Így a vége felé kicsit lelassultam az írással, de nem is akarom elsietni, hogy ne legyen összecsapott. Innentől megint vasárnaponként fogom hozni a frisst, és igyekszem minél izgalmasabbra csinálni. Jó olvasást!
Naomi szemszöge:
Egy héttel később egy bőrönddel az előszobában vártam Adamre, Cassy pedig helyettem sürgött forgott, hogy minden rendben lesz-e.
- A rendezőnőnek és Johnnak szóltunk, minden ruha be van pakolva.. Mit felejtettünk el? - intézkedik, mintha őt vinné Adam. - Hajszárító! - rohan be a szobámba, majd vissza is tér az említett tárggyal a kezében, amit belegyömöszöl a táskámba.
- Oké Cassy, elég lesz! Mindjárt szétszakad, és egyébként is csak egy hétre megyünk. - állítom le. Bociszemekkel rám néz, és az utolsó dzsekit is belepréseli.
- Csak a legfontosabbakat..
- Legfontosabbakat? Három dzsekit is raktál már be, ez nem kell. Mit gondolsz hova megyünk, az északi sarkra?
- Oda azért ennyi nem lenne elég.. - forgatja meg a szemét.
- Te helyettesíted az életemben az anya szerepét. - mosolygok rá, majd átölelem. - Hiányozni fogsz. - bököm ki, ami a szívemet nyomja.
- Te is nekem, de egy hét és újra látlak. - mondja. Remélem..
Adam kocsiját hallottam dudálni, így felkaptam a bőröndöt, és magam után húzva mentem hozzá. Adam kiszállt, majd egy csókkal üdvözölt, és átvette tőlem a táskát, hogy a csomagtartóba tegye. Még mielőtt beszálltam volna, visszapillantottam Cassyre, aki intett egyet nekünk.
- Izgulsz? - kérdezte Adam, amikor már a kocsiban ültünk.
- Igen, egy kicsit. Ugye azt is megkérdezted Cassytől, hogy melyik állambeli Springfieldből érkeztem? - mosolygok rá.
- Jaj, ezt elfelejtettem! - csap a homlokára. - Missouri, jól mondom? - emeli rám szürkéskék szemét.
- Jól.
Adammel megérkeztünk a repülőtérre, ahol nagy betűkkel ki volt írva hogy "LAX". Helyet foglaltunk a székeken, mivel még volt vagy 20 percük az indulásig. Pár ember kiszúrta őt, de szerencsére egy paparazzi sem háborgatott minket a repülő felszállásáig.
Amikor a hangosbemondót meghallottam, erősen verni kezdett a szívem. A gépben talán még rosszabbul éreztem magam, és kapkodni kezdtem a levegőt. Életemben kétszer voltam repülőn, most, meg amikor Los Angelesbe jöttem. Akkor is furcsa érzésem volt, de ezeket próbálom leküzdeni. Aztán éles fájdalomként hasít a fejembe, hogy visszafelé is repülnünk kell.
- Minden rendben? - kérdezi Adam aggódóan.
- Valami rossz érzés nyomja a mellkasomat. - pillantok rá.
- Szédülsz? - ölel át.
- Egy kicsit..
- Remegsz is. Szerintem enyhe pánikrohamod van. - ráncolja a homlokát tanácstalanul. - Nincs mitől félned..
- Mondd ezt akkor, ha már zuhanunk! - vágok a mondatába kissé hangosan, mire pár ember hozzánk fordul. Az egyik hostess felénk lép, és megkérdezi, hogy jól érzem a magam.
- Nem sokat utazik repülőn, most bepánikolt. - válaszol helyettem Adam. A nő kedves mosollyal felállítja Adamet, hogy odaférjen hozzám. A kezem a hasamra teszi, és megkér, hogy hunyjam le a szemem. Nem nagyon hiszek benne, de azért engedelmeskedek, ő pedig megkér, hogy figyeljem a légzésemet. Pár percig így maradok, és meglepődve tapasztalom, hogy tényleg használ. Amikor kinyitom szemeimet, Adamet pillantom meg újra mellettem. Kezét ráhelyezi az enyémre, és elmosolyodik.
- Megérkeztünk. - hallom Adam hangját, én pedig nyöszörögve nyitom ki a szemem. A taxiban tartottunk a szállásunk felé, amikor elaludtam.
Adam fizetett, majd kiszálltunk a kocsiból, és kipakoltuk a cuccainkat. A hotel ahol megszálltunk nagyon szép volt, gyönyörű kilátással. Bejelentkeztünk a recepción, majd felmentünk a szobánkba, ahol Adam vázolta a helyzetet:
- Holnap meglátogatjuk a szüleidet, már ha még élnek. Itt a címük. - mutat fel egy cetlit.
- Alig várom. - forgatom meg a szemeimet, de rámosolygok Adamre.
Éjszaka kimentem szétnézni a sétálón, bár Adam nem volt odáig az ötletért. Épp a haját csinálta, szóval megbeszéltük, hogy addig én fagyizok egyet, és majd összefutunk. A hoteltől nem messze volt a sétáló, én pedig félelem nélkül mentem végig a kis utcákon. Itt nem sétált senki, csak néha-néha ment pár ember. Már hallottam a sétálóról az embereket, amikor erős fájdalmat éreztem a tarkómon, és minden sötétségbe borult.
2013. december 29., vasárnap
2013. december 22., vasárnap
A faragott játék
Ezt a történetet pár hete írtam a városi versenyre. Bár nem nyertem vele, szerintem jól sikerült. Ezzel kívánok mindenkinek boldog karácsonyt! Legközelebb jövőhét vasárnap jelentkezek az Imperfect romance folytatásával.
Iván, a 12 éves fiú királyi családban nőtt fel az 1800-as évek végén. Szüleitől mindent megkapott amit akart, de erősen fegyelmezték. Csak az általuk kiválasztott gyerekek lehettek a baráti, ennek ellenére szerette életét. Minden vasárnap kijártak a vásárra, szegény embereknek öltözve, hogy ne keltsenek feltűnést. Iván nem szeretett így öltözni, mert ő azt hitte, hogy többre való mint az alattvalóik. Szülei hosszú kalapot viseltek, hogy arcukat takarják, míg neki ilyenre nem volt szüksége. Védelme érdekében apja elrendelte, hogy kilétét addig nem fedik fel, míg nem kerül a trónra.
Ezen a napon is a vásárra készülődtek. Amikor leértek a térre, már nyüzsögtek az emberek a hidegben. Sok helyen már fenyőfadíszek is az asztalokon pihentek, Karácsony közeledtét jelezve. Hosszú ideig sétálgattak, amíg Ivánnak fel nem csillant a szeme. Az egyik bódé szélén egy fából faragott játékot pillantott meg. Felnézett a szüleire, akik épp a sajtokból és kürtöskalácsokból válogattak. Sokáig szólongatta őket, anyja hosszú szoknyájának a sarkát húzgálta, mire a nő figyelmeztette, hogy ha nem hagyja abba, semmit nem fog kapni a finomságokból. A fiú sértődötten fordított nekik hátat, és elkezdett szemezni a játékkal. Visszanézett szüleire, akik egymással csevegtek, fiukra ügyet sem vetve. Iván megelégelte, hogy szülei figyelnek rá, így elindult a kiszemelt bódé irányába. Végighaladva az embertömegen kissé megszédült, de töretlenül ment előre. Kis idő után már elbizonytalanodott, és körbenézett. Sem a szüleit, sem a játékot áruló embert nem látta, ezért szaladni kezdett valamerre. Tudta, hogy senkitől nem kérhet segítséget, hisz akkor el kellene mondania, hogy a királyi család sarja.
Hosszú percek után kifáradva ült le az egyik vásár melletti padra. Egy ismerős alakot sem látott, ezért kétségbeesett, és a sírás szélén állt. Néhány óráig ült a padon, de senki nem jött érte. Amikor már az egyik könnycsepp lefolyt fiatal arcán, egy asszony szólította meg:
- Hát te fiam, mit búslakodsz itt? - kérdezte. Tájszólása volt, erről Iván tudta, hogy nem idevalósi.
- Elvesztem. - pityeregte.
- Elvesztél? Hogy lehet egy gyereknek elvesznie? Felelőtlenek a szüleid, lehet, hogy még nem is keresnek!
- Ne mondjon ilyeneket! Tudom, hogy meg fognak találni.
- Láttam, hogy miért régóta ültél le ide. Figyelj fiam, én nem szeretném, hogyha éjszaka megfagynál. Hazulra éppen jó jönne egy dolgos kéz, úgyhogy ha naponta elvégzed a munkádat, ígérem eltartunk. - ajánlotta fel. Iván üveges tekintettel bámulta, a lehetőségein gondolkozva. Ha most vele megy, akkor lenne egy új esélye, de ha itt marad, talán nem talál vissza a kastélyhoz. Nem úgy ismeri szüleit, hogy katonákat küldene érte, és a népre se bízhatott. A fiú végül elfogadta az utolsó lehetőségét.
- Papó! - kiáltotta el magát az asszony.
- Vezesd ide azt a szekeret! Találtam egy árva gyereket.
A szekéren zötykölődve Iván biztonságban érezte magát, de rossz előérzete nem hagyta nyugodni. Néhány kilométer után, útonállók támadták meg őket. Az ember két tőrt húzott, az egyiket az asszonynak adta, majd a banditák felé siettek, Ivánt a szekérben hagyva. A fiút jeges félelem fogta el, a hangok hallatán. Ráhúzta a fejére a pokrócot, és reszketve várta a dulakodás végét. Pár perc után a furcsa hangok alábbhagytak, és cipőkopogást hallott. Az asszony lerántotta Iván fejéről a takarót és rászólt:
- Ennyire gyáva vagy? Tanulnod kellett volna, hogyan védd magad. – rótta meg. Az út többi része csendesen telt, Iván a gondolataiba mélyedve szemlélte az utat.
A tanyához érve Ivánt körbevezették, és felsorolták neki a teendőit. A fiú ezt elfogadta, és a birtokon maradt. Ahogy teltek a hónapok egyre igazságtalanabbnak találta, hogy míg ő sokat dolgozik, keveset kap érte. Minden nap megetette az állatokat, friss szénát adott a lovardába, kertészkedett. Ennek hála, a szénában kellett aludnia, és kevés ennivalót is kapott.
Majdnem három évre rá, hogy elveszett a vásáron, az állatokat simogatta a szénán ülve. A hideg téli napokon se engedték őt be a házba, tekintve, hogy „ismeretlen”. 15 évesen már fel tudta mérni, hogy környezet, ahol él, emberhez nem méltó. Neki a királyi kastélyban kellene most ülnie, a meleg takarók között, barátait nevettetve. Ehelyett az egyetlen társasága a szamarak, birkák és tehenek voltak.
Megelégelte az asszony és az embere bánásmódját, így felkelt és elindult hazafele. Semmi nem volt nála, csak egy bicska, amit még tőlük kapott. Ez az egyetlen dolog, amiért hálás volt. Szerencséjére – bár lehetetlenül hangzik -, még mindig emlékszik a visszaútra. Valahol a szíve mélyén mindig is gondolta, hogy egyszer vissza fog jönni. Próbált az alattvalóival élni, és így felfedezte mennyire rossz sorsuk van az embereknek. Ezeken gondolkodva ment végig a poros úton, a szamár hátán. Különös csörtetéseket hallott az út szélén végighúzódó erdőből, de nem szentelt rá nagyobb figyelmet. Egy idő után megállt egy kereszteződésben, és körbepillantott. Arra már nem emlékezett, merre kell itt mennie. Ekkor a gallyak ropogása megszűnt, és cipők kopogása hallatszott helyette. Négy bandita jött ki a bokrok és fák közül. Iván megijedt, és futni akart, de körbeállták. Az egyik közelebb lépett hozzá, megfogva a szamárra akasztott kantárt. Ellenséges arca egy pillanat alatt meglepődést tükrözött.
- Ez a herceg! – kiáltotta társainak, akik szintén tátott szájjal nézték.
- Felismertek? Honnan? – kérdezte a fiú összezavarodva.
- A királynő már két éve, hogy mutatott a népnek egy festményt rólad. Nagyon el vannak keseredve, de még mindig kerestetnek téged. – válaszolta egy másik.
- Vissza tudtok vezetni a kastélyhoz? Nem tudom merre kell menjek. – nézett szét rajtuk.
- Természetesen. – válaszolta egy bajszos férfi, majd elővezették a lovaikat az erdőből. Felültek rá, majd jobbra kanyarodva mentek tovább az ösvényen. Iván nem tudta, miért bízik bennük, de tudta, hogy nem akarnak neki rosszat, már nem. Talán a bűnözőkben is lehet némi jóság, hisz legtöbbjüknek kényszerből kellett azzá válni, akik. A fiú azon gondolkozott, ha épségben visszavezetik őt a kastélyba, enyhíteni fog az útonállók büntetésén.
Fél óra múlva Iván ismerősnek találta a környéket. Beértek a városba, és kis idő után a karácsonyi vásárt is elérték. Olyan volt minden, mint régen, és a gyerekkora emlékei melegséggel töltötték el a fiú szívét. 15 percre rá a kastély kapujánál álltak. Az őrök nem engedték be őket a kastélyba, de megüzenték a királynak és feleségének, hogy vendégek érkeztek. Mondták, hogy azt állítja az egy fiatal fiú, hogy ő a gyerekük. A királyné sebesen szaladt ki a kapuhoz, nyomában a királlyal, nemesi családhoz nem méltó módon. Amikor észrevették, hogy valóban a gyermekük várja őket, a királyné pityeregve borult a nyakába.
- Hát itt vagy! Már azt hittem sosem talállak meg! – mondta, majd kissé távolabb húzódott tőle, hogy szemügyre vehesse. – Milyen férfi lett belőled!
- Méltó örököse leszel a trónnak. – mosolygott rá apja, és megveregette fia vállát.
Fél év múlva Iván átvette a helyét a trónon. A nép csodálta és felnézett rá igazságossága miatt. Mivel megélte mindazt, amin az alattvalóiknak át kell esniük, arra törekedett, hogy minél inkább megkönnyítse hétköznapjaikat. Az őt „örökbefogadó” asszonynak és férjének írt egy levelet, azonban választ nem kapott, hiszen nem minden sor jóról szólt. Bár hálás volt, amiért a két ember megmentette őt, gyűlölte az ott töltött hónapokat, ugyanis szeretetet senkitől nem kapott. Az útonállók tisztességes életet éltek azután, hogy letöltötték a megérdemelt büntetésüket. Mivel a fiú – aki ilyen hamar férfivá cseperedett – Karácsony előtt érkezett, szüleivel együtt tölthette az ünnepet. Sok ajándékot kapott tőlük, de ő egynek örült igazán: egy faragott játéknak, amit azon a napon pillantott meg a vásáron.
„Aki dudás akar lenni,
pokolra kell annak menni.
Ott kell annak megtanulni,
hogyan kell a dudát fújni.”
Iván, a 12 éves fiú királyi családban nőtt fel az 1800-as évek végén. Szüleitől mindent megkapott amit akart, de erősen fegyelmezték. Csak az általuk kiválasztott gyerekek lehettek a baráti, ennek ellenére szerette életét. Minden vasárnap kijártak a vásárra, szegény embereknek öltözve, hogy ne keltsenek feltűnést. Iván nem szeretett így öltözni, mert ő azt hitte, hogy többre való mint az alattvalóik. Szülei hosszú kalapot viseltek, hogy arcukat takarják, míg neki ilyenre nem volt szüksége. Védelme érdekében apja elrendelte, hogy kilétét addig nem fedik fel, míg nem kerül a trónra.
Ezen a napon is a vásárra készülődtek. Amikor leértek a térre, már nyüzsögtek az emberek a hidegben. Sok helyen már fenyőfadíszek is az asztalokon pihentek, Karácsony közeledtét jelezve. Hosszú ideig sétálgattak, amíg Ivánnak fel nem csillant a szeme. Az egyik bódé szélén egy fából faragott játékot pillantott meg. Felnézett a szüleire, akik épp a sajtokból és kürtöskalácsokból válogattak. Sokáig szólongatta őket, anyja hosszú szoknyájának a sarkát húzgálta, mire a nő figyelmeztette, hogy ha nem hagyja abba, semmit nem fog kapni a finomságokból. A fiú sértődötten fordított nekik hátat, és elkezdett szemezni a játékkal. Visszanézett szüleire, akik egymással csevegtek, fiukra ügyet sem vetve. Iván megelégelte, hogy szülei figyelnek rá, így elindult a kiszemelt bódé irányába. Végighaladva az embertömegen kissé megszédült, de töretlenül ment előre. Kis idő után már elbizonytalanodott, és körbenézett. Sem a szüleit, sem a játékot áruló embert nem látta, ezért szaladni kezdett valamerre. Tudta, hogy senkitől nem kérhet segítséget, hisz akkor el kellene mondania, hogy a királyi család sarja.
Hosszú percek után kifáradva ült le az egyik vásár melletti padra. Egy ismerős alakot sem látott, ezért kétségbeesett, és a sírás szélén állt. Néhány óráig ült a padon, de senki nem jött érte. Amikor már az egyik könnycsepp lefolyt fiatal arcán, egy asszony szólította meg:
- Hát te fiam, mit búslakodsz itt? - kérdezte. Tájszólása volt, erről Iván tudta, hogy nem idevalósi.
- Elvesztem. - pityeregte.
- Elvesztél? Hogy lehet egy gyereknek elvesznie? Felelőtlenek a szüleid, lehet, hogy még nem is keresnek!
- Ne mondjon ilyeneket! Tudom, hogy meg fognak találni.
