: a másodikba.
Az, hogy csak ültem a seggemen, és meredten bámultam a többiekre, nem hozott jó választ. Azt akartam, amivel a legjobban tudnék segíteni Naomin, úgy, hogy ne kerüljön bajba. Tommyék megállás nélkül figyeltek, várva a reakcióimat, és emiatt düh keletkezett bennem. Ők se tudják, mi tévők legyünk, ezért tőlem várják a választ. Jó érvük lenne, ha azt mondanák, hogy én ismerem legjobban Naomit, de tévednének. Lehet, hogy a barátnőm, de Cassy sokkal jobban kiismerte a pár év alatt.
Csend telepedett ránk, mindenki rám várt. Az elfojtott dühöm kezdett felgyülemleni bennem, és tudtam, nem lesz jó vége. Tudom, hogy túlreagálom, mivel szokásom, de a napokban minden apró dologra mérges lettem, vagy épp szomorú. Kinyitottam a szám, majd becsuktam, kényszerítve magamat, hogy ne szólaljak meg, hiszen ők nem tehetnek semmiről.
- Jobb mástól várni a választ, minthogy saját magatok meghoznátok, és vállalni a vele járó következményeket?! - Halkan kezdtem, de a hangom egyre jobban felerősödött. - Tudjátok mit? Fogalmam sincs, hogy mit kell tenni, de ti is ugyan olyan hülyék vagytok. - ugrottam fel a fotelról. - Ne csak üljetek, és bambuljatok, hanem tegyetek is azért, hogy megtaláljuk. Én már mióta keresem a módját, az idegeim pattanásig feszültek, és mikor elhívlak titeket, hogy segítsetek megtalálni a barátunkat, ti csak vagytok! Könnyű az én pénzemből elleni! - ordítottam, olyan hangosan, hogy szinte beleremegett a fal. - Tegyétek magatokat hasznossá, és tűnjetek őt keresni!
Zihálva fejeztem be, a többiek pedig félénk tekintettel néztek. Észre sem vettem, hogy Cris az üvöltözésem közepette visszaült a fotelba, és összehúzta magát. Mindenki elsápadt, és csöndben várták, mi fog még történni. Senki se mert megszólalni.
Döbbentem ismertem fel, hogy most félnek tőlem. Mindig is tudtam a frászt hozni az emberekre, de ők nem érdemelték meg.
Hirtelen változott meg a hangulatom, keserű méregből, undorrá. Magamtól undorodtam, amiért nem tudtam megálljt parancsolni az ösztöneimnek. Idegesen húzgáltam az ingem ujját, majd tekintetek kereszttüzében vonultam a szobámba. Magamra zártam az ajtót, majd hanyatt feküdtem az ágyon, és ismét belekezdtem önmagam marcangolásába. Nem telt sok időmbe, mire rájöttem, hogy azért vagyok mérges mert tehetetlen vagyok. Mindig is utáltam az ilyen helyzeteket, pláne most.
Frusztráltan nyögtem egyet, majd ledobtam a ruháimat, és visszafeküdtem az ágyra, egy kis pihenés reményében.
- Adam segíts! - hallottam a suttogásnak tűnő hangot. Folyosók sokaságait láttam magam körül, és elindultam az egyik irányba. Majd abból még több folyosó ágazott ki. És még több. Labirintusnak tűnő hideg falak vettek körül. - Adam! - hallottam újra a gyönge hangot. Sietve indultam neki, de ismét csak véget nem érő folyosókkal találtam szembe magam. A falba akartam ütni ököllel, amikor megpillantottam egy fekete ajtót, amiről itt-ott le volt válva a festék, és meg volt karcolva. Nem illett a tökéletesen egységes helyhez.
Odafutottam, és feltéptem. Két ajtóval találtam szeme magam - két lehetőséggel. Az egyikbe belenézve megtaláltam magamat. A régi önmagamat. Hajszoltam a hollywoodi "tökéletes" életet. Amit meg is kaptam, és én gyönyörűnek hittem. Piáltam, és pasik vettek körül, miközben az elméletben megtett kilométerekre gondoltam.
A másikban Naomi volt. A jó és rossz keveréke, amin együtt keresztül mentünk. Végül abba mentem be, amelyikbe a szívem húzott: a másodikba.
2014. január 19., vasárnap
Imperfect romance - 30. fejezet
Adam szemszöge:
Pár nappal Naomi eltűnése után nem bírtam nyugton maradni. Az egész napjaim abból teltek, hogy a rokonait és régi barátait kerestem, de nehezebb volt, mint hittem. Csak egy-két embert találtam, akiknek szerintem ismerős volt Naomi neve és leírása, de azt mondták, nem tudják kicsoda ő.