- Láttam, hogy miért régóta ültél le ide. Figyelj fiam, én nem szeretném, hogyha éjszaka megfagynál. Hazulra éppen jó jönne egy dolgos kéz, úgyhogy ha naponta elvégzed a munkádat, ígérem eltartunk. - ajánlotta fel. Iván üveges tekintettel bámulta, a lehetőségein gondolkozva. Ha most vele megy, akkor lenne egy új esélye, de ha itt marad, talán nem talál vissza a kastélyhoz. Nem úgy ismeri szüleit, hogy katonákat küldene érte, és a népre se bízhatott. A fiú végül elfogadta az utolsó lehetőségét.
- Papó! - kiáltotta el magát az asszony.
- Vezesd ide azt a szekeret! Találtam egy árva gyereket.
A szekéren zötykölődve Iván biztonságban érezte magát, de rossz előérzete nem hagyta nyugodni. Néhány kilométer után, útonállók támadták meg őket. Az ember két tőrt húzott, az egyiket az asszonynak adta, majd a banditák felé siettek, Ivánt a szekérben hagyva. A fiút jeges félelem fogta el, a hangok hallatán. Ráhúzta a fejére a pokrócot, és reszketve várta a dulakodás végét. Pár perc után a furcsa hangok alábbhagytak, és cipőkopogást hallott. Az asszony lerántotta Iván fejéről a takarót és rászólt:
- Ennyire gyáva vagy? Tanulnod kellett volna, hogyan védd magad. – rótta meg. Az út többi része csendesen telt, Iván a gondolataiba mélyedve szemlélte az utat.
A tanyához érve Ivánt körbevezették, és felsorolták neki a teendőit. A fiú ezt elfogadta, és a birtokon maradt. Ahogy teltek a hónapok egyre igazságtalanabbnak találta, hogy míg ő sokat dolgozik, keveset kap érte. Minden nap megetette az állatokat, friss szénát adott a lovardába, kertészkedett. Ennek hála, a szénában kellett aludnia, és kevés ennivalót is kapott.
Majdnem három évre rá, hogy elveszett a vásáron, az állatokat simogatta a szénán ülve. A hideg téli napokon se engedték őt be a házba, tekintve, hogy „ismeretlen”. 15 évesen már fel tudta mérni, hogy környezet, ahol él, emberhez nem méltó. Neki a királyi kastélyban kellene most ülnie, a meleg takarók között, barátait nevettetve. Ehelyett az egyetlen társasága a szamarak, birkák és tehenek voltak.
Megelégelte az asszony és az embere bánásmódját, így felkelt és elindult hazafele. Semmi nem volt nála, csak egy bicska, amit még tőlük kapott. Ez az egyetlen dolog, amiért hálás volt. Szerencséjére – bár lehetetlenül hangzik -, még mindig emlékszik a visszaútra. Valahol a szíve mélyén mindig is gondolta, hogy egyszer vissza fog jönni. Próbált az alattvalóival élni, és így felfedezte mennyire rossz sorsuk van az embereknek. Ezeken gondolkodva ment végig a poros úton, a szamár hátán. Különös csörtetéseket hallott az út szélén végighúzódó erdőből, de nem szentelt rá nagyobb figyelmet. Egy idő után megállt egy kereszteződésben, és körbepillantott. Arra már nem emlékezett, merre kell itt mennie. Ekkor a gallyak ropogása megszűnt, és cipők kopogása hallatszott helyette. Négy bandita jött ki a bokrok és fák közül. Iván megijedt, és futni akart, de körbeállták. Az egyik közelebb lépett hozzá, megfogva a szamárra akasztott kantárt. Ellenséges arca egy pillanat alatt meglepődést tükrözött.
- Ez a herceg! – kiáltotta társainak, akik szintén tátott szájjal nézték.
- Felismertek? Honnan? – kérdezte a fiú összezavarodva.
- A királynő már két éve, hogy mutatott a népnek egy festményt rólad. Nagyon el vannak keseredve, de még mindig kerestetnek téged. – válaszolta egy másik.
- Vissza tudtok vezetni a kastélyhoz? Nem tudom merre kell menjek. – nézett szét rajtuk.
- Természetesen. – válaszolta egy bajszos férfi, majd elővezették a lovaikat az erdőből. Felültek rá, majd jobbra kanyarodva mentek tovább az ösvényen. Iván nem tudta, miért bízik bennük, de tudta, hogy nem akarnak neki rosszat, már nem. Talán a bűnözőkben is lehet némi jóság, hisz legtöbbjüknek kényszerből kellett azzá válni, akik. A fiú azon gondolkozott, ha épségben visszavezetik őt a kastélyba, enyhíteni fog az útonállók büntetésén.
Fél óra múlva Iván ismerősnek találta a környéket. Beértek a városba, és kis idő után a karácsonyi vásárt is elérték. Olyan volt minden, mint régen, és a gyerekkora emlékei melegséggel töltötték el a fiú szívét. 15 percre rá a kastély kapujánál álltak. Az őrök nem engedték be őket a kastélyba, de megüzenték a királynak és feleségének, hogy vendégek érkeztek. Mondták, hogy azt állítja az egy fiatal fiú, hogy ő a gyerekük. A királyné sebesen szaladt ki a kapuhoz, nyomában a királlyal, nemesi családhoz nem méltó módon. Amikor észrevették, hogy valóban a gyermekük várja őket, a királyné pityeregve borult a nyakába.
- Hát itt vagy! Már azt hittem sosem talállak meg! – mondta, majd kissé távolabb húzódott tőle, hogy szemügyre vehesse. – Milyen férfi lett belőled!
- Méltó örököse leszel a trónnak. – mosolygott rá apja, és megveregette fia vállát.
Fél év múlva Iván átvette a helyét a trónon. A nép csodálta és felnézett rá igazságossága miatt. Mivel megélte mindazt, amin az alattvalóiknak át kell esniük, arra törekedett, hogy minél inkább megkönnyítse hétköznapjaikat. Az őt „örökbefogadó” asszonynak és férjének írt egy levelet, azonban választ nem kapott, hiszen nem minden sor jóról szólt. Bár hálás volt, amiért a két ember megmentette őt, gyűlölte az ott töltött hónapokat, ugyanis szeretetet senkitől nem kapott. Az útonállók tisztességes életet éltek azután, hogy letöltötték a megérdemelt büntetésüket. Mivel a fiú – aki ilyen hamar férfivá cseperedett – Karácsony előtt érkezett, szüleivel együtt tölthette az ünnepet. Sok ajándékot kapott tőlük, de ő egynek örült igazán: egy faragott játéknak, amit azon a napon pillantott meg a vásáron.
„Aki dudás akar lenni,
pokolra kell annak menni.
Ott kell annak megtanulni,
hogyan kell a dudát fújni.”
2013. december 18., szerda
Imperfect romance - 26. fejezet
Naomi szemszöge:
A film után, Adammel leültünk a közeli padra, a pláza előtt. Éjszaka volt, de a kellemes idő miatt nem akartunk még elmenni. Nem számítottam rá, hogy Tommy és Anderson lefújja a találkozót, csak azért, hogy mi kettesben legyünk. Aranyos volt tőlük, ezért valamivel nekem is kedveskednem kell..
Furcsálltam Adamet is, amikor ajánlotta, hogy üljünk le beszélgetni. A szívem a torkomban dobogott, ugyanis nem tudtam, hogy épp jó, vagy rossz dolgot szeretne velem megosztani.
- Hogy tetszett a film? - szakítja félbe a gondolatmenetemet. Felé fordulok, ő pedig elmosolyodik.
- Nagyon jó volt. - mosolygok rá.
- Szerintem is.. De igazából nem a filmről akarok beszélni, gondolom ezt te is tudod. - süti le a szemét. - Tommyval beszéltem is igaza van veled kapcsolatban, úgyhogy megbocsátok. - néz vissza a szemeimbe.
- És ez mit takar? - kérdezem félénken.
- Azt, hogy újra szeretnék veled járni.
- Adam, ez komoly?! - vigyorodok el, majd a nyakába ugrok.
- Várj már, még nem fejeztem be. - hámozza le a kezeimet, majd rám mosolyog. - Van ennek egy feltétele.
- Mi az? Már bármit elfogadok!
- Tudod, Cassytől érdeklődtem, mert szerettelek volna valamivel meglepni, így elviszlek téged Springfildbe! - jelenti ki nagy lelkesedéssel, velem pedig a világ forogni kezdett..
Ha van sors, akkor az nagyon ki akar cseszni velem. A boldogságomnak egy szempillantás alatt lőttek és hányingerem támad.
- Jól vagy? - kérdezi Adam aggódva, sápadt arcomat látva. Nem mondhatok neki nemet, mert akkor kérdezősködne, és nem akarok már hazudni neki. Ha meg elmondanám az igazat, akkor nem is tudom, mit reagálna..
- Persze, jól vagyok. - mosolyodom el, amiből minden bizonnyal csak egy grimasz lett. - Mit fogunk csinálni Springfieldben?
- Meglátogathatnánk a családodat, a régi barátaidat.. Nem is örülsz? - gördül le a mosolya.
- De, de! Ez nagyon kedves tőled köszönöm. - adok egy puszit a szájára, és felállok. - Sétálunk egyet?
Miután sétáltunk egy kicsit, Adam hazavitt, én pedig még mindig holtsápadtan sétáltam be az ajtón. Cassy ébren várt, a fotelon elterülve nézte a kedvenc sorozatát.
- Megjöttél? - néz fel rám. - Te jó ég, ennyire rossz idő van odakint? - neveti el magát, majd felül. - Baj van?
- Nem semmi. - ülök le mellé. - Képzeld, Adam jövőhéten visz el Springfieldbe.
- Ennyire hamar? Nahát, ez nagyon jó! - mosolyog rám. Nem, ez nem annyira jó..
- Fáradt vagyok, szerintem megyek ledőlök. - állok fel.
- Nem is eszel?
- Nem. Igazad van, nem érzem jól magam.. - fogom meg a hasam, és a szám elé teszem a kezem. Hirtelen émelygés tört rám. Cassy mellettem termett, és segített besétálni a szobámba. Lefeküdtem az ágyra, és pár pillanat múlva már el is aludtam.
A film után, Adammel leültünk a közeli padra, a pláza előtt. Éjszaka volt, de a kellemes idő miatt nem akartunk még elmenni. Nem számítottam rá, hogy Tommy és Anderson lefújja a találkozót, csak azért, hogy mi kettesben legyünk. Aranyos volt tőlük, ezért valamivel nekem is kedveskednem kell..
Furcsálltam Adamet is, amikor ajánlotta, hogy üljünk le beszélgetni. A szívem a torkomban dobogott, ugyanis nem tudtam, hogy épp jó, vagy rossz dolgot szeretne velem megosztani.
- Hogy tetszett a film? - szakítja félbe a gondolatmenetemet. Felé fordulok, ő pedig elmosolyodik.
- Nagyon jó volt. - mosolygok rá.
- Szerintem is.. De igazából nem a filmről akarok beszélni, gondolom ezt te is tudod. - süti le a szemét. - Tommyval beszéltem is igaza van veled kapcsolatban, úgyhogy megbocsátok. - néz vissza a szemeimbe.
- És ez mit takar? - kérdezem félénken.
- Azt, hogy újra szeretnék veled járni.
- Adam, ez komoly?! - vigyorodok el, majd a nyakába ugrok.
- Várj már, még nem fejeztem be. - hámozza le a kezeimet, majd rám mosolyog. - Van ennek egy feltétele.
- Mi az? Már bármit elfogadok!
- Tudod, Cassytől érdeklődtem, mert szerettelek volna valamivel meglepni, így elviszlek téged Springfildbe! - jelenti ki nagy lelkesedéssel, velem pedig a világ forogni kezdett..
Ha van sors, akkor az nagyon ki akar cseszni velem. A boldogságomnak egy szempillantás alatt lőttek és hányingerem támad.
- Jól vagy? - kérdezi Adam aggódva, sápadt arcomat látva. Nem mondhatok neki nemet, mert akkor kérdezősködne, és nem akarok már hazudni neki. Ha meg elmondanám az igazat, akkor nem is tudom, mit reagálna..
- Persze, jól vagyok. - mosolyodom el, amiből minden bizonnyal csak egy grimasz lett. - Mit fogunk csinálni Springfieldben?
- Meglátogathatnánk a családodat, a régi barátaidat.. Nem is örülsz? - gördül le a mosolya.
- De, de! Ez nagyon kedves tőled köszönöm. - adok egy puszit a szájára, és felállok. - Sétálunk egyet?
Miután sétáltunk egy kicsit, Adam hazavitt, én pedig még mindig holtsápadtan sétáltam be az ajtón. Cassy ébren várt, a fotelon elterülve nézte a kedvenc sorozatát.
- Megjöttél? - néz fel rám. - Te jó ég, ennyire rossz idő van odakint? - neveti el magát, majd felül. - Baj van?
- Nem semmi. - ülök le mellé. - Képzeld, Adam jövőhéten visz el Springfieldbe.
- Ennyire hamar? Nahát, ez nagyon jó! - mosolyog rám. Nem, ez nem annyira jó..
- Fáradt vagyok, szerintem megyek ledőlök. - állok fel.
- Nem is eszel?
- Nem. Igazad van, nem érzem jól magam.. - fogom meg a hasam, és a szám elé teszem a kezem. Hirtelen émelygés tört rám. Cassy mellettem termett, és segített besétálni a szobámba. Lefeküdtem az ágyra, és pár pillanat múlva már el is aludtam.
2013. december 15., vasárnap
Imperfect romance - 25. fejezet
Adam szemszöge:
A fejem hasogat és forog velem a világ. Ez egy tipikus piálás utána nap, talán még nem telt el egy olyan hét, hogy nem voltam másnapos.
Hunyorogva nyitom ki a szemem és kicsoszogok a konyhába, hogy zombiszerű állapotom enyhítsem egy kávéval. Amint bekapcsoltam a gépet, megszólalt a telefonom, ami éles késként hatott rám. Odanyúltam, de ahelyett, hogy kedvem szerint széttörtem volna, beleszóltam:
- Adam Lambert.
- Hogy vagy? - ismertem fel Tommy hangját.
- Fáj a fejem, de amúgy semmi gáz. Voltam már rosszabbul is.
- Aha. És mit gondolsz, egy órára jobban leszel?
- Hát ez meg hogy jön ide?
- Onnan, hogy Andersonnal elmegyünk ebédelni a Moonstoneba és te is jöhetnél.
- Miért pont oda? - akadékoskodok.
- Mert miért ne? Ne kérdezz már ennyit, csak gyere.
- Oké, ott találkozunk. - teszem le a telefont.
Egy óra után pár perccel leparkolok a Moonstone előtt és kikászálódok a kocsimból. Besétálok az épületbe, ahol megpillantom Tommyt és Andert, egy asztalnál beszélgetni.
- Sziasztok. - fogok velük kezet, majd leülök melléjük.
- Csak eljöttél. - mosolyog rám Anderson.
- Nagy nehézségek árán. - vigyorodok el.
- Tudod épp azt beszéltük, hogy elmehetnénk a moziba.
- Nekem jó. - válaszolok.
- Naomit is meghívtuk. - mondja Tommy. - Remélem nem baj.
- Túlléptem rajta, ha akar jönni akkor jöjjön. - mosolyodok el halványan.
- Ott is jön. - biccent Ander.
Oldalra sandítok és meglátom Naomit felénk közeledni, egy tálcával a kezében.
- Egészségetekre. - teszi eléjük a poharakat. - Szia Adam! - mosolyog rám. - Kérsz valamit?
- Szia! Igen kérek, olyat mint ők.
- Eszel is?
- Igen.
- Azonnal hozom. - mosolyodik el még egyszer és már menne, amikor Tommy megállítja.
- Naomi, ha leadtad a rendelést és van időt, nyugodtan ülj ide mellénk. - ajánlja, ő pedig mosolyogva bólint és elmegy.
Csütörtökre terveztük, hogy elmegyünk moziba, amikor ráérünk, de tömeg se lesz. Délelőtt még a stúdióban ültem, szüneteltetve a munkát, amikor megcsörrent a mobilom.
- Szia! - köszönök Andersonnak.
- Szia, haver. Figyelj.. az van, hogy mégsem tudok elmenni este.
- Miért?
- Hogy miért? - Meglepetten kérdez vissza, amit én egy kicsit furcsállok. - Anyáék jönnek haza.
- Hát jó.
Leteszem a telefont, majd visszaállok a mikrofon mögé, hogy rögzítsük a többi elkészült dalomat. Örülök, hogy egy olyan kiadóhoz kerültem végül, ami nem próbál rám erőszakolni feldolgozásokat. Sokkal jobban szeretem, ha rajongóimnak a saját kezűleg írt dalokat énekelhetem el.
Miután végeztem, Ashley ment be a gitárjával, Tommy pedig leült mellém.
- Anderson nem jön este. - mondom neki.
- Tényleg? Tudod, én is ezt akartam mondani neked.
- Hogy nem jön? - értetlenkedek.
- Nem! Hogy én nem tudok menni.
- Ez most komoly?
- Sajnálom majd pótoljuk, de elfelejtettem, hogy akkor van randink Cassyvel.
- Oké, megértelek.
- De te még mész Naomival? - kérdezi, mire nekem leesik, mire megy ki a játék.
- Most azért, nem jöttök, hogy egyedül legyek Naomival.
- Neem, dehogy.. - néz bociszemekkel, majd elvigyorodik. - Túl jól átlátsz az embereken. De ugye elmész vele? - vált vissza a bociszemekre.
- Tommy!
- Már tényleg nem akar becsapni. Higgy neki. Nekem.
- Tegyük fel, hogy hiszek, csak ne légy ilyen nyálas. - fordulok el, összehúzott szemekkel, mire ő magához ölel.
- Köszi!
- Mintha igent mondtam volna, egy randimeghívásra. - forgatom meg a szemeimet, de elmosolyodom.
A fejem hasogat és forog velem a világ. Ez egy tipikus piálás utána nap, talán még nem telt el egy olyan hét, hogy nem voltam másnapos.
Hunyorogva nyitom ki a szemem és kicsoszogok a konyhába, hogy zombiszerű állapotom enyhítsem egy kávéval. Amint bekapcsoltam a gépet, megszólalt a telefonom, ami éles késként hatott rám. Odanyúltam, de ahelyett, hogy kedvem szerint széttörtem volna, beleszóltam:
- Adam Lambert.
- Hogy vagy? - ismertem fel Tommy hangját.
- Fáj a fejem, de amúgy semmi gáz. Voltam már rosszabbul is.
- Aha. És mit gondolsz, egy órára jobban leszel?
- Hát ez meg hogy jön ide?
- Onnan, hogy Andersonnal elmegyünk ebédelni a Moonstoneba és te is jöhetnél.
- Miért pont oda? - akadékoskodok.
- Mert miért ne? Ne kérdezz már ennyit, csak gyere.
- Oké, ott találkozunk. - teszem le a telefont.
Egy óra után pár perccel leparkolok a Moonstone előtt és kikászálódok a kocsimból. Besétálok az épületbe, ahol megpillantom Tommyt és Andert, egy asztalnál beszélgetni.
- Sziasztok. - fogok velük kezet, majd leülök melléjük.
- Csak eljöttél. - mosolyog rám Anderson.
- Nagy nehézségek árán. - vigyorodok el.
- Tudod épp azt beszéltük, hogy elmehetnénk a moziba.
- Nekem jó. - válaszolok.
- Naomit is meghívtuk. - mondja Tommy. - Remélem nem baj.
- Túlléptem rajta, ha akar jönni akkor jöjjön. - mosolyodok el halványan.
- Ott is jön. - biccent Ander.
Oldalra sandítok és meglátom Naomit felénk közeledni, egy tálcával a kezében.
- Egészségetekre. - teszi eléjük a poharakat. - Szia Adam! - mosolyog rám. - Kérsz valamit?
- Szia! Igen kérek, olyat mint ők.
- Eszel is?
- Igen.
- Azonnal hozom. - mosolyodik el még egyszer és már menne, amikor Tommy megállítja.
- Naomi, ha leadtad a rendelést és van időt, nyugodtan ülj ide mellénk. - ajánlja, ő pedig mosolyogva bólint és elmegy.
Csütörtökre terveztük, hogy elmegyünk moziba, amikor ráérünk, de tömeg se lesz. Délelőtt még a stúdióban ültem, szüneteltetve a munkát, amikor megcsörrent a mobilom.
- Szia! - köszönök Andersonnak.
- Szia, haver. Figyelj.. az van, hogy mégsem tudok elmenni este.
- Miért?
- Hogy miért? - Meglepetten kérdez vissza, amit én egy kicsit furcsállok. - Anyáék jönnek haza.
- Hát jó.
Leteszem a telefont, majd visszaállok a mikrofon mögé, hogy rögzítsük a többi elkészült dalomat. Örülök, hogy egy olyan kiadóhoz kerültem végül, ami nem próbál rám erőszakolni feldolgozásokat. Sokkal jobban szeretem, ha rajongóimnak a saját kezűleg írt dalokat énekelhetem el.
Miután végeztem, Ashley ment be a gitárjával, Tommy pedig leült mellém.
- Anderson nem jön este. - mondom neki.
- Tényleg? Tudod, én is ezt akartam mondani neked.
- Hogy nem jön? - értetlenkedek.
- Nem! Hogy én nem tudok menni.
- Ez most komoly?
- Sajnálom majd pótoljuk, de elfelejtettem, hogy akkor van randink Cassyvel.
- Oké, megértelek.
- De te még mész Naomival? - kérdezi, mire nekem leesik, mire megy ki a játék.
- Most azért, nem jöttök, hogy egyedül legyek Naomival.
- Neem, dehogy.. - néz bociszemekkel, majd elvigyorodik. - Túl jól átlátsz az embereken. De ugye elmész vele? - vált vissza a bociszemekre.
- Tommy!
- Már tényleg nem akar becsapni. Higgy neki. Nekem.
- Tegyük fel, hogy hiszek, csak ne légy ilyen nyálas. - fordulok el, összehúzott szemekkel, mire ő magához ölel.
- Köszi!
- Mintha igent mondtam volna, egy randimeghívásra. - forgatom meg a szemeimet, de elmosolyodom.
2013. december 11., szerda
Imperfect romance - 24. fejezet
Naomi szemszöge:
- Ő meg mit keres itt?! - suttogja hangosan Cassy, miután behúzott a konyhába. Hangja keveredett az elismeréssel és a felháborodottsággal.
- Itt nem hall minket. - suttogom vissza.
- A kérdésemre válaszolj! - mondja, most már normális hangvétellel.
- Felmentem hozzá.. - kezdek bele, de tekintete láttán megállok. - Most meg mi van?
- Semmi, folytasd.
- Szóval felmentem hozzá, ő meg behívott. Főzött teát, de néha kicsit gúnyosan beszélt velem.. Cassy, én fontosabb vagyok mint egy könyv? - kérdezem, mire elröhögi magát. - Haha, nevess csak. Mialatt bent voltunk eleredt az eső, így hazahozott és amikor látta, hogy nyitva van az ajtó, bekísért. Az utána történteket már tudod.
- Hmm.. érdekes..
- Mi olyan érdekes benne?
- Gondoskodik rólad, még mindig kötődik hozzád.
- Gondolod? - lépek közelebb hozzá.
- Ezek szerint. Figyelj Naomi, ha még akarod őt, fontos, hogy ne veszítsd el a maradék bizalmát.
- Nem fogom elengedni. - határozom el. - Ő az egyetlen, aki iránt valaha..
- Csajok, minden rendben? - lép be Adam az ajtón.
- Persze, mi csak bejöttünk szívószálért. - nyúl be az egyik fiókba, majd visszament a nappaliba és mi is követtük példáját.
- Most, hogy így összegyűltünk, lenne egy bejelenteni valóm. - mondja Cris, szónoklati hangon.
- Halljuk! - vigyorog Tommy.
- Amúgy, ez nem ilyen nagy cucc, de tudjátok, hogy szeretem nagydobra verni a dolgaimat.
- Mondjad már! - szól rá Cassy.
- Az én hobbim a modellkedés lesz! - mondja izgatottan. Én, Cassy és Cristofel mindig beszélgetünk a hobbinkról, mert fontosnak találjuk és ajánlunk Crisnek minden félét, de eddig semmi nem volt jó neki. Nem csinált semmit csak bulizott és dolgozott, ezért most örülök, hogy belefog valamibe.
- Hogyan?! - vonja fel a szemöldökét Adam.
- Haver, ha csúnyának tartasz finomabban is közölhetted volna. - néz rá összehúzott szemmel, mire mindannyian felnevetünk.
- Szó sincs róla, csak meglepett.
- Még egy meleg is csúnyának tart. - sóhajt fel Cris drámaian, mint aki nem hallotta mint mondott Adam.
- Már nem is vagyok meleg!
- Ezt így lehet váltogatni? - cukkolja továbbra is, mire Adam csak vigyorogva megcsóválja a fejét.
Pár óra múlva úgy döntünk, hogy ideje lenne elszakadni egymástól, így az ajtóban állva ölelünk végig mindenkit. Nem tudom, hogy Adam annyira berúgott vagy már nem haragszik rám, de Cris után ő is hosszasan megölelt. Mikor Tommy következett, a lehető legközelebb húzott magához és a fülembe suttogott:
- Még ne aludj, nemsokára hívlak. - mondta, majd elengedett és beszálltak a taxiba.
- Ez jó volt, ilyen összeruccanásokat máskor is kell szerveznünk. - állította Cassy, amikor visszamentünk a lakásba.
- Hiszen ez se volt megszervezve - mosolygok.
- Az más. - viszonozza, majd mindketten félrevonulunk a szobánkba.
Fél óra múlva Tommy csakugyan hívott:
- Adam elég illuminált állapota miatt nem volt nehéz elkérni a számod. - ecseteli a történéseket, mire én felnevetek. - Amúgy azért hívlak, hogy meséld el mi történt.
- Kérdezd Adamet.
- Most? - nevet fel.
- Kérdezd Cassyt. - vigyorgok.
- Hisz ő nem is volt ott.
- De elmeséltem neki.
- Naomi! - szól rám, türelmetlenül.
- Én nem akarok most erről beszélni, elég volt Cassynek elmondani.
- Hát jó. Holnap találkozunk. - mondja és mielőtt tiltakozhatnék, már le is teszi.
- Ő meg mit keres itt?! - suttogja hangosan Cassy, miután behúzott a konyhába. Hangja keveredett az elismeréssel és a felháborodottsággal.
- Itt nem hall minket. - suttogom vissza.
- A kérdésemre válaszolj! - mondja, most már normális hangvétellel.
- Felmentem hozzá.. - kezdek bele, de tekintete láttán megállok. - Most meg mi van?
- Semmi, folytasd.
- Szóval felmentem hozzá, ő meg behívott. Főzött teát, de néha kicsit gúnyosan beszélt velem.. Cassy, én fontosabb vagyok mint egy könyv? - kérdezem, mire elröhögi magát. - Haha, nevess csak. Mialatt bent voltunk eleredt az eső, így hazahozott és amikor látta, hogy nyitva van az ajtó, bekísért. Az utána történteket már tudod.
- Hmm.. érdekes..
- Mi olyan érdekes benne?
- Gondoskodik rólad, még mindig kötődik hozzád.
- Gondolod? - lépek közelebb hozzá.
- Ezek szerint. Figyelj Naomi, ha még akarod őt, fontos, hogy ne veszítsd el a maradék bizalmát.
- Nem fogom elengedni. - határozom el. - Ő az egyetlen, aki iránt valaha..
- Csajok, minden rendben? - lép be Adam az ajtón.
- Persze, mi csak bejöttünk szívószálért. - nyúl be az egyik fiókba, majd visszament a nappaliba és mi is követtük példáját.
- Most, hogy így összegyűltünk, lenne egy bejelenteni valóm. - mondja Cris, szónoklati hangon.
- Halljuk! - vigyorog Tommy.
- Amúgy, ez nem ilyen nagy cucc, de tudjátok, hogy szeretem nagydobra verni a dolgaimat.
- Mondjad már! - szól rá Cassy.
- Az én hobbim a modellkedés lesz! - mondja izgatottan. Én, Cassy és Cristofel mindig beszélgetünk a hobbinkról, mert fontosnak találjuk és ajánlunk Crisnek minden félét, de eddig semmi nem volt jó neki. Nem csinált semmit csak bulizott és dolgozott, ezért most örülök, hogy belefog valamibe.
- Hogyan?! - vonja fel a szemöldökét Adam.
- Haver, ha csúnyának tartasz finomabban is közölhetted volna. - néz rá összehúzott szemmel, mire mindannyian felnevetünk.
- Szó sincs róla, csak meglepett.
- Még egy meleg is csúnyának tart. - sóhajt fel Cris drámaian, mint aki nem hallotta mint mondott Adam.
- Már nem is vagyok meleg!
- Ezt így lehet váltogatni? - cukkolja továbbra is, mire Adam csak vigyorogva megcsóválja a fejét.
Pár óra múlva úgy döntünk, hogy ideje lenne elszakadni egymástól, így az ajtóban állva ölelünk végig mindenkit. Nem tudom, hogy Adam annyira berúgott vagy már nem haragszik rám, de Cris után ő is hosszasan megölelt. Mikor Tommy következett, a lehető legközelebb húzott magához és a fülembe suttogott:
- Még ne aludj, nemsokára hívlak. - mondta, majd elengedett és beszálltak a taxiba.
- Ez jó volt, ilyen összeruccanásokat máskor is kell szerveznünk. - állította Cassy, amikor visszamentünk a lakásba.
- Hiszen ez se volt megszervezve - mosolygok.
- Az más. - viszonozza, majd mindketten félrevonulunk a szobánkba.
Fél óra múlva Tommy csakugyan hívott:
- Adam elég illuminált állapota miatt nem volt nehéz elkérni a számod. - ecseteli a történéseket, mire én felnevetek. - Amúgy azért hívlak, hogy meséld el mi történt.
- Kérdezd Adamet.
- Most? - nevet fel.
- Kérdezd Cassyt. - vigyorgok.
- Hisz ő nem is volt ott.
- De elmeséltem neki.
- Naomi! - szól rám, türelmetlenül.
- Én nem akarok most erről beszélni, elég volt Cassynek elmondani.
- Hát jó. Holnap találkozunk. - mondja és mielőtt tiltakozhatnék, már le is teszi.
2013. december 8., vasárnap
Imperfect romance - 23. fejezet
Adam szemszöge:
Feszült csönd állt be közénk, csak a tűz pattogása hallatszik. Elég furcsa volt, hogy Naomi késő este betoppant hozzám. Ha ezt pár nappal ezelőtt tette volna, azt mondtam volna neki, hogy menjen innen a fenébe. Lehet, hogy naiv vagyok, de most már kezdek neki hinni. Másképp is viselkedik, mint kapcsolatunk elején.
- Hát jó. - hajtja le a fejét és feláll. Végignézem, ahogy elsétál az ajtóig, majd én is felállok és a kezébe adom pulóverét. Miközben felveszi, kinézek az udvarra, ahol szakad az eső. Úgy mint akkor..
Megrázom a fejemet, hogy nehogy bármi hülyeség is átsuhanjon az agyamon, de túl késő:
- Hazavigyelek? - kérdem, mire meglepetten kapja fel a fejét. - Esik az eső és.. nem szeretném.. ha tüdőgyulladást kapnál? - kérdezem, mert ez inkább kérdés volt, mint kijelentés. Furcsa arckifejezéssel kezd el fürkészni, azonban semmit nem fog találni, mert még saját magam is meglepődtem kérdésemen. Óvatosan bólint, majd hozzáteszi, hogy köszöni.
Az út csendesen telik el, nem szólunk egymáshoz. Naomiékhoz érve megpillantok egy autót, de nem azt ami az övéké, pedig nagyon ismerős.
- Kié ez a kocsi? - kérdezem.
- Nem tudom. - válaszolja, majd megszeppent arcát látva, én is tekintete célpontja felé fordítom a fejemet. Ijedtsége nemhiába való, az ajtó tárva nyitva áll és bent sötét van. Lekapcsoltam az autóm lámpáját és kevés gázzal a ház elé hajtottam, hogy nehogy meghallja akárki is van bent, majd leállítottam a motort.
- Bekísérjelek? - kérdem, mire Naomi egy aprót bólint és kiszáll.
Bementünk a kapun, végig a kövekből kirakott mezsgyén az ajtóhoz. Naomit szelíd erőszakkal magam mögé állítottam és óvatosan beléptem a házba. A nappaliban alig lehetett látni valamit, de nem akartam felkapcsolni a lámpát. Tapogatózva haladtam, a konyháig, amikor egy kezet éreztem meg a karomon. Kicsit megrettentem, de lágy tapintásából Naomi jutott eszembe.
- Naomi maradj mögöttem! - utasítom.
- De hát én itt vagyok. - hallom meg hangját a bejárati ajtó felől, én pedig villámgyorsan lököm el magamtól a kéz tulajdonosát. Az felkiáltva esik neki a velem szemközti falnak, én pedig mennék, hogy leüssem, amikor megint Naomit hallom meg. - Adam, ne! Ez Cristofel! - mondja, majd bukdácsolva indul el a kiáltás irányába. Felkapcsolja az ebédlőben a lámpát, én pedig megpillantom Crist, aki éppen a fejét fogja. - Cris! Jól vagy? - rohan oda hozzá.
- A fejem..
- Cris, bocsáss meg, megijedtem és nem láttalak. - guggolok le én is. - Vérzik? - kérdezem Naomit, aki Cris fejét vizsgálta.
- Nem. De ez be fog dagadni.
- Szuper, úgy fogok kinézni mint egy szerencsétlen űrlény. - nevet fel halkan. - Semmi baj, Adam. Én voltam a hülye.
- Gyere. - segítem fel.
Amint sikerül felülnie a kanapéra, mi is követjük, majd lépteket hallunk. A bejárati ajtó felé nézek, ahonnan Tommy és Cassy lép be. Bezárják az ajtót, majd elülnek mellénk.
- Itt meg mi történt? - kérdezi Tommy.
- Mi is azt szeretnénk tudni. - válaszolja Naomi, majd mindenki Cris felé fordul.
- Szuper, én kezdjek bele a mesélésbe, nagy fájdalmak között. - kezd bele drámaian. - Adam és Naomi, ti nem tudom mit akartatok, de nem jól csináltátok. - szid le minket, kissé érthetetlenül.
- Miért a mi hibánk? Nyitva volt az ajtó és azt hittük, hogy valami betörő van itt. - védekezek.
- A betörő nyilván tárva-nyitva hagyja az ajtót. - sandít rám. - Én bizonyára elaludtam a kanapén, amikor Cassyék arról beszélgettek, hogy le kéne ugorni a boltba valami italért. És ezek szerint nyitva hagytátok az ajtót, mivel voltatok elfoglalva? - kérdi, mire elpirultak. - Utána jöttél te Adam és nekilöktél a falnak. A fejem meg még mindig fáj! - panaszkodik.
- Mondtam, hogy sajnálom! Mi kell még? - mosolyodok el a kérdés közben.
- Mondjuk, hogy ne vigyorogj rajtam! - mosolyodik el ő is.
Miután kiveséztük a balesettel kapcsolatos témát, Tommy behozta a nappaliba a piákat. Többet vettek, mint ahányan ők akkor voltak, így én is ott maradtam. Nem olyan rossz velük lenni, még ha Naomi itt is van.