Sokszor hívogattam a haverjaimat amikor unatkoztam, túl sokszor. Talán csak a telefonommal, és a keresgéléssel teltek el az utóbbi napok. Mérges voltam magamra, amiért nem teszek semmit Naomiért. Ki tudja milyen szörnyűségeken mehet keresztül, én pedig csak lazsáltam. Végül amikor már az elmebetegség szélén álltam magányomban, megkértem Crist, Cassyt és Tommyt, hogy jöjjenek el hozzám, majd én állom a költségeket. Hazamenni nem volt erőm, arra gondolva, hogy talán Naomi nincs olyan messze Springfieldtől, vagy talán még itt van. Nem mondhatom azt, hogy egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy meghalt, de egyből kitöröltem a fejemből. A falba akartam verni a fejemet, hogy ilyenek jutnak eszembe, és igazából majdnem meg is tettem. Ezért jobb ötletnek láttam, ha elhívom őket, mielőtt kárt teszek magamban.
Hat nappal az incidens után, a telefonom sípolására ébredtem. Cassyék jeleztek, hogy nemsokára megérkeznek hozzám, úgy húsz perc. Feltápászkodtam az ágyamról, és kivonszoltam magamat a fürdőbe. Betegesen sovány voltam, sápadt, és szemeim alatt sötét karikák húzódtak. Mondhatni úgy néztem ki, mint valami förtelem. Egy lelkibajos förtelem.
Fél óra múlva kopogást hallottam. Kissé jobb állapotban nyitottam ki az ajtót.
- Adam.. - pillantottam meg először Crist az ajtóban. Szemében nem azt láttam, akit Los Angelesben hagytam.
- Sziasztok. - köszönök halkan, majd beinvitálom őket. A hotelben átköltöztem egy másik helyre, amit talán lakosztálynak is lehetne már hívni; hogy elférjünk. Az elkövetkezendő pár napot úgyis csak egymással és Naomival töltenénk, ezért nem láttam értelmét külön szobát kivenni mindannyiunknak.
Mindegyikőjük szemében szomorúság játszott, még Tommyéban is, aki próbált mindig optimista maradni. Most azokban a sötétbarna szemekben keserűséget láttam.
- Mit mondott a rendőrség? - kérdezte, miután leültünk a fotelokra.
- Semmit nem tudnak. - hajtom le a fejem. Ő biztatóan a vállamra tette a kezét, na nem mintha ez segített volna.
- Én sokat gondolkodtam - szólal meg Cassy, szinte suttogva. -, és arra jutottam, hogy talán ez segít valamiben. - húzott elő a táskájából egy piros könyvet. - Ez a naplója. - mondta. Cris eltátotta a száját, és elvette tőle a naplót, majd megforgatta a kezében. - Már kiolvastam.
- Ezt nem szabadna. - mondtam, összehúzott szemekkel.
- De érdemes volt. - nézett fel rám, elszántan. - Valami olyat tett, amiért bosszút akarnak állni rajta. Három pénzes fickó lehet benne, le van írva a nevük, hogy néznek ki. Garnet egy izmos, nagydarab férfi, mostanában 38 év körüli lehet. Silas, Granet egy régi üzleti társa, ő valamivel fiatalabb nála. És Enoch, huszonéves, pszichológiát tanul.
Pár percig némán ültünk, és dolgoztuk a hallottakat. Az agyam folyamatosan zakatolt, de Naomi ezekről semmit, soha nem említett. Nem tudom, mit tehetett Springfieldben. Lényem egyik része hallani sem akart róla, míg a másik az információkat követelte.
- El kéne vinnünk a rendőrségre.. - törte meg a csendet Cassy.
- Azt már nem! - pattant fel Cris. - Bármit is művelt itt az a csaj, az biztos nem jelentene jót rá nézve!
- Crisnek igaza van. - csatlakozott Tommy is. - De ha csak az elrablói személyazonosságát mondjuk meg, kíváncsiak lesznek, honnan tudjuk.
- Nem érdekel! Majd hazudunk.
- Ez nem csak rajtad múlik, Cris! - nézett rá szúrósan Cassy. - Adam, te mit gondolsz? - kérdezte, mire három szempár szegeződött rám.
Pár nappal Naomi eltűnése után nem bírtam nyugton maradni. Az egész napjaim abból teltek, hogy a rokonait és régi barátait kerestem, de nehezebb volt, mint hittem. Csak egy-két embert találtam, akiknek szerintem ismerős volt Naomi neve és leírása, de azt mondták, nem tudják kicsoda ő.