- Amúgy Cris, miért az a neved, hogy Cris? - kérdezem, mire összehúzott szemekkel néz rám. - Úgy értem ha görög vagy. Miért ez a neved?
- Ja úgy! Nem ez a születési nevem, csak mikor az Államokba jöttem, megváltoztattam.
Válaszára elmosolyodom, majd körbenézek. Cassy és Naomi sehol.
Feszült csönd állt be közénk, csak a tűz pattogása hallatszik. Elég furcsa volt, hogy Naomi késő este betoppant hozzám. Ha ezt pár nappal ezelőtt tette volna, azt mondtam volna neki, hogy menjen innen a fenébe. Lehet, hogy naiv vagyok, de most már kezdek neki hinni. Másképp is viselkedik, mint kapcsolatunk elején.
- Hát jó. - hajtja le a fejét és feláll. Végignézem, ahogy elsétál az ajtóig, majd én is felállok és a kezébe adom pulóverét. Miközben felveszi, kinézek az udvarra, ahol szakad az eső. Úgy mint akkor..
Megrázom a fejemet, hogy nehogy bármi hülyeség is átsuhanjon az agyamon, de túl késő:
- Hazavigyelek? - kérdem, mire meglepetten kapja fel a fejét. - Esik az eső és.. nem szeretném.. ha tüdőgyulladást kapnál? - kérdezem, mert ez inkább kérdés volt, mint kijelentés. Furcsa arckifejezéssel kezd el fürkészni, azonban semmit nem fog találni, mert még saját magam is meglepődtem kérdésemen. Óvatosan bólint, majd hozzáteszi, hogy köszöni.
Az út csendesen telik el, nem szólunk egymáshoz. Naomiékhoz érve megpillantok egy autót, de nem azt ami az övéké, pedig nagyon ismerős.
- Kié ez a kocsi? - kérdezem.
- Nem tudom. - válaszolja, majd megszeppent arcát látva, én is tekintete célpontja felé fordítom a fejemet. Ijedtsége nemhiába való, az ajtó tárva nyitva áll és bent sötét van. Lekapcsoltam az autóm lámpáját és kevés gázzal a ház elé hajtottam, hogy nehogy meghallja akárki is van bent, majd leállítottam a motort.
- Bekísérjelek? - kérdem, mire Naomi egy aprót bólint és kiszáll.
Bementünk a kapun, végig a kövekből kirakott mezsgyén az ajtóhoz. Naomit szelíd erőszakkal magam mögé állítottam és óvatosan beléptem a házba. A nappaliban alig lehetett látni valamit, de nem akartam felkapcsolni a lámpát. Tapogatózva haladtam, a konyháig, amikor egy kezet éreztem meg a karomon. Kicsit megrettentem, de lágy tapintásából Naomi jutott eszembe.
- Naomi maradj mögöttem! - utasítom.
- De hát én itt vagyok. - hallom meg hangját a bejárati ajtó felől, én pedig villámgyorsan lököm el magamtól a kéz tulajdonosát. Az felkiáltva esik neki a velem szemközti falnak, én pedig mennék, hogy leüssem, amikor megint Naomit hallom meg. - Adam, ne! Ez Cristofel! - mondja, majd bukdácsolva indul el a kiáltás irányába. Felkapcsolja az ebédlőben a lámpát, én pedig megpillantom Crist, aki éppen a fejét fogja. - Cris! Jól vagy? - rohan oda hozzá.
- A fejem..
- Cris, bocsáss meg, megijedtem és nem láttalak. - guggolok le én is. - Vérzik? - kérdezem Naomit, aki Cris fejét vizsgálta.
- Nem. De ez be fog dagadni.
- Szuper, úgy fogok kinézni mint egy szerencsétlen űrlény. - nevet fel halkan. - Semmi baj, Adam. Én voltam a hülye.
- Gyere. - segítem fel.
Amint sikerül felülnie a kanapéra, mi is követjük, majd lépteket hallunk. A bejárati ajtó felé nézek, ahonnan Tommy és Cassy lép be. Bezárják az ajtót, majd elülnek mellénk.
- Itt meg mi történt? - kérdezi Tommy.
- Mi is azt szeretnénk tudni. - válaszolja Naomi, majd mindenki Cris felé fordul.
- Szuper, én kezdjek bele a mesélésbe, nagy fájdalmak között. - kezd bele drámaian. - Adam és Naomi, ti nem tudom mit akartatok, de nem jól csináltátok. - szid le minket, kissé érthetetlenül.
- Miért a mi hibánk? Nyitva volt az ajtó és azt hittük, hogy valami betörő van itt. - védekezek.
- A betörő nyilván tárva-nyitva hagyja az ajtót. - sandít rám. - Én bizonyára elaludtam a kanapén, amikor Cassyék arról beszélgettek, hogy le kéne ugorni a boltba valami italért. És ezek szerint nyitva hagytátok az ajtót, mivel voltatok elfoglalva? - kérdi, mire elpirultak. - Utána jöttél te Adam és nekilöktél a falnak. A fejem meg még mindig fáj! - panaszkodik.
- Mondtam, hogy sajnálom! Mi kell még? - mosolyodok el a kérdés közben.
- Mondjuk, hogy ne vigyorogj rajtam! - mosolyodik el ő is.
Miután kiveséztük a balesettel kapcsolatos témát, Tommy behozta a nappaliba a piákat. Többet vettek, mint ahányan ők akkor voltak, így én is ott maradtam. Nem olyan rossz velük lenni, még ha Naomi itt is van.
- Amúgy Cris, miért az a neved, hogy Cris? - kérdezem, mire összehúzott szemekkel néz rám. - Úgy értem ha görög vagy. Miért ez a neved?
- Ja úgy! Nem ez a születési nevem, csak mikor az Államokba jöttem, megváltoztattam.
Válaszára elmosolyodom, majd körbenézek. Cassy és Naomi sehol.
2013. december 4., szerda
Imperfect romance - 22. fejezet
Naomi szemszöge:
Teltek a napok, én pedig egyre jobban kezdtem megszokni az Adam nélküli életet. Persze még mindig rossz volt, hogy nincs velem, de most már rendesen éltem, nem úgy, mint egy csecsemő. Talán a csecsemő rossz kifejezés, mert még az is tud enni.
Nappal adtam a normális énemet, de este mindig nagyon hiányoltam, bár sírni elég ritkán sírtam. Hiába, hogy mások előtt nem mutatom fájdalmam, nyilvánvalóan látják, hogy még nem tettem túl magam rajta. Kell nekem ennyire átlátszónak lennem..
Egyik nap, amikor éjszaka ismét a régi emlékeken gyötörtem magam, nem tudtam többet várni. Felkaptam magamra valamit, ugyanis odakint borús volt az idő és elszaladtam a metróállomásig, onnan egészen abba a negyedbe, ahol Adam lakik. Végigszaladtam az emberektől zsúfolt utcákon, mígnem elértem egy kihalt, mégis szép utcához. Lelassítottam lépteimet és nagyokat szippantva a párás levegőből, sétáltam a ház elé. Megálltam a kapu előtt és néztem a bentről szűrődő gyér világítást. Rátettem a kezemet a csengő gombjára és elkezdtem számolni tíztől visszafelé. Valahogy eljutottam a mínusz számokhoz is.. Sóhajtottam egy nagyot és minden bátorságomat összegyűjtve megnyomtam a gombot. Pár másodperc után - ami nekem óráknak tűnt - kulcszörgést hallottam, majd kinyílt az ajtó és Adam meglepődött tekintetével találtam magamat szembe. Ellépdelt a fakapuig és elfordította benne a kulcsot, az pedig halk nyikorgással nyílt ki előttem.
- Te meg mit keresel itt? - kérdezte, de hangszínéből semmi gúny nem áradt.
- Én.. én csak..
- Magad sem tudod. - nézett rám mindenttudóan.
- Mondhatjuk azt is. - motyogtam, szememet lesütve.
- Bejössz? - vonta föl szépen ívelt szemöldökét, mire én jobban meglepődtem, mint ő, mikor ajtót nyitott. Nagy szemekkel néztem rá, ő pedig félreállt, utat engedve nekem. Apró lépésekben elsétáltam az ajtóig és megálltam a küszöb előtt. Most vagy el szeretne velem beszélgetni, vagy egy szektát tartogat bent, hogy bosszút álljon rajtam, általuk. Az előbbire szavazok, ezért belépek lakásába és megcsap a jóleső meleg.
A pulóveremet felakasztottam a fogasra és míg Adam eltűnt a konyhában, én kényelmesen elhelyezkedtem a puha kanapén. A kandallóban tűz lobogott, ez adott fényt a szobára. Az első gondolatom az volt, hogy milyen romantikus ez az egész.
Kis idő múltán Adam belép a nappaliba két bögrével a kezében. Leteszi a kisasztalra, majd felkapcsolja a lámpát, megtörve a varázst. Na szép, lehet, hogy ez mégsem fog összejönni.
- Köszönöm. - mondom, miután odanyújtotta nekem az egyik bögre teát.
- Szívesen. Szóval.. kezdheted összefoglalni azt, hogy miért zavartál meg.
- Hát, gondoltam beszélgethetnénk. - motyogtam. - Sajnálom, miben zavartalak meg?
- Olvastam. - mutat a kandalló mellett heverő könyv felé, mire nekem leesik az állam. Egy könyv fontosabb mint én? Ez igazán kedves tőle.
- Hogy teltek a napjaid? - terelem el a témát, nevetségesen feltűnően.
- Egész jól, egészen a mai napig.
- Mi történt? - kérdezem, őszinte érdeklődéssel.
- Jöttél te. - hunyorít rám.
- Na ez már fáj. - nézek rá kissé megvetően.
- Gondolhattad volna, hogy ilyen leszek, ezek után! - csattan a hangja, mire én halkabban fojtatom mondandómat. Nem kell, hogy a szomszédok bekopogtassanak veszekedésünkre.
- Igazad van. - mondom, a szemében pedig meglepődést látok. - Nem kellett volna, azt tennem, amit tettem. De hidd el, hogy megbántam! Mit csináljak, hogy higgy nekem? - kérdezem, közben pedig közelebb ülök hozzá.
- Nem tudnál olyat csinálni, vagy mondani.
Teltek a napok, én pedig egyre jobban kezdtem megszokni az Adam nélküli életet. Persze még mindig rossz volt, hogy nincs velem, de most már rendesen éltem, nem úgy, mint egy csecsemő. Talán a csecsemő rossz kifejezés, mert még az is tud enni.
Nappal adtam a normális énemet, de este mindig nagyon hiányoltam, bár sírni elég ritkán sírtam. Hiába, hogy mások előtt nem mutatom fájdalmam, nyilvánvalóan látják, hogy még nem tettem túl magam rajta. Kell nekem ennyire átlátszónak lennem..
Egyik nap, amikor éjszaka ismét a régi emlékeken gyötörtem magam, nem tudtam többet várni. Felkaptam magamra valamit, ugyanis odakint borús volt az idő és elszaladtam a metróállomásig, onnan egészen abba a negyedbe, ahol Adam lakik. Végigszaladtam az emberektől zsúfolt utcákon, mígnem elértem egy kihalt, mégis szép utcához. Lelassítottam lépteimet és nagyokat szippantva a párás levegőből, sétáltam a ház elé. Megálltam a kapu előtt és néztem a bentről szűrődő gyér világítást. Rátettem a kezemet a csengő gombjára és elkezdtem számolni tíztől visszafelé. Valahogy eljutottam a mínusz számokhoz is.. Sóhajtottam egy nagyot és minden bátorságomat összegyűjtve megnyomtam a gombot. Pár másodperc után - ami nekem óráknak tűnt - kulcszörgést hallottam, majd kinyílt az ajtó és Adam meglepődött tekintetével találtam magamat szembe. Ellépdelt a fakapuig és elfordította benne a kulcsot, az pedig halk nyikorgással nyílt ki előttem.
- Te meg mit keresel itt? - kérdezte, de hangszínéből semmi gúny nem áradt.
- Én.. én csak..
- Magad sem tudod. - nézett rám mindenttudóan.
- Mondhatjuk azt is. - motyogtam, szememet lesütve.
- Bejössz? - vonta föl szépen ívelt szemöldökét, mire én jobban meglepődtem, mint ő, mikor ajtót nyitott. Nagy szemekkel néztem rá, ő pedig félreállt, utat engedve nekem. Apró lépésekben elsétáltam az ajtóig és megálltam a küszöb előtt. Most vagy el szeretne velem beszélgetni, vagy egy szektát tartogat bent, hogy bosszút álljon rajtam, általuk. Az előbbire szavazok, ezért belépek lakásába és megcsap a jóleső meleg.
A pulóveremet felakasztottam a fogasra és míg Adam eltűnt a konyhában, én kényelmesen elhelyezkedtem a puha kanapén. A kandallóban tűz lobogott, ez adott fényt a szobára. Az első gondolatom az volt, hogy milyen romantikus ez az egész.
Kis idő múltán Adam belép a nappaliba két bögrével a kezében. Leteszi a kisasztalra, majd felkapcsolja a lámpát, megtörve a varázst. Na szép, lehet, hogy ez mégsem fog összejönni.
- Köszönöm. - mondom, miután odanyújtotta nekem az egyik bögre teát.
- Szívesen. Szóval.. kezdheted összefoglalni azt, hogy miért zavartál meg.
- Hát, gondoltam beszélgethetnénk. - motyogtam. - Sajnálom, miben zavartalak meg?
- Olvastam. - mutat a kandalló mellett heverő könyv felé, mire nekem leesik az állam. Egy könyv fontosabb mint én? Ez igazán kedves tőle.
- Hogy teltek a napjaid? - terelem el a témát, nevetségesen feltűnően.
- Egész jól, egészen a mai napig.
- Mi történt? - kérdezem, őszinte érdeklődéssel.
- Jöttél te. - hunyorít rám.
- Na ez már fáj. - nézek rá kissé megvetően.
- Gondolhattad volna, hogy ilyen leszek, ezek után! - csattan a hangja, mire én halkabban fojtatom mondandómat. Nem kell, hogy a szomszédok bekopogtassanak veszekedésünkre.
- Igazad van. - mondom, a szemében pedig meglepődést látok. - Nem kellett volna, azt tennem, amit tettem. De hidd el, hogy megbántam! Mit csináljak, hogy higgy nekem? - kérdezem, közben pedig közelebb ülök hozzá.
- Nem tudnál olyat csinálni, vagy mondani.
2013. november 30., szombat
Imperfect romance - 21. fejezet
Naomi szemszöge:
A napok semlegesen teltek. Kedden se mentem dolgozni, de végre rászántam magam arra, hogy egyek, akkor is csak egy almát.
Szerdán kicsit megpróbáltam összeszedni magam és kettőkor kikeltem az ágyból, hogy rendbe hozzam magam. Nem akarok még több próbát kihagyni Adam miatt.
Felkeltem és bementem a fürdőszobámba. Szinte megijedtem magamtól, amikor beesett arcomat és halálsápadt bőrömet láttam. Megmosakodtam, majd felkaptam magamra egy lezser ruhát és indultam. Cassyre nyilván nem számíthatok, ezért megint a metrót választom.
A színházba érve kérdésekkel bombáznak, állapotom láttán. Hiába, hogy jóban vannak velem, tudom, hogy egyáltalán nem érdekli őket a hogylétem. Talán egy hangyányit, de azt is csak azért, mert nem szeretnék ha lemaradnék a darabbal és kavarodás lenne. Hazudok nekik néhány dolgok arról, hogy miért vagyok ilyen, majd le is zárom a témát.
A próba után, rászánom magam és elindulok Adamhez. Pontosabban szerintem Adamhez, ugyanis nem néztem meg az utat eléggé, hogy teljesen kiigazodjak. Sokáig bolyongok a városban, embereket fellökdösve, ezzel sok szitokszót összegyűjtve. Voltak egész találékonyak is..
Egy óra múlva megtalálom az ismerős utcát, ahol a gyönyörű villák állnak. Engem mégiscsak Adamé fogott meg legjobban. Nem olyan semleges, mint a többi.
Megállok a háza előtt és alaposan megvizsgálom. Lehet, hogy most látom utoljára? Szokatlan, hogy egy ház után siránkozok, de ez van. Azonban nem a ház miatt jöttem.. Szomorú tekintettel nézek a bejárati ajtóra és nagy levegőt veszek, majd elmegyek.
Másnap reggel kelek, ugyanis rájöttem, azzal, hogy sajnáltatom magam nem lesz semmi jobb. Ezt a szervezetem is jelezte, miután pár napig semmit nem ettem, hihetetlen rosszullét tört rám az éjszaka. Befaltam az összes édességet, amit találtam a házban, hogy kicsit helyre állítsam a vércukrom.
Felkaptam magamra valamit és kimentem a konyhába kávét csinálni. Lehet, hogy most rossz ötlet, de kell az energia. A konyhába érve megpillantottam Cassyt, a teáját szürcsölgetve.
- Szia!
- Szia! - köszön vissza. Haladunk..
- Nézd, - ülök le én is. - nem volt jó amit tettem. Megbántam. Legyen elég ennyi és lépjünk túl ezen. Nem téged csaptalak be. Vagy arról is olvastál volna? - kérdezem, miközben magamban azon reménykedek, hogy nem olvasta el csak az Adam részét.
- Nem. - mondja, majd felállva besétál a szobájába. Pár pillanat múlva a naplómmal a kezében jön vissza. - Tessék. - nyújtja felém. Bólintok, majd elveszem és leteszem a mellettem lévő székre. - Spongyát rá! - mosolyodik el nagyon halványan.
A Moonstoneba érve Crissel is megbeszéltem a helyzetet - hát persze, hogy Cassy elmondta neki is -, bár ő nem volt kiakadva. Miért is lenne? Nem az ő dolga. Ezért bírom, jó felfogása van.