Sokszor hívogattam a haverjaimat amikor unatkoztam, túl sokszor. Talán csak a telefonommal, és a keresgéléssel teltek el az utóbbi napok. Mérges voltam magamra, amiért nem teszek semmit Naomiért. Ki tudja milyen szörnyűségeken mehet keresztül, én pedig csak lazsáltam. Végül amikor már az elmebetegség szélén álltam magányomban, megkértem Crist, Cassyt és Tommyt, hogy jöjjenek el hozzám, majd én állom a költségeket. Hazamenni nem volt erőm, arra gondolva, hogy talán Naomi nincs olyan messze Springfieldtől, vagy talán még itt van. Nem mondhatom azt, hogy egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy meghalt, de egyből kitöröltem a fejemből. A falba akartam verni a fejemet, hogy ilyenek jutnak eszembe, és igazából majdnem meg is tettem. Ezért jobb ötletnek láttam, ha elhívom őket, mielőtt kárt teszek magamban.
Hat nappal az incidens után, a telefonom sípolására ébredtem. Cassyék jeleztek, hogy nemsokára megérkeznek hozzám, úgy húsz perc. Feltápászkodtam az ágyamról, és kivonszoltam magamat a fürdőbe. Betegesen sovány voltam, sápadt, és szemeim alatt sötét karikák húzódtak. Mondhatni úgy néztem ki, mint valami förtelem. Egy lelkibajos förtelem.
Fél óra múlva kopogást hallottam. Kissé jobb állapotban nyitottam ki az ajtót.
- Adam.. - pillantottam meg először Crist az ajtóban. Szemében nem azt láttam, akit Los Angelesben hagytam.
- Sziasztok. - köszönök halkan, majd beinvitálom őket. A hotelben átköltöztem egy másik helyre, amit talán lakosztálynak is lehetne már hívni; hogy elférjünk. Az elkövetkezendő pár napot úgyis csak egymással és Naomival töltenénk, ezért nem láttam értelmét külön szobát kivenni mindannyiunknak.
Mindegyikőjük szemében szomorúság játszott, még Tommyéban is, aki próbált mindig optimista maradni. Most azokban a sötétbarna szemekben keserűséget láttam.
- Mit mondott a rendőrség? - kérdezte, miután leültünk a fotelokra.
- Semmit nem tudnak. - hajtom le a fejem. Ő biztatóan a vállamra tette a kezét, na nem mintha ez segített volna.
- Én sokat gondolkodtam - szólal meg Cassy, szinte suttogva. -, és arra jutottam, hogy talán ez segít valamiben. - húzott elő a táskájából egy piros könyvet. - Ez a naplója. - mondta. Cris eltátotta a száját, és elvette tőle a naplót, majd megforgatta a kezében. - Már kiolvastam.
- Ezt nem szabadna. - mondtam, összehúzott szemekkel.
- De érdemes volt. - nézett fel rám, elszántan. - Valami olyat tett, amiért bosszút akarnak állni rajta. Három pénzes fickó lehet benne, le van írva a nevük, hogy néznek ki. Garnet egy izmos, nagydarab férfi, mostanában 38 év körüli lehet. Silas, Granet egy régi üzleti társa, ő valamivel fiatalabb nála. És Enoch, huszonéves, pszichológiát tanul.
Pár percig némán ültünk, és dolgoztuk a hallottakat. Az agyam folyamatosan zakatolt, de Naomi ezekről semmit, soha nem említett. Nem tudom, mit tehetett Springfieldben. Lényem egyik része hallani sem akart róla, míg a másik az információkat követelte.
- El kéne vinnünk a rendőrségre.. - törte meg a csendet Cassy.
- Azt már nem! - pattant fel Cris. - Bármit is művelt itt az a csaj, az biztos nem jelentene jót rá nézve!
- Crisnek igaza van. - csatlakozott Tommy is. - De ha csak az elrablói személyazonosságát mondjuk meg, kíváncsiak lesznek, honnan tudjuk.
- Nem érdekel! Majd hazudunk.
- Ez nem csak rajtad múlik, Cris! - nézett rá szúrósan Cassy. - Adam, te mit gondolsz? - kérdezte, mire három szempár szegeződött rám.
2014. január 12., vasárnap
Imperfect romance - 29. fejezet
Naomi szemszöge:
Koszos, nyirkos helyen ébredtem, a fejem sajgott és reszkettem a hidegtől. Mikor kinyitottam a szemem sötétség fogadott, ezért kicsit vártam, hogy hozzászokjak. Mikor már enyhén észleltem a körülötte lévő tárgyakat, felültem. Egy ágyon voltam, amin egy dohos takaró volt. A szobában még volt egy asztal, rajta egy kancsóval és pohárral, két szék és egy kisebb ruhásszekrény. Óvatosan felálltam, majd kinyitottam, de sajnos semmit nem találtam benne, csak pókhálót. Csalódottan feküdtem vissza az ágyra, és gondolkodni kezdtem. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy a sétáló felé igyekeztem, aztán minden sötét. Hol lehetek?
Az ajtó felé néztem, aminek résein fény szűrődött. Nem tudtam melyik jobb: megpróbálni, hogy nyitva van-e, ezzel megkockáztatni, hogy észreveszik, hogy felébredtem, vagy nem mozdulni, és várni a segítséget. Végül egy harmadik megoldásnál döntöttem, és félénken az ajtóhoz léptem, majd hallgatózni kezdtem.
- Enoch, az ötleted egy nagy hülyeség. Mégis mit gondolsz, hova tesszük addig a lányt? - szólal meg egy férfi.
Enoch.. Ismerősen hangzik.
- Nem tudom! - mondja egy fiatalabb férfit. - De ne mondd, hogy hülyeség! Te még ennyit se találtál ki!
- Inkább nem mondok semmit, minthogy akkora marhaságot, mint te!
- Fejezzétek be! - szólítja fel őket egy harmadik, bariton hangon. - Ezzel nem megyünk semmire. Enoch ötlete valóban nem a legjobb, de ő legalább mondott valamit. Menj, nézz be a lányhoz!
Lábujjhegyen futva mentem az ágyamhoz, és rögtön el is feküdtem rajta. Ekkor kulcszörgést hallottam, az ajtó nyílt és csukódott, majd felkapcsolódott a lámpa. Léptek közeledtek felém, majd nyikorgást hallottam. Félve nyitottam ki a szemem.
Az ágyam mellett egy fiatal férfi ült egy széken. Összehúzott szemekkel mért végig.
- Hol vagyok? - kockáztattam meg a kérdést. A kék szempár a szemembe nézett.
- Egy ágyon.
- Melyik városban?
- Egy amerikai városban.
- Kérlek.. - könnyesedett el a szemem. A férfi szemeiben szánalmat láttam megvillanni.
- Enoch Storm a nevem. Emlékszel rám?
- Rémlik valami.. - mondtam az igazat. Nem volt merszem hazudni a férfinak.
- Én is egy voltam abban a cselben, amit itt műveltél. - magyarázta Enoch. Összeszorítottam a szemem, és próbáltam visszaemlékezni a Springfieldben történtekre, de semmi nem jutott eszembe. - Érthető. - szólalt meg váratlanul, mintha csak olvasott volna a gondolataimban. - Voltál pszichológusnál?
- Nem.
- Érdekes. Talán akkora trauma ért, hogy elfelejtetted.
- Elárulnád mégis miről beszélsz? - kérdeztem, mire szúrós pillantást vetett rám.
- Pszichológusnak tanulok, most rajtad elemzem a tudásomat.
- Értem. Most talán arról is beszélhetnénk, hogy miért vagyok itt!
- Garnet és Silas szerint meg kell keserülnöd, amit ellenünk tettél.
- Meg kell keserülnöm? Valami rossz filmbe csöppentem? - kérdeztem, mire morgott valamit. - Az ő nevük is ismerős..
- Ismerted is őket. - mondja, majd lehalkítja a hangját. - Nézd.. Én nem értek egyet velük, de ellenkezni nem akarok. Megpróbálok majd segíteni neked, de ezt meg ne tudják!
- Köszönöm. - nézek hálásan szemeibe. - És.. mit akarnak velem csinálni.
- Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. - válaszolja. Kék szemeiben elszántságot látok, erőt, amit nem sok embernél tapasztaltam. - Most pedig befogod a pofád, és visszafekszel, ha jót akarsz magadnak! - ordítja, mire én összerezzenek, és engedelmeskedek neki. Nem értem, ezt miért csinálta. - Nyugi - suttogja. -, csak fent kell tartanom a látszatot. - kacsint, és magamra hagy.
Koszos, nyirkos helyen ébredtem, a fejem sajgott és reszkettem a hidegtől. Mikor kinyitottam a szemem sötétség fogadott, ezért kicsit vártam, hogy hozzászokjak. Mikor már enyhén észleltem a körülötte lévő tárgyakat, felültem. Egy ágyon voltam, amin egy dohos takaró volt. A szobában még volt egy asztal, rajta egy kancsóval és pohárral, két szék és egy kisebb ruhásszekrény. Óvatosan felálltam, majd kinyitottam, de sajnos semmit nem találtam benne, csak pókhálót. Csalódottan feküdtem vissza az ágyra, és gondolkodni kezdtem. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy a sétáló felé igyekeztem, aztán minden sötét. Hol lehetek?
Az ajtó felé néztem, aminek résein fény szűrődött. Nem tudtam melyik jobb: megpróbálni, hogy nyitva van-e, ezzel megkockáztatni, hogy észreveszik, hogy felébredtem, vagy nem mozdulni, és várni a segítséget. Végül egy harmadik megoldásnál döntöttem, és félénken az ajtóhoz léptem, majd hallgatózni kezdtem.