Miután letelt a munkaidőnk, Cassy elment a boltba, hogy bevásároljon, én pedig leültem egy asztalhoz, hogy Cristofellel beszélgessek.
- Szóval újabban mi a problémád? - húzza fel a szemöldökét.
- Milyen kérdés ez? A barátom szakított velem!
- De nem szeretted.
- De most szeretem.
- Na fussunk neki újra. Kihasználtad, majd miután szakított veled, belészerettél?!- lepődik meg a saját kérdésén.
- Huh Cris, nem érted. - csóválom meg a fejem, majd sóhajtok. - A kapcsolatunk elején nem szerettem. De egy idő után már bevallottam magamnak, hogy megszerettem. - öntöm ki a szívem, saját magamtól undorodva. - Ám azt már nem tudtam leírni a naplómba. Cassy elmondta neki azt, ami le volt benne írva és utána még szép, hogy nem hitt nekem Adam!
- Világos.. - néz félre Cris. Látszólag nem tudja mit csináljon, ezért csak feláll és megölel.
A napok semlegesen teltek. Kedden se mentem dolgozni, de végre rászántam magam arra, hogy egyek, akkor is csak egy almát.
Szerdán kicsit megpróbáltam összeszedni magam és kettőkor kikeltem az ágyból, hogy rendbe hozzam magam. Nem akarok még több próbát kihagyni Adam miatt.
Felkeltem és bementem a fürdőszobámba. Szinte megijedtem magamtól, amikor beesett arcomat és halálsápadt bőrömet láttam. Megmosakodtam, majd felkaptam magamra egy lezser ruhát és indultam. Cassyre nyilván nem számíthatok, ezért megint a metrót választom.
A színházba érve kérdésekkel bombáznak, állapotom láttán. Hiába, hogy jóban vannak velem, tudom, hogy egyáltalán nem érdekli őket a hogylétem. Talán egy hangyányit, de azt is csak azért, mert nem szeretnék ha lemaradnék a darabbal és kavarodás lenne. Hazudok nekik néhány dolgok arról, hogy miért vagyok ilyen, majd le is zárom a témát.
A próba után, rászánom magam és elindulok Adamhez. Pontosabban szerintem Adamhez, ugyanis nem néztem meg az utat eléggé, hogy teljesen kiigazodjak. Sokáig bolyongok a városban, embereket fellökdösve, ezzel sok szitokszót összegyűjtve. Voltak egész találékonyak is..
Egy óra múlva megtalálom az ismerős utcát, ahol a gyönyörű villák állnak. Engem mégiscsak Adamé fogott meg legjobban. Nem olyan semleges, mint a többi.
Megállok a háza előtt és alaposan megvizsgálom. Lehet, hogy most látom utoljára? Szokatlan, hogy egy ház után siránkozok, de ez van. Azonban nem a ház miatt jöttem.. Szomorú tekintettel nézek a bejárati ajtóra és nagy levegőt veszek, majd elmegyek.
Másnap reggel kelek, ugyanis rájöttem, azzal, hogy sajnáltatom magam nem lesz semmi jobb. Ezt a szervezetem is jelezte, miután pár napig semmit nem ettem, hihetetlen rosszullét tört rám az éjszaka. Befaltam az összes édességet, amit találtam a házban, hogy kicsit helyre állítsam a vércukrom.
Felkaptam magamra valamit és kimentem a konyhába kávét csinálni. Lehet, hogy most rossz ötlet, de kell az energia. A konyhába érve megpillantottam Cassyt, a teáját szürcsölgetve.
- Szia!
- Szia! - köszön vissza. Haladunk..
- Nézd, - ülök le én is. - nem volt jó amit tettem. Megbántam. Legyen elég ennyi és lépjünk túl ezen. Nem téged csaptalak be. Vagy arról is olvastál volna? - kérdezem, miközben magamban azon reménykedek, hogy nem olvasta el csak az Adam részét.
- Nem. - mondja, majd felállva besétál a szobájába. Pár pillanat múlva a naplómmal a kezében jön vissza. - Tessék. - nyújtja felém. Bólintok, majd elveszem és leteszem a mellettem lévő székre. - Spongyát rá! - mosolyodik el nagyon halványan.
A Moonstoneba érve Crissel is megbeszéltem a helyzetet - hát persze, hogy Cassy elmondta neki is -, bár ő nem volt kiakadva. Miért is lenne? Nem az ő dolga. Ezért bírom, jó felfogása van.
Miután letelt a munkaidőnk, Cassy elment a boltba, hogy bevásároljon, én pedig leültem egy asztalhoz, hogy Cristofellel beszélgessek.
- Szóval újabban mi a problémád? - húzza fel a szemöldökét.
- Milyen kérdés ez? A barátom szakított velem!
- De nem szeretted.
- De most szeretem.
- Na fussunk neki újra. Kihasználtad, majd miután szakított veled, belészerettél?!- lepődik meg a saját kérdésén.
- Huh Cris, nem érted. - csóválom meg a fejem, majd sóhajtok. - A kapcsolatunk elején nem szerettem. De egy idő után már bevallottam magamnak, hogy megszerettem. - öntöm ki a szívem, saját magamtól undorodva. - Ám azt már nem tudtam leírni a naplómba. Cassy elmondta neki azt, ami le volt benne írva és utána még szép, hogy nem hitt nekem Adam!
- Világos.. - néz félre Cris. Látszólag nem tudja mit csináljon, ezért csak feláll és megölel.
2013. november 27., szerda
Imperfect romance - 20. fejezet
Naomi szemszöge:
Miután Adam magamra hagyott hazasiettem metróval és csak zokogtam. A szép kép amit felállítottam romba dőlt és nem maradt már a helyén csak a romok. Ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem, de nem volt kihez feltennem. Meg akarok neki magyarázni mindent, de tudom, hogy úgysem értene meg. Meghazudtolna és csak melegebb éghajlatra küldene.
Az érzés, ami számomra eddig idegen volt, elviselhetetlen és borzalmas. Mind ideáig nem tudtam, hogy mennyire tud fájni fizikailag a szív. Ezt soha nem akartam megtapasztalni.
Másnap későn keltem és csak feküdtem az ágyban. Késő délután szántam rá magam arra, hogy kimenjek a fürdőbe. Hétfő volt, de a legkevésbé sem érdekelt a munka.
A zuhany alatt állva azon töprengtem, hogy hogyan tudtam én ennyire megszeretni. Elég nyálasan hangzik, de mindent megtennék érte. Pedig pár héttel ezelőtt még azt mondtam, hogy lehetetlen az, hogy belé szeressek. Tovább kerestem az emlékeimben, majd eszembe jutott az első találkozásunk, amikor nekem sietett. Még csak nem is ismertem, az arcát is alig láttam, mégis leblokkoltam.
Fejcsóválva léptem ki a fürdőkádból és megtörölközve visszadőltem az ágyba. Ha most valaki látna, bizonyára azt hinné, hogy szánalmas vagyok. És az a legszörnyűbb, hogy talán igaza lenne.
Magamra kapom a köntösömet és kimegyek a nappaliba, hogy tévézéssel üssem el az időt.
- Az életem hátralévő idejét.. - motyogom elfintorodva és leülök a kanapéra. Végigkapcsolgatok az összes csatornán és amikor ott tartanék, hogy ezt a műveletet még egyszer megismétlem, Cassy érkezik haza.
- Szia. - köszön hideg hangon.
- Szia! - köszönök vissza kicsit élettelibben. Kimegy a konyhába, majd visszatér egy tányér levessel és leül. Nem kérdezi meg, mi bajom van, miért nem mentem dolgozni, amiért sejtek valamit. - Nem vagyok jól.. - kezdek bele a színészkedésbe.
- Aha.
- A halálomnál járok.. Figyelsz? - kérdem, mire felpillant, de érdeklődést nem látok a szemében.
- Igen.
- Adam szakított velem.. - folytatom, sóhajtozva.
- Sajnálom. - szűri fogai közül. Nehezére esik ezt kimondani.
- Te voltál? - kérdezem erősebb hangon.
- Nem tudom miről beszélsz. - válaszolja miközben leteszi a tányért a kisasztalra.
- Ezt a mondatot abból a hülye sorozatokból vetted. Ha tényleg nem tudnád, nyafogva kérdezted volna, hogy mit hordok itt össze. Szóval?
- Képzeld, igen én voltam. - néz rám szúrósan. - Ráfeküdtem a naplódra és amikor fel akartam húzni a lepedőt, hogy mi az, az leesett és kinyílt. Nem, ezt nem a sorozatokból szettem. Így volt és láttam valami érdekeset.. - halkítja lejjebb hangját. - Lehet, hogy nem volt szép tőlem, de az más. Te sokkal rosszabb dolgot csináltál.
Hirtelen az ütő is megáll bennem, majd szép lassan meg is nyugszok. Szerencsémre Adamre gondol, nem pedig arra mit csináltam pár évvel ezelőtt.
- Nem kellene beleszólnod. - védem magam.
- Nem kellene kihasználnod másokat. Tudnia kellett. - mondja és szemében meglátok némi sajnálatot, amit rögtön palástol.
A beszélgetésünk után bevonultam a szobámba és felnéztem a netre. Olyan szavakra kerestem rá mint Naomi Parker és Adam Lambert, de szerencsére semmi olyat nem találtam, ami arra utalna, hogy elmondta volna a sajtónak. Se ilyen, se pedig más jellegű eredményt nem találtam. Ezek szerint nem találtak meg minket. Kikapcsolom a laptopot, majd elnyúlok az ágyamon. Furcsa elégedetlenség és hiányérzet fog el. Nagy nehezen túllépek rajta és álomba merülök.
Miután Adam magamra hagyott hazasiettem metróval és csak zokogtam. A szép kép amit felállítottam romba dőlt és nem maradt már a helyén csak a romok. Ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem, de nem volt kihez feltennem. Meg akarok neki magyarázni mindent, de tudom, hogy úgysem értene meg. Meghazudtolna és csak melegebb éghajlatra küldene.
Az érzés, ami számomra eddig idegen volt, elviselhetetlen és borzalmas. Mind ideáig nem tudtam, hogy mennyire tud fájni fizikailag a szív. Ezt soha nem akartam megtapasztalni.
Másnap későn keltem és csak feküdtem az ágyban. Késő délután szántam rá magam arra, hogy kimenjek a fürdőbe. Hétfő volt, de a legkevésbé sem érdekelt a munka.
A zuhany alatt állva azon töprengtem, hogy hogyan tudtam én ennyire megszeretni. Elég nyálasan hangzik, de mindent megtennék érte. Pedig pár héttel ezelőtt még azt mondtam, hogy lehetetlen az, hogy belé szeressek. Tovább kerestem az emlékeimben, majd eszembe jutott az első találkozásunk, amikor nekem sietett. Még csak nem is ismertem, az arcát is alig láttam, mégis leblokkoltam.
Fejcsóválva léptem ki a fürdőkádból és megtörölközve visszadőltem az ágyba. Ha most valaki látna, bizonyára azt hinné, hogy szánalmas vagyok. És az a legszörnyűbb, hogy talán igaza lenne.
Magamra kapom a köntösömet és kimegyek a nappaliba, hogy tévézéssel üssem el az időt.
- Az életem hátralévő idejét.. - motyogom elfintorodva és leülök a kanapéra. Végigkapcsolgatok az összes csatornán és amikor ott tartanék, hogy ezt a műveletet még egyszer megismétlem, Cassy érkezik haza.
- Szia. - köszön hideg hangon.
- Szia! - köszönök vissza kicsit élettelibben. Kimegy a konyhába, majd visszatér egy tányér levessel és leül. Nem kérdezi meg, mi bajom van, miért nem mentem dolgozni, amiért sejtek valamit. - Nem vagyok jól.. - kezdek bele a színészkedésbe.
- Aha.
- A halálomnál járok.. Figyelsz? - kérdem, mire felpillant, de érdeklődést nem látok a szemében.
- Igen.
- Adam szakított velem.. - folytatom, sóhajtozva.
- Sajnálom. - szűri fogai közül. Nehezére esik ezt kimondani.
- Te voltál? - kérdezem erősebb hangon.
- Nem tudom miről beszélsz. - válaszolja miközben leteszi a tányért a kisasztalra.
- Ezt a mondatot abból a hülye sorozatokból vetted. Ha tényleg nem tudnád, nyafogva kérdezted volna, hogy mit hordok itt össze. Szóval?
- Képzeld, igen én voltam. - néz rám szúrósan. - Ráfeküdtem a naplódra és amikor fel akartam húzni a lepedőt, hogy mi az, az leesett és kinyílt. Nem, ezt nem a sorozatokból szettem. Így volt és láttam valami érdekeset.. - halkítja lejjebb hangját. - Lehet, hogy nem volt szép tőlem, de az más. Te sokkal rosszabb dolgot csináltál.
Hirtelen az ütő is megáll bennem, majd szép lassan meg is nyugszok. Szerencsémre Adamre gondol, nem pedig arra mit csináltam pár évvel ezelőtt.
- Nem kellene beleszólnod. - védem magam.
- Nem kellene kihasználnod másokat. Tudnia kellett. - mondja és szemében meglátok némi sajnálatot, amit rögtön palástol.
A beszélgetésünk után bevonultam a szobámba és felnéztem a netre. Olyan szavakra kerestem rá mint Naomi Parker és Adam Lambert, de szerencsére semmi olyat nem találtam, ami arra utalna, hogy elmondta volna a sajtónak. Se ilyen, se pedig más jellegű eredményt nem találtam. Ezek szerint nem találtak meg minket. Kikapcsolom a laptopot, majd elnyúlok az ágyamon. Furcsa elégedetlenség és hiányérzet fog el. Nagy nehezen túllépek rajta és álomba merülök.
2013. november 24., vasárnap
Imperfect romance - 19. fejezet
Adam szemszöge:
Cassy mondanivalója úgy ért, mintha minden egyes szavával kést szúrt volna belém. De bízom benne, hogy ezek a sebek idővel elmúlnak.
Kedves volt tőle, hogy elmondta amit tudnom kell. Megtalálta Naomi naplóját, amikor ráfeküdt az ágyára. Talán nem volt túl szép tőle, hogy beleolvasott, de az lényegtelen. Először az suhant át az agyamon, hogy félreismertem és csak hazudik.. Aztán megmutatta. A csalódottságot átvette a harag, mérhetetlen harag. Átfutott az agyamon az is, hogy legszívesebben felpofoznám szeretett barátnőmet. Gyorsan el is hessegettem, hiszen nem akarok olyan alacsonyra süllyedni. Egy idő után, aztán már csak szomorúságot éreztem. A szomorúságot és a magányt.
Másnap álmosan ébredtem, egész éjszaka csak forgolódtam. Nem volt ez másképp nappal sem. Semmihez sem volt kedvem, legszívesebben eltűntem volna. Tommy barátom biztosan megérezte, hogy nem vagyok valami jó bőrben mert felhívott.
- Haver ma nem jelentkeztél, valami van veled? - kérdezte. Telepatikus képessége van?
- Tegnap szakítottam Naomival. - vallottam be. Tudtam, hogy így is úgy is, de meg fogja egyszer tudni.
- Hogy?! Miért? - lepődik meg.
- Kihasznált. A szokásos.
- Sajnálom. - halkítja le a hangját.
- Ugyan, semmiség! Már megszoktam.
- Hé, ne mondj ilyeneket! Ezt nem lehet megszokni.
- Pedig nekem sikerült.
- Adam, mondom.. Tudod mit? Fél óra és ott vagyok.
- Tommy ne gyere! Hallod? Nem kell a szentbeszéd! Nem foglak beengedni! - tiltakoznék, de hiába, már rég letette.
Fél óra múlva Tommy csakugyan a házam előtt állt. Úgy ahogy voltam kinyitottam az ajtót, bár tudtam, hogy a látvány nem fog neki tetszeni. Boxerben, kócosan, büdösen és karikás szemekkel pillantottam vissza rá, mire eltátotta száját.
- Na, ebből elég! - lépett be és bevágta maga mögött az ajtót. Elráncigált a fürdőszobába, majd megparancsolta, hogy zuhanyozzak és kisétált a helyiségből. Kelletlenül, de lezuhanyoztam, majd fogat mostam. Kis idő múlva bejött és a hálószobám felé vezetett. Felöltöztem és már ember módjára néztem ismét a szemébe.
- Ez hihetetlenül nehéz volt? - kérdezte felvont szemöldökkel, mire én megráztam a fejem. Leültetett az ágyra és belekezdett a szokásos beszédébe:
- Tudom, hogy már a könyöködön jön ki, de vázolom a helyzetet. Most szépen mindent elmondasz az elejétől a végégig, minden kis részletet tudni akarok. Miután kibeszélted magad, elmondom a véleményem, akár érdekel, akár nem. Majd elegyünk és berúgunk valahol. Oké? - kérdezte mosolyogva. A szerencsétlen helyzetemet félretéve, én is elmosolyodtam és bólintottam. Legalább van valaki, akire mindig számíthatok.
Minden úgy volt, ahogy mondta. Először elmeséltem neki a szituációm, majd egyesek szerint férfira nem méltó módon elpityeredtem. Ő elintézte az egészet egy baráti öleléssel és megtartotta az agymosást. Majd elmentünk Los Angeles egyik legjobb szórakozóhelyére. Legalábbis szerintünk a legjobbra..
Annyi mindent összeittam, hogy az este közepére már a nevemre se emlékeztem. Csak azt tudtam, hogy elviselhetetlen hányingerem van, de a mosdó meglátogatása után már jobb kedvvel léptem a táncparkettre. Elég sok mindenkivel táncoltam és voltak köztük nagyon kétes alakok is, de nem érdekelt. Jól éreztem magam és csak ez számított.