- Enoch, az ötleted egy nagy hülyeség. Mégis mit gondolsz, hova tesszük addig a lányt? - szólal meg egy férfi.
Enoch.. Ismerősen hangzik.
- Nem tudom! - mondja egy fiatalabb férfit. - De ne mondd, hogy hülyeség! Te még ennyit se találtál ki!
- Inkább nem mondok semmit, minthogy akkora marhaságot, mint te!
- Fejezzétek be! - szólítja fel őket egy harmadik, bariton hangon. - Ezzel nem megyünk semmire. Enoch ötlete valóban nem a legjobb, de ő legalább mondott valamit. Menj, nézz be a lányhoz!
Lábujjhegyen futva mentem az ágyamhoz, és rögtön el is feküdtem rajta. Ekkor kulcszörgést hallottam, az ajtó nyílt és csukódott, majd felkapcsolódott a lámpa. Léptek közeledtek felém, majd nyikorgást hallottam. Félve nyitottam ki a szemem.
Az ágyam mellett egy fiatal férfi ült egy széken. Összehúzott szemekkel mért végig.
- Hol vagyok? - kockáztattam meg a kérdést. A kék szempár a szemembe nézett.
- Egy ágyon.
- Melyik városban?
- Egy amerikai városban.
- Kérlek.. - könnyesedett el a szemem. A férfi szemeiben szánalmat láttam megvillanni.
- Enoch Storm a nevem. Emlékszel rám?
- Rémlik valami.. - mondtam az igazat. Nem volt merszem hazudni a férfinak.
- Én is egy voltam abban a cselben, amit itt műveltél. - magyarázta Enoch. Összeszorítottam a szemem, és próbáltam visszaemlékezni a Springfieldben történtekre, de semmi nem jutott eszembe. - Érthető. - szólalt meg váratlanul, mintha csak olvasott volna a gondolataimban. - Voltál pszichológusnál?
- Nem.
- Érdekes. Talán akkora trauma ért, hogy elfelejtetted.
- Elárulnád mégis miről beszélsz? - kérdeztem, mire szúrós pillantást vetett rám.
- Pszichológusnak tanulok, most rajtad elemzem a tudásomat.
- Értem. Most talán arról is beszélhetnénk, hogy miért vagyok itt!
- Garnet és Silas szerint meg kell keserülnöd, amit ellenünk tettél.
- Meg kell keserülnöm? Valami rossz filmbe csöppentem? - kérdeztem, mire morgott valamit. - Az ő nevük is ismerős..
- Ismerted is őket. - mondja, majd lehalkítja a hangját. - Nézd.. Én nem értek egyet velük, de ellenkezni nem akarok. Megpróbálok majd segíteni neked, de ezt meg ne tudják!
- Köszönöm. - nézek hálásan szemeibe. - És.. mit akarnak velem csinálni.
- Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. - válaszolja. Kék szemeiben elszántságot látok, erőt, amit nem sok embernél tapasztaltam. - Most pedig befogod a pofád, és visszafekszel, ha jót akarsz magadnak! - ordítja, mire én összerezzenek, és engedelmeskedek neki. Nem értem, ezt miért csinálta. - Nyugi - suttogja. -, csak fent kell tartanom a látszatot. - kacsint, és magamra hagy.
2014. január 10., péntek
Első díjam!
Nagyon szépen köszönöm a díjat Brook-nak! :)
Nagyon szeretek moziba járni.
Két cicám és egy nyulam van, akiket nagyon szeretek.
Válaszok:
Melyik dal jellemez téged legjobban?
Hmm.. Ezen még nem gondolkoztam, de talán Adam Lamberttől a Cuckoo. :D
Melyik dal jellemezné a blogod a legjobban?
Amiről elneveztem..
Ha bárhol élhetnél a világon, hova költöznél?
Los Angeles.
Ha hátralévő életedben csak egy személyt láthatnál, ki lenne az?
Erre nagyon nehéz választ adni. De talán a legjobb barátnőm. Talán.
Miben más a te blogod, mint a többi?
Én nem amiatt írok, mert mindenképpen fel akartam venni egy hobbit. Mikor alsós voltam, már akkor dicsért a tanárnőm, hogy én kitűnök a fogalmazásommal, és manapság is sokan mondják, hogy szépen írok. Másrészt, én semmilyen ürüggyel nem hagynám félbe az egyik sztori írását. Nagyon rossz az az olvasónak, tapasztalatból mondom.
Mi a hobbid?
Az írás, festés. Zenét hallgatni is nagyon szeretek, ha egy nap nem hallgathatok a falra tudnék mászni.
Ki a példaképed?
Adam Lambert.
Miért ő a példaképed?