Cassy mondanivalója úgy ért, mintha minden egyes szavával kést szúrt volna belém. De bízom benne, hogy ezek a sebek idővel elmúlnak.
Kedves volt tőle, hogy elmondta amit tudnom kell. Megtalálta Naomi naplóját, amikor ráfeküdt az ágyára. Talán nem volt túl szép tőle, hogy beleolvasott, de az lényegtelen. Először az suhant át az agyamon, hogy félreismertem és csak hazudik.. Aztán megmutatta. A csalódottságot átvette a harag, mérhetetlen harag. Átfutott az agyamon az is, hogy legszívesebben felpofoznám szeretett barátnőmet. Gyorsan el is hessegettem, hiszen nem akarok olyan alacsonyra süllyedni. Egy idő után, aztán már csak szomorúságot éreztem. A szomorúságot és a magányt.
Másnap álmosan ébredtem, egész éjszaka csak forgolódtam. Nem volt ez másképp nappal sem. Semmihez sem volt kedvem, legszívesebben eltűntem volna. Tommy barátom biztosan megérezte, hogy nem vagyok valami jó bőrben mert felhívott.
- Haver ma nem jelentkeztél, valami van veled? - kérdezte. Telepatikus képessége van?
- Tegnap szakítottam Naomival. - vallottam be. Tudtam, hogy így is úgy is, de meg fogja egyszer tudni.
- Hogy?! Miért? - lepődik meg.
- Kihasznált. A szokásos.
- Sajnálom. - halkítja le a hangját.
- Ugyan, semmiség! Már megszoktam.
- Hé, ne mondj ilyeneket! Ezt nem lehet megszokni.
- Pedig nekem sikerült.
- Adam, mondom.. Tudod mit? Fél óra és ott vagyok.
- Tommy ne gyere! Hallod? Nem kell a szentbeszéd! Nem foglak beengedni! - tiltakoznék, de hiába, már rég letette.
Fél óra múlva Tommy csakugyan a házam előtt állt. Úgy ahogy voltam kinyitottam az ajtót, bár tudtam, hogy a látvány nem fog neki tetszeni. Boxerben, kócosan, büdösen és karikás szemekkel pillantottam vissza rá, mire eltátotta száját.
- Na, ebből elég! - lépett be és bevágta maga mögött az ajtót. Elráncigált a fürdőszobába, majd megparancsolta, hogy zuhanyozzak és kisétált a helyiségből. Kelletlenül, de lezuhanyoztam, majd fogat mostam. Kis idő múlva bejött és a hálószobám felé vezetett. Felöltöztem és már ember módjára néztem ismét a szemébe.
- Ez hihetetlenül nehéz volt? - kérdezte felvont szemöldökkel, mire én megráztam a fejem. Leültetett az ágyra és belekezdett a szokásos beszédébe:
- Tudom, hogy már a könyöködön jön ki, de vázolom a helyzetet. Most szépen mindent elmondasz az elejétől a végégig, minden kis részletet tudni akarok. Miután kibeszélted magad, elmondom a véleményem, akár érdekel, akár nem. Majd elegyünk és berúgunk valahol. Oké? - kérdezte mosolyogva. A szerencsétlen helyzetemet félretéve, én is elmosolyodtam és bólintottam. Legalább van valaki, akire mindig számíthatok.
Minden úgy volt, ahogy mondta. Először elmeséltem neki a szituációm, majd egyesek szerint férfira nem méltó módon elpityeredtem. Ő elintézte az egészet egy baráti öleléssel és megtartotta az agymosást. Majd elmentünk Los Angeles egyik legjobb szórakozóhelyére. Legalábbis szerintünk a legjobbra..
Annyi mindent összeittam, hogy az este közepére már a nevemre se emlékeztem. Csak azt tudtam, hogy elviselhetetlen hányingerem van, de a mosdó meglátogatása után már jobb kedvvel léptem a táncparkettre. Elég sok mindenkivel táncoltam és voltak köztük nagyon kétes alakok is, de nem érdekelt. Jól éreztem magam és csak ez számított.
2013. november 20., szerda
Imperfect romance - 18. fejezet
Ez kicsit hosszabb, mivel a történet egyik fontos részéhez értünk.
Jó olvasást!
Naomi szemszöge:
Teltek a napok, én pedig egyre jobban belejöttem a színdarabba. Holnap lesz az előadás és én már nagyon izgulok. Meghívtam mindenkit akit közelebbről ismerek: Johnt, Crist, Cassyt, Adamet, Tommyt, Terrancet és Andersont. Most, hogy így végignéztem a meghívottak listáját, rá kellett jönnöm, hogy ebben az óriási városban alig ismerek valakit. Igaz, volt akivel szoktam találkozni a Moonstoneban, vagy bulikban, de ők nem lényegesek. Csak velük tartom rendesen a kapcsolatot és ez aggasztó.
Túllépve azon, hogy milyen kevés ismertségem van, rátérek valami másra. Az elmúlt napokban, nem történt semmi különös, dolgoztam, próbáltam és Adammel lógtam. Több mint két hét telt el azóta, hogy Cassy milyen furcsán viselkedett velem. Azóta is gyakran érzem úgy, hogy tartózkodóbb lett. Alig mondd el valamit és nem is keresi sokszor a társaságomat. Hibáztassatok érte, de nem merek rákérdezni, hogy mi baja lehet. Ha szeretné, elmondja majd ő maga.
Ma szombat van, elég hamar kellett kelnem, hogy beérjek a főpróbákra. Na jó, nem volt az olyan hamar, de hétvégén nekem minimum a délig alvás.
Az előadás csak este kezdődik, de mi egész nap a színházban vagyunk, gyakorlunk, készítjük a jelmezeinket. A Twist Olivért adjuk elő. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondolnak majd az alakításomra. Ez az első olyan fellépésem, ahol már kicsit jelentősebb szerepet kaptam.
Amikor már szinte az összes vendég megérkezett, elkezdtük sietősen megcsinálni az utolsó simításokat. A szívem a torkomban dobogott és hirtelen kiment a fejemből az összes szöveg. Ilyenkor nem szoktam megijedni, mert tudom, ha kimegyek a közönség elé, szinte úgy élem bele magam a szerepembe, mintha tényleg azaz ember lennék.
Az előadás végén, meghajoltunk és kivonultunk a teremből. Volt néhány hibám, de sikerült egy kicsit improvizálnom, ezért remélem senki nem vette észre. Miután átöltöztem és egy kicsit pihentem az öltözőben a színésztársaimmal beszélgetve, kimentem, hogy fogadjam a gratulációkat. Természetesen Adam ölelgetett meg elsőnek azt hajtogatva, hogy mennyire ügyes vagyok. Aztán jöttek a többiek és néhány olyan ember akit nem ismerek, csak tetszett nekik az előadásom. Elköszöntem a rendezőnőtől, majd elmentem vacsorázni Tommyékkal.
Másnapra Adammel megbeszéltük, hogy elmegyünk sétálni a belvárosba. Miután elkészültem, bevitettem magam Cassyvel a városban. Nem akartam, hogy Adam furikázzon, így is eleget költött már rám. Talán meglepő, de már lassan olyanok jutnak eszembe, hogy nem kellene az összes pénzét rám pazarolnia. De akkor minek vagyok vele? Jó kérdés és a válasz lehet bármely meglepő, az igazság, hogy kezdem megszeretni.
Adam már várt amikor megérkeztünk. Én gyorsan beugrottam egy kávézóba, hogy vegyek magamnak egy kávét, addig Cassy Adammel beszélgetett. Amikor beléptem a helyiségbe, kissé lelankadt a boldogságom, ugyanis a kasszához hosszú sor állt a reggelei csúcsforgalom lévén. Kivártam míg sorra következek, ugyanis nem volt energiám megnézni, hogy egy kicsit távolabbiban is ekkora-e a forgalom.
Hosszú percek után két kávéval a kezemben léptem ki az ajtón. Cassyék felé vettem az irányt, akik látszólag komolyan beszélgettek valamin, de amikor hallótávolságba értem elhallgattak. Cassy elmormolt egy köszönésfélét, majd beszállt az autóba és elhajtott.
- Hoztam neked is kávét. - nyújtom oda Adamnek az egyiket.
- Köszönöm. - veszi el egy nagyon halvány mosoly kíséretében, majd elindulunk az egyik sétányon. Kicsit furcsállom, hogy nem fogja meg a kezem, ezért én nyúlok az övéért. Rám emeli tekintetét, érzem ahogy megborzong érintésemre.
Kis idő után megállunk egy szép helyen, egy tó mellet a hídon. Szeretem ezt a pillanatot, szinte csak mi vagyunk a közelben, néhány futó kivételével. Adam sokáig nézi a tavat, majd hirtelen kirántja a kezét az enyémből.
- Ne játszd itt az ártatlant. - mondja fagyos hangon.
- Tessék?
- Tudod jól, hogy miről beszélek.
- Nem, Adam, nem tudom! - nézek rá hitetlenkedve.
- Na igazán? - kérdi. - Tudom, hogy nem szeretsz, hogy csak kihasználsz! - kiáltja magából kikelve, engem pedig villámcsapásként ér. - A pénzemet akarod, mi? Hihetetlen, hogy képes voltam elhinni, hogy érzel irántam valamit! Egy utolsó senki vagy! - veszi lejjebb hangját. Szemeiben a harag és a szomorúság csillan. Fogalmam sincs, honnan tudhatja, de engem ez most a legkevésbé sem izgat. Az egyetlen amire csak gondolni tudok, hogy most, hogy már olyan közel voltam az igazi szerelemhez, minden széttörik. Igaza van, tényleg egy utolsó senki vagyok. Mindenkit csak kihasználni tudok, kivétel nélkül. De most tényleg megszerettem és túl késő.
- Adam.. - szemeim megtelnek könnyel. Ritkán szoktam sírni, de ha megesik, annak oka van.
- Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra! Többé nem érdekelsz, fogd fel! Ég áldjon! - szavaiból könnyen ki lehet venni a gúnyt. Visszafelé fordulna, de én a karja után kapok és megszorítom. Nyilván hiába, jóval erősebb nálam.
- Ne menj el! Adam értsd meg, megszerettelek!
- És ki is használtál!
- Az lehet. És sajnálom. De annak már vége. Kérlek, felejtsük ezt el! - nézek rá könyörgő szemekkel. Adam arca meglágyult, én pedig újra reménykedni kezdtem. Hiába. A harag mintha elszállt volna, arcára mély fájdalom telepedett, szívbe markoló fájdalom. Néhány percig csak némán figyelt, aztán váratlanul elrántotta karját és elsétált.
Jó olvasást!
Naomi szemszöge:
Teltek a napok, én pedig egyre jobban belejöttem a színdarabba. Holnap lesz az előadás és én már nagyon izgulok. Meghívtam mindenkit akit közelebbről ismerek: Johnt, Crist, Cassyt, Adamet, Tommyt, Terrancet és Andersont. Most, hogy így végignéztem a meghívottak listáját, rá kellett jönnöm, hogy ebben az óriási városban alig ismerek valakit. Igaz, volt akivel szoktam találkozni a Moonstoneban, vagy bulikban, de ők nem lényegesek. Csak velük tartom rendesen a kapcsolatot és ez aggasztó.
Túllépve azon, hogy milyen kevés ismertségem van, rátérek valami másra. Az elmúlt napokban, nem történt semmi különös, dolgoztam, próbáltam és Adammel lógtam. Több mint két hét telt el azóta, hogy Cassy milyen furcsán viselkedett velem. Azóta is gyakran érzem úgy, hogy tartózkodóbb lett. Alig mondd el valamit és nem is keresi sokszor a társaságomat. Hibáztassatok érte, de nem merek rákérdezni, hogy mi baja lehet. Ha szeretné, elmondja majd ő maga.
Ma szombat van, elég hamar kellett kelnem, hogy beérjek a főpróbákra. Na jó, nem volt az olyan hamar, de hétvégén nekem minimum a délig alvás.
Az előadás csak este kezdődik, de mi egész nap a színházban vagyunk, gyakorlunk, készítjük a jelmezeinket. A Twist Olivért adjuk elő. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondolnak majd az alakításomra. Ez az első olyan fellépésem, ahol már kicsit jelentősebb szerepet kaptam.
Amikor már szinte az összes vendég megérkezett, elkezdtük sietősen megcsinálni az utolsó simításokat. A szívem a torkomban dobogott és hirtelen kiment a fejemből az összes szöveg. Ilyenkor nem szoktam megijedni, mert tudom, ha kimegyek a közönség elé, szinte úgy élem bele magam a szerepembe, mintha tényleg azaz ember lennék.
Az előadás végén, meghajoltunk és kivonultunk a teremből. Volt néhány hibám, de sikerült egy kicsit improvizálnom, ezért remélem senki nem vette észre. Miután átöltöztem és egy kicsit pihentem az öltözőben a színésztársaimmal beszélgetve, kimentem, hogy fogadjam a gratulációkat. Természetesen Adam ölelgetett meg elsőnek azt hajtogatva, hogy mennyire ügyes vagyok. Aztán jöttek a többiek és néhány olyan ember akit nem ismerek, csak tetszett nekik az előadásom. Elköszöntem a rendezőnőtől, majd elmentem vacsorázni Tommyékkal.
Másnapra Adammel megbeszéltük, hogy elmegyünk sétálni a belvárosba. Miután elkészültem, bevitettem magam Cassyvel a városban. Nem akartam, hogy Adam furikázzon, így is eleget költött már rám. Talán meglepő, de már lassan olyanok jutnak eszembe, hogy nem kellene az összes pénzét rám pazarolnia. De akkor minek vagyok vele? Jó kérdés és a válasz lehet bármely meglepő, az igazság, hogy kezdem megszeretni.
Adam már várt amikor megérkeztünk. Én gyorsan beugrottam egy kávézóba, hogy vegyek magamnak egy kávét, addig Cassy Adammel beszélgetett. Amikor beléptem a helyiségbe, kissé lelankadt a boldogságom, ugyanis a kasszához hosszú sor állt a reggelei csúcsforgalom lévén. Kivártam míg sorra következek, ugyanis nem volt energiám megnézni, hogy egy kicsit távolabbiban is ekkora-e a forgalom.
Hosszú percek után két kávéval a kezemben léptem ki az ajtón. Cassyék felé vettem az irányt, akik látszólag komolyan beszélgettek valamin, de amikor hallótávolságba értem elhallgattak. Cassy elmormolt egy köszönésfélét, majd beszállt az autóba és elhajtott.
- Hoztam neked is kávét. - nyújtom oda Adamnek az egyiket.
- Köszönöm. - veszi el egy nagyon halvány mosoly kíséretében, majd elindulunk az egyik sétányon. Kicsit furcsállom, hogy nem fogja meg a kezem, ezért én nyúlok az övéért. Rám emeli tekintetét, érzem ahogy megborzong érintésemre.
Kis idő után megállunk egy szép helyen, egy tó mellet a hídon. Szeretem ezt a pillanatot, szinte csak mi vagyunk a közelben, néhány futó kivételével. Adam sokáig nézi a tavat, majd hirtelen kirántja a kezét az enyémből.
- Ne játszd itt az ártatlant. - mondja fagyos hangon.
- Tessék?
- Tudod jól, hogy miről beszélek.
- Nem, Adam, nem tudom! - nézek rá hitetlenkedve.
- Na igazán? - kérdi. - Tudom, hogy nem szeretsz, hogy csak kihasználsz! - kiáltja magából kikelve, engem pedig villámcsapásként ér. - A pénzemet akarod, mi? Hihetetlen, hogy képes voltam elhinni, hogy érzel irántam valamit! Egy utolsó senki vagy! - veszi lejjebb hangját. Szemeiben a harag és a szomorúság csillan. Fogalmam sincs, honnan tudhatja, de engem ez most a legkevésbé sem izgat. Az egyetlen amire csak gondolni tudok, hogy most, hogy már olyan közel voltam az igazi szerelemhez, minden széttörik. Igaza van, tényleg egy utolsó senki vagyok. Mindenkit csak kihasználni tudok, kivétel nélkül. De most tényleg megszerettem és túl késő.
- Adam.. - szemeim megtelnek könnyel. Ritkán szoktam sírni, de ha megesik, annak oka van.
- Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra! Többé nem érdekelsz, fogd fel! Ég áldjon! - szavaiból könnyen ki lehet venni a gúnyt. Visszafelé fordulna, de én a karja után kapok és megszorítom. Nyilván hiába, jóval erősebb nálam.
- Ne menj el! Adam értsd meg, megszerettelek!
- És ki is használtál!
- Az lehet. És sajnálom. De annak már vége. Kérlek, felejtsük ezt el! - nézek rá könyörgő szemekkel. Adam arca meglágyult, én pedig újra reménykedni kezdtem. Hiába. A harag mintha elszállt volna, arcára mély fájdalom telepedett, szívbe markoló fájdalom. Néhány percig csak némán figyelt, aztán váratlanul elrántotta karját és elsétált.
2013. november 17., vasárnap
Friss!
Sziasztok! Azt tervezem, hogy az Imperfect romance után, vagy két fejezet között, két különálló történetet fogok hozni. Az egyik - amibe már bele is kezdtem - a jövőben fog játszódni, és sokkal eseménydúsabb lesz, mint az első történetem. Azt a címet adtam neki, hogy Az üldözött, ugyanis az egész történetben üldözni fogják, amikor már azt hiszi, hogy vége, akkor megint elkezdődik. A másik történet az Élet egy vidámparkban, mint azt a címe alapján megtudtátok, egy vidámparkban játszódik és annak titkait tárja fel. Ha valakinek felkeltettem az érdeklődését, az bátran jelezzen kommentben, vagy pipáljon.