Mert ő kicsit más szemmel látja a világot. Szeret segíteni az embereken, és sok más előadókkal ellentétben /tisztelet a kivételnek/, ő tényleg tiszta szívből szereti a rajongóit, példa van rá. Nagyon intelligens ember, és azt hangoztatja, mindenki jó úgy ahogy van, és ne próbáljon változtatni magán, hanem fogadja el. Világsztár lett annak ellenére, hogy meleg, zsidó és anyagi gondjai voltak. Ő az élő példa arra: bármit elérhetsz, csak akarni kell.
/Btw nem mellesleg helyes. :D/
Szívesen lennél példakép?
Hát nem tudom.. Nagy felelősséggel jár. Ha valami rosszat csinálok, akkor az, aki felnéz rám, annak csalódnia kellene.. Azt mondanám, hogy nem, de a szívem mélyén biztosan tetszene.
Mi a kedvenc ételed?
Rossz szokásom, hogy nagyon szeretem a hasamat, úgyhogy nem hiszem, hogy tudok erre válaszolni. :D
Kérdések:
Mi az álomállásod?
Miért kezdtél el írni?
Ki/mi az inspirációd?
Hova utaznál legszívesebben, és mit csinálnál ott?
Mit akarsz elérni az életedben?
Mi az, amit a halálod előtt mindenképpen meg akarsz tenni?
Milyen zenét szeretsz?
Hiszel az idegen lényekben?
Van olyan tárgy, amihez ragaszkodsz? Miért?
Szerinted mennyire számít, ha valakinek más a bőrszíne/vallása/szexuális beállítottsága?
Akiknek küldöm:
Dorothy Large
Lianne
Alice Carror
Carmen
Brook és Alice
Szabályok:
Köszönd meg annak, akitől kaptad!
Írj 10 dolgot magadról!
Válaszolj 10 kérdésre!
Tegyél fel 10 kérdést!
Küld tovább 5 bloggernek!
Magamról:
Finnt szeretnék tanulni, netes nyelvtanleckékkel már foglalkozom.
Nagyon szeretem a kiegészítőket, főként a gyűrűket.
Íráson kívül még festek, és ritkán rajzolok és fotózok is.
Az álmom, hogy Los Angelesben élhessek.
Színésznő, író szeretnék lenni.
Inkább a hallgató vagyok, mint a beszélő.
Szeretek utazni, sok országban jártam már.
A misztikus dolgokat szeretem leginkább nézni/olvasni.Nagyon szeretek moziba járni.
Két cicám és egy nyulam van, akiket nagyon szeretek.
Válaszok:
Melyik dal jellemez téged legjobban?
Hmm.. Ezen még nem gondolkoztam, de talán Adam Lamberttől a Cuckoo. :D
Melyik dal jellemezné a blogod a legjobban?
Amiről elneveztem..
Ha bárhol élhetnél a világon, hova költöznél?
Los Angeles.
Ha hátralévő életedben csak egy személyt láthatnál, ki lenne az?
Erre nagyon nehéz választ adni. De talán a legjobb barátnőm. Talán.
Miben más a te blogod, mint a többi?
Én nem amiatt írok, mert mindenképpen fel akartam venni egy hobbit. Mikor alsós voltam, már akkor dicsért a tanárnőm, hogy én kitűnök a fogalmazásommal, és manapság is sokan mondják, hogy szépen írok. Másrészt, én semmilyen ürüggyel nem hagynám félbe az egyik sztori írását. Nagyon rossz az az olvasónak, tapasztalatból mondom.
Mi a hobbid?
Az írás, festés. Zenét hallgatni is nagyon szeretek, ha egy nap nem hallgathatok a falra tudnék mászni.
Ki a példaképed?
Adam Lambert.
Miért ő a példaképed?
Mert ő kicsit más szemmel látja a világot. Szeret segíteni az embereken, és sok más előadókkal ellentétben /tisztelet a kivételnek/, ő tényleg tiszta szívből szereti a rajongóit, példa van rá. Nagyon intelligens ember, és azt hangoztatja, mindenki jó úgy ahogy van, és ne próbáljon változtatni magán, hanem fogadja el. Világsztár lett annak ellenére, hogy meleg, zsidó és anyagi gondjai voltak. Ő az élő példa arra: bármit elérhetsz, csak akarni kell.
/Btw nem mellesleg helyes. :D/
Szívesen lennél példakép?
Hát nem tudom.. Nagy felelősséggel jár. Ha valami rosszat csinálok, akkor az, aki felnéz rám, annak csalódnia kellene.. Azt mondanám, hogy nem, de a szívem mélyén biztosan tetszene.
Mi a kedvenc ételed?
Rossz szokásom, hogy nagyon szeretem a hasamat, úgyhogy nem hiszem, hogy tudok erre válaszolni. :D
Kérdések:
Mi az álomállásod?
Miért kezdtél el írni?