Imperfect romance - 17. fejezet
Naomi szemszöge:
Miután eljöttünk Andertől, megkerestük a többieket. Szerencsére mindenki előkerült, volt aki visszament Tommyhoz és olyan is akadt aki nálunk éjszakázott. Kibeszéltük magunkból, hogy ez volt az évszázad partija és mindenki hazament. Amikor megérkeztünk Cassy egyből besietett a szobájába, én is így tettem. Előhalásztam az ágy alól a naplómat és írni kezdtem. Leírtam azt is, hogy Adam mondta, hogy bízhatok benne. Aranyos tőle, de mégis mit vár? Nem fogok elmondani magamról semmi olyat, amit más nem tudhat meg. Ő sem kivétel, csak egy a sok közül.
Éppen befejeztem volna még pár mondatot, amikor Cassy nyitott rám. A naplót az ágynemű alá csúsztattam és megfordultam.
- Hmm?
- Bejöhetek? - kérdezte félénken.
- Persze. Ülj csak le. - paskoltam meg az ágyamat. Leült velem szemben törökülésbe és elpirult. - Hát te?
- Tudod.. éjszaka.. - kezd dadogni.
- Mondd már ki, mit akarsz! - néztem rá. Ő is rám nézett majd nagy levegőt vett és hadarni kezdett:
- Amikor mindenki szanaszét sodródott, néhány ember itt maradt, köztük Tommy is és összejöttünk. - mondta az arcát fogva és elterült az ágyon. Néhány másodpercig csak néztem, aztán leesett a szitu.
- Wow! Gratulálok! - ráztam meg a vállát. Ő visítozva kezd el nevetni és a hátára fordul.
- Annyira örülök, hogy azt te elképzelni sem tudod! Olyan aranyos volt. - kuncogott.
- Én pedig örülök, hogy te örülsz. De most elmentem zuhanyozni. - állok fel.
- Oké. - válaszolja, de nem mozdul.
- Esetleg..
- Most mi van? A fürdőszobádba zuhanyzol, én meg megvárlak itt. - néz fel rám. Még pár másodpercig bámulom, remélve, hogy elhagyja a szobámat. Ez bejött: - Jól van.
Gyorsan lezuhanyzok és megmosom a fogaim. Szembenézek a tükörképemmel és a szokásom szerint, csak nézem magamat. A szemembe mélyedve gondolkozok. Olyan fajta csillogást látok szemeimben, amit talán még soha.
Magamra csavartam a törölközőt és kiléptem a fürdőből. Felvettem a kényelmes, puha pizsamámat és már álmosabb is lettem.
- Visszajöttem. - vágtatott be Cassy, illatosan, ő is pizsamában. Valakinek talán zavaró lehet a barátnőm hiperaktivitása, de én már megszoktam.
Lefeküdtem az ágy egyik szélére és magam mellé engedtem Naomit. Sokáig beszélgettünk, míg el nem fogott az álom.
Reggel az ébresztőm idegesítő hangjára keltem. Hétfő van. A legutálatosabb dolog az életemben, azok a hétfők.
Magam mellé pillantok, de Cassy nem fekszik az ágyamban. Biztosan kiment amikor elaludtam.
Visszatérve szokásomhoz, késve értem Cassy mellé az autóba, de ő most nem tette szóvá.
Mikor beértünk az étterembe még senki nem ült az asztaloknál. Cris mellé léptem és vigyorogva néztem a szemébe.
- Milyen volt a tegnap?
- Ahhoz képest, hogy estére.. Mit estére?! Hajnalra elkallódtunk, nagyon szuper volt. De ezt meg is beszéltük. Sokan rám is hajtottak. - mosolyodott el, majd hirtelen összerázkódott.
- Nem kell kifejtened. - bököm oldalba és elmentem kiszolgálni az első vendégünket.
- ..és ahogy öltözködött. Mint valami csavargó! - jellemzem Cassynek az egyik tahó vendéget hazafelé menet. Kicsi szünetet tartottam, hátha tesz valami megjegyzést, de semmi. Az csak most esik le, hogy tegnap óta nem is szól hozzám. - Talán valami baj van? - kérdezem.
- Nem, dehogy. Csak nem vagyok beszédes kedvemben. - mondja színtelen hangon. Felhúzom a szemöldökömet és rá pillantok. Valami nem stimmel vele.
Miután eljöttünk Andertől, megkerestük a többieket. Szerencsére mindenki előkerült, volt aki visszament Tommyhoz és olyan is akadt aki nálunk éjszakázott. Kibeszéltük magunkból, hogy ez volt az évszázad partija és mindenki hazament. Amikor megérkeztünk Cassy egyből besietett a szobájába, én is így tettem. Előhalásztam az ágy alól a naplómat és írni kezdtem. Leírtam azt is, hogy Adam mondta, hogy bízhatok benne. Aranyos tőle, de mégis mit vár? Nem fogok elmondani magamról semmi olyat, amit más nem tudhat meg. Ő sem kivétel, csak egy a sok közül.
Éppen befejeztem volna még pár mondatot, amikor Cassy nyitott rám. A naplót az ágynemű alá csúsztattam és megfordultam.
- Hmm?
- Bejöhetek? - kérdezte félénken.
- Persze. Ülj csak le. - paskoltam meg az ágyamat. Leült velem szemben törökülésbe és elpirult. - Hát te?
- Tudod.. éjszaka.. - kezd dadogni.
- Mondd már ki, mit akarsz! - néztem rá. Ő is rám nézett majd nagy levegőt vett és hadarni kezdett:
- Amikor mindenki szanaszét sodródott, néhány ember itt maradt, köztük Tommy is és összejöttünk. - mondta az arcát fogva és elterült az ágyon. Néhány másodpercig csak néztem, aztán leesett a szitu.
- Wow! Gratulálok! - ráztam meg a vállát. Ő visítozva kezd el nevetni és a hátára fordul.
- Annyira örülök, hogy azt te elképzelni sem tudod! Olyan aranyos volt. - kuncogott.
- Én pedig örülök, hogy te örülsz. De most elmentem zuhanyozni. - állok fel.
- Oké. - válaszolja, de nem mozdul.
- Esetleg..
- Most mi van? A fürdőszobádba zuhanyzol, én meg megvárlak itt. - néz fel rám. Még pár másodpercig bámulom, remélve, hogy elhagyja a szobámat. Ez bejött: - Jól van.
Gyorsan lezuhanyzok és megmosom a fogaim. Szembenézek a tükörképemmel és a szokásom szerint, csak nézem magamat. A szemembe mélyedve gondolkozok. Olyan fajta csillogást látok szemeimben, amit talán még soha.
Magamra csavartam a törölközőt és kiléptem a fürdőből. Felvettem a kényelmes, puha pizsamámat és már álmosabb is lettem.
- Visszajöttem. - vágtatott be Cassy, illatosan, ő is pizsamában. Valakinek talán zavaró lehet a barátnőm hiperaktivitása, de én már megszoktam.
Lefeküdtem az ágy egyik szélére és magam mellé engedtem Naomit. Sokáig beszélgettünk, míg el nem fogott az álom.
Reggel az ébresztőm idegesítő hangjára keltem. Hétfő van. A legutálatosabb dolog az életemben, azok a hétfők.
Magam mellé pillantok, de Cassy nem fekszik az ágyamban. Biztosan kiment amikor elaludtam.
Visszatérve szokásomhoz, késve értem Cassy mellé az autóba, de ő most nem tette szóvá.
Mikor beértünk az étterembe még senki nem ült az asztaloknál. Cris mellé léptem és vigyorogva néztem a szemébe.
- Milyen volt a tegnap?
- Ahhoz képest, hogy estére.. Mit estére?! Hajnalra elkallódtunk, nagyon szuper volt. De ezt meg is beszéltük. Sokan rám is hajtottak. - mosolyodott el, majd hirtelen összerázkódott.
- Nem kell kifejtened. - bököm oldalba és elmentem kiszolgálni az első vendégünket.
- ..és ahogy öltözködött. Mint valami csavargó! - jellemzem Cassynek az egyik tahó vendéget hazafelé menet. Kicsi szünetet tartottam, hátha tesz valami megjegyzést, de semmi. Az csak most esik le, hogy tegnap óta nem is szól hozzám. - Talán valami baj van? - kérdezem.
- Nem, dehogy. Csak nem vagyok beszédes kedvemben. - mondja színtelen hangon. Felhúzom a szemöldökömet és rá pillantok. Valami nem stimmel vele.
2013. november 13., szerda
Imperfect romance - 16. fejezet
Adam szemszöge:
Olyan fejfájással keltem fel, amiben szerintem még életemben nem volt részem. És ez nálam nagy szó. A telefonomért nyúltam volna, de nem volt az ágy melletti éjjeliszekrényen. Felemeltem a fejem és megláttam, hogy a földön hever, de túl lusta voltam ahhoz, hogy érte menjek. Na meg, ha felállnék rögtön kidobnám a taccsot.
Nyöszörögve a hátamra fordultam, mire fénylő, barna hajzuhatagot pillantok meg a mellettem lévő párnán. Közelebb kúsztam és megláttam Naomi békés arcát, amint az igazak álmát alussza. Elmosolyodtam, legszívesebben órákon át nézném az arcát, ahogy csendben szuszog, de valami megállított ebben. A rosszullétem..
Beviharoztam a mosdóba.. Javítom: beviharoztam volna a mosdóban, ha tudom merre van. De mivel nem, ezért csak kóvályogtam szédülve, a számat fogva.
Miután sikeresen megtaláltam a mosdót, visszabotladoztam az ágyba Naomi mellé. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, de most nem is akarok ezzel törődni. Belefájdul a fejem még a gondolkodásba is..
Mocorgást hallok magam mellől. Naomi fordul a hátára, látszólag ő is ugyanolyan állapotban van, mint én. Fátyolos szemeit rám emeli és sóhajt egyet.
- Fáj a fejem. - suttogja.
- Az enyém is. És nem sok mindenre emlékszem a tegnapból.
- Én sem. Csak annyi rémlik, hogy beszélgettem, iszogattam, aztán elkezdtünk táncolni. Utána pedig.. volt az az ivóverseny.
- Ja, igen, arra még én is emlékszem. De a többi homályos.. Szerintem senki se tudja, hogy ki volt a nyertes. - nevetünk fel fájdalmasan. - Hol vagyunk?
- Jó kérdés.
Pár perccel az után, hogy megvitattuk, hogy halvány lila gőzünk sincs arról, hogy hol vagyunk, nyílt az ajtó és belépett egy ismerős alak. Néhány pillanat és eszembe jutott, hogy a jövevény Ander. Haja borzosan terült szét a fején és karikás szemekkel nézett ránk.
- Hogy vagytok?
- Úgy mint te. Nálad vagyunk? - kérdeztem.
- Igen. Emlékeztek valamire?
- Nem.
- Gondoltam. Én úgy nagyjából igen, hála annak, hogy nem vettem részt a versenyen. Úgyis lealáztam volna mindenkit. - vigyorodik el.
- Akkor elmondod mi történt? Na meg, hogy ki nyert.
- Nem fogod elhinni. - szűkül össze a szeme.
- De. Mondjad már.
- A csajod. - mutat rá, mire leesik az állam. Ő is ugyanígy meglepődött, összenéztünk, majd vissza Andersonra. - Bizony. Jó sokat tud inni a kis csajszi.
- Hű. - vigyorodik el Naomi.
- Oké, oké ezt majd később is megbeszélhetjük. Most azt mondd, hogy miért kerültünk hozzád.
- A verseny után, mindenki különösen jó hangulatban volt. - kezd bele a mesélésbe. - Még a kertbe is kimentünk, ott ugráltunk, tomboltunk. Mindenki tiszta idióta volt. Majd hajnalban kitévedtünk az utcára.. Aztán mindenki ment amerre látott. Mi együtt jöttünk és szerencsénkre eltaláltunk hozzánk. Hacsak valaki meg nem látott minket és elhozott ide. Azért jöttem, hogy megnézzem épségben vagytok-e. A többiek szanaszét szóródhattak.
- Na ne már. - hüledezett Naomi. - Ez lehetett az évszázad partija én meg lemaradtam róla.
- Ne aggódj. - nyugtatom. - Mi mindig jó bulikat rendezünk. - kacsintok rá. Elmosolyodik, Ander pedig kicsoszog a szobából. Naomira nézek, az arca megfejthetetlenre változott. Mit meg nem adnék, hogy tudjak olvasni a gondolataiban. Akár egy napra is, de tudnám mit érez, mit gondol. Kicsit zárkózott, nem sok minden oszt meg velem.
Sokáig csak néztem szépen ívelt ajkait, mandulavágású szemeit. Szeretem a csendes pillanatainkat. Mindig megható, de vele nem tudok szavak nélkül kommunikálni. Ha próbálok valamit kifejezni, nem érti vagy nem akarja megérteni. Pedig egy kapcsolatban lényeges lenne a testbeszéd.
- Ugye tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz?
- Persze. - néz félre.
- Naomi. - megfogom az állát és finoman, mégis határozottan magam felé fordítom az arcát. - Kérlek, bízz bennem.
Szemei megtelnek szomorúsággal. Enyhén bólint, majd visszaejti a fejét a párnára. Még mindig nem szól, még mindig nem bízik.
Olyan fejfájással keltem fel, amiben szerintem még életemben nem volt részem. És ez nálam nagy szó. A telefonomért nyúltam volna, de nem volt az ágy melletti éjjeliszekrényen. Felemeltem a fejem és megláttam, hogy a földön hever, de túl lusta voltam ahhoz, hogy érte menjek. Na meg, ha felállnék rögtön kidobnám a taccsot.
Nyöszörögve a hátamra fordultam, mire fénylő, barna hajzuhatagot pillantok meg a mellettem lévő párnán. Közelebb kúsztam és megláttam Naomi békés arcát, amint az igazak álmát alussza. Elmosolyodtam, legszívesebben órákon át nézném az arcát, ahogy csendben szuszog, de valami megállított ebben. A rosszullétem..
Beviharoztam a mosdóba.. Javítom: beviharoztam volna a mosdóban, ha tudom merre van. De mivel nem, ezért csak kóvályogtam szédülve, a számat fogva.
Miután sikeresen megtaláltam a mosdót, visszabotladoztam az ágyba Naomi mellé. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, de most nem is akarok ezzel törődni. Belefájdul a fejem még a gondolkodásba is..
Mocorgást hallok magam mellől. Naomi fordul a hátára, látszólag ő is ugyanolyan állapotban van, mint én. Fátyolos szemeit rám emeli és sóhajt egyet.
- Fáj a fejem. - suttogja.
- Az enyém is. És nem sok mindenre emlékszem a tegnapból.
- Én sem. Csak annyi rémlik, hogy beszélgettem, iszogattam, aztán elkezdtünk táncolni. Utána pedig.. volt az az ivóverseny.
- Ja, igen, arra még én is emlékszem. De a többi homályos.. Szerintem senki se tudja, hogy ki volt a nyertes. - nevetünk fel fájdalmasan. - Hol vagyunk?
- Jó kérdés.
Pár perccel az után, hogy megvitattuk, hogy halvány lila gőzünk sincs arról, hogy hol vagyunk, nyílt az ajtó és belépett egy ismerős alak. Néhány pillanat és eszembe jutott, hogy a jövevény Ander. Haja borzosan terült szét a fején és karikás szemekkel nézett ránk.
- Hogy vagytok?
- Úgy mint te. Nálad vagyunk? - kérdeztem.
- Igen. Emlékeztek valamire?
- Nem.
- Gondoltam. Én úgy nagyjából igen, hála annak, hogy nem vettem részt a versenyen. Úgyis lealáztam volna mindenkit. - vigyorodik el.
- Akkor elmondod mi történt? Na meg, hogy ki nyert.
- Nem fogod elhinni. - szűkül össze a szeme.
- De. Mondjad már.
- A csajod. - mutat rá, mire leesik az állam. Ő is ugyanígy meglepődött, összenéztünk, majd vissza Andersonra. - Bizony. Jó sokat tud inni a kis csajszi.
- Hű. - vigyorodik el Naomi.
- Oké, oké ezt majd később is megbeszélhetjük. Most azt mondd, hogy miért kerültünk hozzád.
- A verseny után, mindenki különösen jó hangulatban volt. - kezd bele a mesélésbe. - Még a kertbe is kimentünk, ott ugráltunk, tomboltunk. Mindenki tiszta idióta volt. Majd hajnalban kitévedtünk az utcára.. Aztán mindenki ment amerre látott. Mi együtt jöttünk és szerencsénkre eltaláltunk hozzánk. Hacsak valaki meg nem látott minket és elhozott ide. Azért jöttem, hogy megnézzem épségben vagytok-e. A többiek szanaszét szóródhattak.
- Na ne már. - hüledezett Naomi. - Ez lehetett az évszázad partija én meg lemaradtam róla.
- Ne aggódj. - nyugtatom. - Mi mindig jó bulikat rendezünk. - kacsintok rá. Elmosolyodik, Ander pedig kicsoszog a szobából. Naomira nézek, az arca megfejthetetlenre változott. Mit meg nem adnék, hogy tudjak olvasni a gondolataiban. Akár egy napra is, de tudnám mit érez, mit gondol. Kicsit zárkózott, nem sok minden oszt meg velem.
Sokáig csak néztem szépen ívelt ajkait, mandulavágású szemeit. Szeretem a csendes pillanatainkat. Mindig megható, de vele nem tudok szavak nélkül kommunikálni. Ha próbálok valamit kifejezni, nem érti vagy nem akarja megérteni. Pedig egy kapcsolatban lényeges lenne a testbeszéd.
- Ugye tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz?
- Persze. - néz félre.
- Naomi. - megfogom az állát és finoman, mégis határozottan magam felé fordítom az arcát. - Kérlek, bízz bennem.