Ki/mi az inspirációd?
Hova utaznál legszívesebben, és mit csinálnál ott?
Mit akarsz elérni az életedben?
Mi az, amit a halálod előtt mindenképpen meg akarsz tenni?
Milyen zenét szeretsz?
Hiszel az idegen lényekben?
Van olyan tárgy, amihez ragaszkodsz? Miért?
Szerinted mennyire számít, ha valakinek más a bőrszíne/vallása/szexuális beállítottsága?
Akiknek küldöm:
Dorothy Large
Lianne
Alice Carror
Carmen
Brook és Alice
2014. január 5., vasárnap
Imperfect romance - 28. fejezet
Kérem, aki olvassa, az a fejezet alján véleményezzen! Sokat jelentene.
Jó olvasást!
Adam szemszöge:
Miután sikerült megigazítanom a hajamat, hogy ne úgy nézzek ki mint egy őrült, lementem a hotel előtti útra, és elindultam a sétáló felé. A levegő már hűlni kezdett, ezért magamra kaptam a dzsekimet, és Naomiét is magammal hoztam, mert volt olyan okos, hogy eljött nélküle. A sétálón nem az a tömeg volt, amit a legnagyobb városokban megszoktam, de kellemes volt a hangulat. A fagyizóhoz érve nem találtam Naomit, ezért megcsörgettem a mobilján, de az belesípolt a fülembe. Összehúztam a szemöldököm, majd elindultam a másik fagyizóhoz. Abban sem találtam, ezért szétnéztem, majd sétálni kezdtem, hátha megpillantom. Észre sem vettem, menyi ideig nézelődtem, amikor a sétáló vége felé értem, ahol már csak itt-ott akadtak boltok.
Visszafelé szintén a szememmel kerestem, de sehol nem találtam, majd visszamentem a hotelbe, hátha elkerültük egymást, ő pedig már fent vár. Csalódnom kellett, ugyanis mikor felértem csak a csend és a sötétség fogadott. Lerohantam a recepcióra, de ott se tudtak semmit mondani Naomi felől, ezért szomorúan ballagtam vissza. Ledőltem az ágyra, és csak reménykedtem, hogy reggelre magam mellett találom.
Aztán ismét csalódtam. Az éjszaka alig aludtam három órát - de lehet, hogy túloztam is. Csak forgolódtam, és amikor sikerült végre lehunynom a szemem, rémképek jöttek elő a fejemben. Felkeltem, és gyorsan emberi külsőt öltöttem magamra, majd lementem. Az asztaloknál se találtam, ezért megittam egy kávét, érdeklődtem a recepciónál, ahol megint nem tudtak semmit. Felrohantam, és megint próbáltam hívni Naomit, nem sok sikerrel. Ezt a kört még párszor megtettem a nap folyamán, mígnem a recepción elég furcsán néztek rám, így kétségbeesésemben felhívtam Crist.
- Cristofel Wilkers.
- Cris segítened kell! - szólok bele a telefonba.
- Adam? Mondtam, hogy ha nem találsz ki a bárból, kérdezz meg valakit.
- Cris!
- Nem szégyen.
- Figyelj már rám! Naomi eltűnt! - ordítok. Pár másodpercig csak a légzését hallom.
- Biztos vagy ebben? Nem lehet, hogy csak máshová kallódott?
- Tegnap óta? Értsd meg, eltűnt!
- Kérj a recepción egy térképet, és menj el az őrsre. De egyelőre senkinek ne beszélj erről, én sem tudom mit kell ilyenkor tenni. Neked még nem is jutott eszedbe, hogy el kéne menned a rendőrségre?
- Teljesen be vagyok pánikolva!
- Tégy úgy, ahogy mondtam. Mást nem tudunk tenni. - mondja szomorúan.
Besétáltam az őrsre, és jelentettem Naomi eltűnését, majd visszamentem a hotelszobámba, és ledőltem az ágyra. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Az, hogy Naomi eltűnt fájdalmas villámcsapásként ért, és most nem tudtam mozdulni a sebektől. Még a szüleivel se találkoztam, hogy velük valamit kitalálhatnánk a lány hollétéről.
Sokáig csak forgolódok az ágyamban a gondolataimba mélyedve, majd úgy döntök, megcsörgetem Cassyt. Erről tudnia kell.
- Szia Adam! Találkoztatok már valakivel? - hallom lelkes hangját, nekem pedig összeszorul a szívem.
- Nem.. Cassy, most hol vagy?
- Ebédet csinálok magamnak otthon. Miért?
- Kérlek ülj le. - mondom nyugtatóan, mire sóhajtást hallok és lépteket.
- Leültem. Valami történt? - kérdezi ártatlan hangon. Nagy levegőt veszek, és reszketve kifújom. Nem léphetek vissza, nem mondhatom azt, hogy majd megtudja Cristől. Nekem kell neki elmondani, még ha számomra telefonon rosszabb, mint élőben. Nem láthatom a reakcióit.. hogy mikor esik össze.. - Adam, itt vagy? Beszélni szeretnék Naomival is.
- Eltűnt.
- Hogy mi?
- Naomi eltűnt.
Jó olvasást!
Adam szemszöge:
Miután sikerült megigazítanom a hajamat, hogy ne úgy nézzek ki mint egy őrült, lementem a hotel előtti útra, és elindultam a sétáló felé. A levegő már hűlni kezdett, ezért magamra kaptam a dzsekimet, és Naomiét is magammal hoztam, mert volt olyan okos, hogy eljött nélküle. A sétálón nem az a tömeg volt, amit a legnagyobb városokban megszoktam, de kellemes volt a hangulat. A fagyizóhoz érve nem találtam Naomit, ezért megcsörgettem a mobilján, de az belesípolt a fülembe. Összehúztam a szemöldököm, majd elindultam a másik fagyizóhoz. Abban sem találtam, ezért szétnéztem, majd sétálni kezdtem, hátha megpillantom. Észre sem vettem, menyi ideig nézelődtem, amikor a sétáló vége felé értem, ahol már csak itt-ott akadtak boltok.
Visszafelé szintén a szememmel kerestem, de sehol nem találtam, majd visszamentem a hotelbe, hátha elkerültük egymást, ő pedig már fent vár. Csalódnom kellett, ugyanis mikor felértem csak a csend és a sötétség fogadott. Lerohantam a recepcióra, de ott se tudtak semmit mondani Naomi felől, ezért szomorúan ballagtam vissza. Ledőltem az ágyra, és csak reménykedtem, hogy reggelre magam mellett találom.
Aztán ismét csalódtam. Az éjszaka alig aludtam három órát - de lehet, hogy túloztam is. Csak forgolódtam, és amikor sikerült végre lehunynom a szemem, rémképek jöttek elő a fejemben. Felkeltem, és gyorsan emberi külsőt öltöttem magamra, majd lementem. Az asztaloknál se találtam, ezért megittam egy kávét, érdeklődtem a recepciónál, ahol megint nem tudtak semmit. Felrohantam, és megint próbáltam hívni Naomit, nem sok sikerrel. Ezt a kört még párszor megtettem a nap folyamán, mígnem a recepción elég furcsán néztek rám, így kétségbeesésemben felhívtam Crist.
- Cristofel Wilkers.
- Cris segítened kell! - szólok bele a telefonba.
- Adam? Mondtam, hogy ha nem találsz ki a bárból, kérdezz meg valakit.
- Cris!
- Nem szégyen.
- Figyelj már rám! Naomi eltűnt! - ordítok. Pár másodpercig csak a légzését hallom.
- Biztos vagy ebben? Nem lehet, hogy csak máshová kallódott?
- Tegnap óta? Értsd meg, eltűnt!
- Kérj a recepción egy térképet, és menj el az őrsre. De egyelőre senkinek ne beszélj erről, én sem tudom mit kell ilyenkor tenni. Neked még nem is jutott eszedbe, hogy el kéne menned a rendőrségre?
- Teljesen be vagyok pánikolva!
- Tégy úgy, ahogy mondtam. Mást nem tudunk tenni. - mondja szomorúan.
Besétáltam az őrsre, és jelentettem Naomi eltűnését, majd visszamentem a hotelszobámba, és ledőltem az ágyra. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Az, hogy Naomi eltűnt fájdalmas villámcsapásként ért, és most nem tudtam mozdulni a sebektől. Még a szüleivel se találkoztam, hogy velük valamit kitalálhatnánk a lány hollétéről.
Sokáig csak forgolódok az ágyamban a gondolataimba mélyedve, majd úgy döntök, megcsörgetem Cassyt. Erről tudnia kell.
- Szia Adam! Találkoztatok már valakivel? - hallom lelkes hangját, nekem pedig összeszorul a szívem.
- Nem.. Cassy, most hol vagy?
- Ebédet csinálok magamnak otthon. Miért?
- Kérlek ülj le. - mondom nyugtatóan, mire sóhajtást hallok és lépteket.
- Leültem. Valami történt? - kérdezi ártatlan hangon. Nagy levegőt veszek, és reszketve kifújom. Nem léphetek vissza, nem mondhatom azt, hogy majd megtudja Cristől. Nekem kell neki elmondani, még ha számomra telefonon rosszabb, mint élőben. Nem láthatom a reakcióit.. hogy mikor esik össze.. - Adam, itt vagy? Beszélni szeretnék Naomival is.
- Eltűnt.
- Hogy mi?
- Naomi eltűnt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)