Szemei megtelnek szomorúsággal. Enyhén bólint, majd visszaejti a fejét a párnára. Még mindig nem szól, még mindig nem bízik.
2013. november 10., vasárnap
Imperfect romance - 15. fejezet
Naomi szemszöge:
Éppen glittert szórtam az asztalokra, amikor csörögni kezdett a mobilom. Kisiettem az ajtón, a szépen gondozott kertbe, majd kivettem a zsebemből a készüléket.
- Naomi Parker.
- Naomi! Hát veled meg mi van? - kérdi valaki szemrehányóan. Kellett pár pillanat, hogy felfogjam, ki van a telefon túlsó végén. Aztán leesik, hogy a rendezőnő az, aki a színházban dolgozik.
- Ó, sajnálom! Teljesen elfelejtettem, nem tudom miért lettem hirtelen ilyen szétszórt.
- Hát azt én sem! Eddig alig hagytál ki próbákat, csak amikor már végképp nem volt alkalmad eljönni. Most meg a héten már kétszer kihagytad..
- Tényleg nagyon sajnálom!
- Elhiszem, Naomi. De szerdán már várlak! Szép estét.
- Viszhall! - köszönök. Nem hiszem el, hogy kiment a fejemből. Adam pont ezekre a napokra igazította a találkozónkat. Bár őt hibáztatom, magamba kelletlenül be kellett vallanom, hogy én tehetek róla, amiért elfelejtettem. De miért őt helyeztem előtérbe, amikor nem is olyan fontos nekem, mint a színház?
A ház felé fordulok, hogy bemenjek, amikor Adam mellkasába ütközök. Kicsit megtántorodok, mire ő magához ölel.
- Ki hívott?
- A rendezőnő a színházból. Szerdán és szombaton szoktam járni próbákra és..
- .. és én pont ekkor foglaltalak le. - fejezi be a mondatomat. - Nagyon sajnálom - leheli halkan.
- Nem tudhattál róla. Előzőhét szombatján elmaradt valamiért, biztos megszoktam, hogy nem kell mennem, így ment ki a fejemből. - küldök felé egy biztató mosolyt, mire ő egy puszit ad a homlokomra. Ekkor meghallok valakit a hátam mögött.
- Tesó, hát te már kit szedtél fel? - lép felém egy fura lány.
- Ander! Ő itt a barátnőm, Naomi Parker. Majd később elmagyarázom. - vigyorodik el. - Naomi, ő itt Anderson Brooks.
- De.. az Anderson nem férfi név?
- De bizony, babám. - mondja majd megcsókolja az arcom és bemegy. A szép kép, hogy ez a nő csak hülyén van kisminkelve, széttört. Nem tudom esett-e már át operáción, de nagyon lányos arca van. A fiúnak.. A szőke haj és a kihívó ruhája csak még jobban azt a tényt bizonyítaná, hogy nő nemű.
Adam bizonyára észrevette, hogy elsápadtam, mert felnevetett.
- Nagyon régóta ismerem őt. Nem hiszem el, hogy nem láttál még rólunk közös képet.
- Pedig nem. - motyogom és követjük Andert a házba.
A következő fél órában özönlöttek az emberek a nagy házba. Eleinte persze, még mindenki csak iszogatott és beszélgetett. A zene már halványan szólt, de minden bizonnyal hajnalra már dörömbölni fognak a szomszédok, hogy kotródjunk innen.
Én a konyhapult mellett ácsorogtam és élveztem a dallamot. Néhányan már táncoltak a nappali közepén amikor egy férfi ült le mellém, lezserül.
- Hello! Te vagy Naomi.
- Bizony! - mosolyodom el.
- Én Terrance Spencer vagyok, Adam barátja. - mosolyodik el ő is. - Mesélt már rólam?
- Nos, az igazat megvallva, nem.
- Nem?! Na majd megbeszélem még ezt vele.. - mondja, mire én felnevetek. - Miért ülsz itt egyedül? Csak azt ne mondd, hogy unatkozol!
- Szó sincs róla! Egyszerűen most csak egyedül vagyok, a haverom nemrég ment máshova. - oldalra nézek és meglátom, hogy a lányos arcú fiú közeledik felénk.
- Ander! - öleli meg Terrance. - Mióta vagy itt?
- Én jöttem elsőként. Na szép, még észre sem vettél.. - húzza el a száját, mosolyogva.
Azon gondolkoztam, hogy odébb kéne mennem, hagy beszéljenek a fiúk ketten. Ekkor jött Adam, mintha olvasna a gondolataimban.
- Felkérhetem egy táncra, hölgyem? - vigyorog, azzal a fogkrémreklám mosolyával. Megfogom a kezét és besétálunk az időközben kialakult tömegbe.
Éppen glittert szórtam az asztalokra, amikor csörögni kezdett a mobilom. Kisiettem az ajtón, a szépen gondozott kertbe, majd kivettem a zsebemből a készüléket.
- Naomi Parker.
- Naomi! Hát veled meg mi van? - kérdi valaki szemrehányóan. Kellett pár pillanat, hogy felfogjam, ki van a telefon túlsó végén. Aztán leesik, hogy a rendezőnő az, aki a színházban dolgozik.
- Ó, sajnálom! Teljesen elfelejtettem, nem tudom miért lettem hirtelen ilyen szétszórt.
- Hát azt én sem! Eddig alig hagytál ki próbákat, csak amikor már végképp nem volt alkalmad eljönni. Most meg a héten már kétszer kihagytad..
- Tényleg nagyon sajnálom!
- Elhiszem, Naomi. De szerdán már várlak! Szép estét.
- Viszhall! - köszönök. Nem hiszem el, hogy kiment a fejemből. Adam pont ezekre a napokra igazította a találkozónkat. Bár őt hibáztatom, magamba kelletlenül be kellett vallanom, hogy én tehetek róla, amiért elfelejtettem. De miért őt helyeztem előtérbe, amikor nem is olyan fontos nekem, mint a színház?
A ház felé fordulok, hogy bemenjek, amikor Adam mellkasába ütközök. Kicsit megtántorodok, mire ő magához ölel.
- Ki hívott?
- A rendezőnő a színházból. Szerdán és szombaton szoktam járni próbákra és..
- .. és én pont ekkor foglaltalak le. - fejezi be a mondatomat. - Nagyon sajnálom - leheli halkan.
- Nem tudhattál róla. Előzőhét szombatján elmaradt valamiért, biztos megszoktam, hogy nem kell mennem, így ment ki a fejemből. - küldök felé egy biztató mosolyt, mire ő egy puszit ad a homlokomra. Ekkor meghallok valakit a hátam mögött.
- Tesó, hát te már kit szedtél fel? - lép felém egy fura lány.
- Ander! Ő itt a barátnőm, Naomi Parker. Majd később elmagyarázom. - vigyorodik el. - Naomi, ő itt Anderson Brooks.
- De.. az Anderson nem férfi név?
- De bizony, babám. - mondja majd megcsókolja az arcom és bemegy. A szép kép, hogy ez a nő csak hülyén van kisminkelve, széttört. Nem tudom esett-e már át operáción, de nagyon lányos arca van. A fiúnak.. A szőke haj és a kihívó ruhája csak még jobban azt a tényt bizonyítaná, hogy nő nemű.
Adam bizonyára észrevette, hogy elsápadtam, mert felnevetett.
- Nagyon régóta ismerem őt. Nem hiszem el, hogy nem láttál még rólunk közös képet.
- Pedig nem. - motyogom és követjük Andert a házba.
A következő fél órában özönlöttek az emberek a nagy házba. Eleinte persze, még mindenki csak iszogatott és beszélgetett. A zene már halványan szólt, de minden bizonnyal hajnalra már dörömbölni fognak a szomszédok, hogy kotródjunk innen.
Én a konyhapult mellett ácsorogtam és élveztem a dallamot. Néhányan már táncoltak a nappali közepén amikor egy férfi ült le mellém, lezserül.
- Hello! Te vagy Naomi.
- Bizony! - mosolyodom el.
- Én Terrance Spencer vagyok, Adam barátja. - mosolyodik el ő is. - Mesélt már rólam?
- Nos, az igazat megvallva, nem.
- Nem?! Na majd megbeszélem még ezt vele.. - mondja, mire én felnevetek. - Miért ülsz itt egyedül? Csak azt ne mondd, hogy unatkozol!
- Szó sincs róla! Egyszerűen most csak egyedül vagyok, a haverom nemrég ment máshova. - oldalra nézek és meglátom, hogy a lányos arcú fiú közeledik felénk.
- Ander! - öleli meg Terrance. - Mióta vagy itt?
- Én jöttem elsőként. Na szép, még észre sem vettél.. - húzza el a száját, mosolyogva.
Azon gondolkoztam, hogy odébb kéne mennem, hagy beszéljenek a fiúk ketten. Ekkor jött Adam, mintha olvasna a gondolataimban.
- Felkérhetem egy táncra, hölgyem? - vigyorog, azzal a fogkrémreklám mosolyával. Megfogom a kezét és besétálunk az időközben kialakult tömegbe.
2013. november 6., szerda
Imperfect romance - 14. fejezet
Adam szemszöge:
- Szia, Jeffree..
- Raja, hello!
- Rég hallottalak Bridger..
- Szia, Ander.
Ebben a szent tíz percben legalább tizenhét embert hívtam fel. Ha nem többet.. De még nem elég. Volt, akinek már programja volt, meg persze olyan is aki sajnálkozva mondta, hogy nem tud eljönni, most le kell tennie, fontos dolgai vannak. Vagyis elküldött engem a fenébe, szépen szólva.
Fél óra múlva egy hosszú listát láttam magam előtt, amit elégedetten nézegettem. Bár holnap lesz a buli, én pedig csak most hívom fel a haverokat, sokan voltak, akik jöttek. A legtöbbjük elég partiarc, mindig a szórakozóhelyeken lengnek, de ehhez képest normális életük van. Hogy csinálhatják?
Mivel pénteken minden fontosat elintéztem, ezért másnap későn keltem, hogy legyen energiám az estére. Mikor végeztem a teendőimmel, elindultam Naomiékhoz. Időpontot nem mondtam nekik, de remélem elkészültek.
Bekopogtam, Cristofel nyitott ajtót.
- Na hellóó! - üdvözölt, elhúzva a szót.
- Csak nem alapoztál már? - hunyorítok rá, féloldalasan elmosolyodva.
- Nem tennék én olyat. Én mindig ilyen vagyok, kivéve ha nem. - vigyorog. - Jaj de illetlen vagyok! Gyere be. - fogja meg a karom és bevezet. - A csajok még nem készültek el. Miért jöttél ilyen korán?
- Fél nyolc van. Kicsit segítenem kell Tommynak, na meg a vendégek előtt kell odaérnem. Milyen lenne, ha csak Tommy fogadná őket?
- Ügyes. - mutat rám. - Na haver.. hívhatlak havernak?
- Már hogyne. Mit szeretnél mondani?
- Igazából semmit, csak valahogy indítanom kellett a kérdést. - nevetünk fel. Amikor Naominak mondtam, hogy jó fej ez a srác, azt őszintén mondtam. Ő az, akivel a legjobban el lehetne hülyülni.
Pár perc múlva Cassy kilépett egy szobából és nagy mosollyal üdvözölt.
- Jaj, már úgy várom! - rikkantott fel.
- Örülök. - mosolyodtam el én is, majd Naomi is megjelent a nappaliban. Fekete feszülős ruha volt rajta, de nem túl kihívó. Piros cipővel és ékszerekkel kontrázta, nehogy úgy tűnjön mint aki temetésre megy. Hozzám lépdelt és finom csókot lehelt számra.
- Mehetünk. - jelentette be.
Tommyhoz az út nem volt hosszú, ő közelebb lakott Naomiékhoz. Leparkoltam a feljárón. Ilyenkor mindig azt mondja, hogy nyugodtan álljak oda, mert a vendégek így is szűkösen fognak elférni az utcán.
Kiszálltunk, majd elindultunk a bejárat felé, ahol Tommy már vigyorogva támasztotta az ajtófélfát. Megálltam vele szemben, de ő még mindig nem mozdult. Ránézett az órájára, majd elkezdett visszaszámolni:
- 4..3..2..1.. éés, most jöttél pontosan! - állt el az útból, de még mielőtt beléphettem volna, megölelt. Beinvitált minket a nappaliba, ahol bemutattam a többieket.
- Tommy, ők itt Naomi Parker, a barátnőm, Cassy Miller, a barátnőm barátnője és Cristofel..
- Wilkers. Cristofel Wilkers.
- Cristofel Wilkers, a barátnőm barátja. - mosolyodom el. - Ő pedig Tommy Joe Ratliff, a basszusgitárosom és a haverom.
- Hello! - köszönnek kórusban.
- Sziasztok. Nos, ha más ilyen korán megjöttetek, ti se bánjátok ugye, ha adok egy kis munkát? - nevet fel.
- Ugyan! - mondja Cassy nagyvonalúan.
- Szóval, Adam és Cris, ti jöttök velem, Naomi rátok pedig vár a díszítés és a piák kipakolása. Van két stroboszkóp és egy discogömb abban a dobozban, mi azokat szereljük fel. Lányok szóljatok ha kellek.
- Szia, Jeffree..
- Raja, hello!
- Rég hallottalak Bridger..
- Szia, Ander.
Ebben a szent tíz percben legalább tizenhét embert hívtam fel. Ha nem többet.. De még nem elég. Volt, akinek már programja volt, meg persze olyan is aki sajnálkozva mondta, hogy nem tud eljönni, most le kell tennie, fontos dolgai vannak. Vagyis elküldött engem a fenébe, szépen szólva.
Fél óra múlva egy hosszú listát láttam magam előtt, amit elégedetten nézegettem. Bár holnap lesz a buli, én pedig csak most hívom fel a haverokat, sokan voltak, akik jöttek. A legtöbbjük elég partiarc, mindig a szórakozóhelyeken lengnek, de ehhez képest normális életük van. Hogy csinálhatják?
Mivel pénteken minden fontosat elintéztem, ezért másnap későn keltem, hogy legyen energiám az estére. Mikor végeztem a teendőimmel, elindultam Naomiékhoz. Időpontot nem mondtam nekik, de remélem elkészültek.
Bekopogtam, Cristofel nyitott ajtót.
- Na hellóó! - üdvözölt, elhúzva a szót.
- Csak nem alapoztál már? - hunyorítok rá, féloldalasan elmosolyodva.
- Nem tennék én olyat. Én mindig ilyen vagyok, kivéve ha nem. - vigyorog. - Jaj de illetlen vagyok! Gyere be. - fogja meg a karom és bevezet. - A csajok még nem készültek el. Miért jöttél ilyen korán?
- Fél nyolc van. Kicsit segítenem kell Tommynak, na meg a vendégek előtt kell odaérnem. Milyen lenne, ha csak Tommy fogadná őket?
- Ügyes. - mutat rám. - Na haver.. hívhatlak havernak?
- Már hogyne. Mit szeretnél mondani?
- Igazából semmit, csak valahogy indítanom kellett a kérdést. - nevetünk fel. Amikor Naominak mondtam, hogy jó fej ez a srác, azt őszintén mondtam. Ő az, akivel a legjobban el lehetne hülyülni.
Pár perc múlva Cassy kilépett egy szobából és nagy mosollyal üdvözölt.
- Jaj, már úgy várom! - rikkantott fel.
- Örülök. - mosolyodtam el én is, majd Naomi is megjelent a nappaliban. Fekete feszülős ruha volt rajta, de nem túl kihívó. Piros cipővel és ékszerekkel kontrázta, nehogy úgy tűnjön mint aki temetésre megy. Hozzám lépdelt és finom csókot lehelt számra.
- Mehetünk. - jelentette be.
Tommyhoz az út nem volt hosszú, ő közelebb lakott Naomiékhoz. Leparkoltam a feljárón. Ilyenkor mindig azt mondja, hogy nyugodtan álljak oda, mert a vendégek így is szűkösen fognak elférni az utcán.
Kiszálltunk, majd elindultunk a bejárat felé, ahol Tommy már vigyorogva támasztotta az ajtófélfát. Megálltam vele szemben, de ő még mindig nem mozdult. Ránézett az órájára, majd elkezdett visszaszámolni:
- 4..3..2..1.. éés, most jöttél pontosan! - állt el az útból, de még mielőtt beléphettem volna, megölelt. Beinvitált minket a nappaliba, ahol bemutattam a többieket.
- Tommy, ők itt Naomi Parker, a barátnőm, Cassy Miller, a barátnőm barátnője és Cristofel..
- Wilkers. Cristofel Wilkers.
- Cristofel Wilkers, a barátnőm barátja. - mosolyodom el. - Ő pedig Tommy Joe Ratliff, a basszusgitárosom és a haverom.
- Hello! - köszönnek kórusban.
- Sziasztok. Nos, ha más ilyen korán megjöttetek, ti se bánjátok ugye, ha adok egy kis munkát? - nevet fel.
- Ugyan! - mondja Cassy nagyvonalúan.
- Szóval, Adam és Cris, ti jöttök velem, Naomi rátok pedig vár a díszítés és a piák kipakolása. Van két stroboszkóp és egy discogömb abban a dobozban, mi azokat szereljük fel. Lányok szóljatok ha kellek.
2013. november 3., vasárnap
Imperfect romance - 13. fejezet
Kérem, aki benéz az nyugodtan hagyjon nyomot maga után! :) Pipáljatok, kommenteljetek, iratkozzatok fel; mindennek örülnék.
Naomi szemszöge:
Miután Cassy elment, vizet engedtem a fürdőkádba, fürdőhabot tettem bele és levetkőztem. Igaz, még mindig ugyanúgy nézek ki mint fél órával ezelőtt, - mily meglepő - de elégedettebb lettem magammal. Beültem a forró vízbe és hátradöntöttem a fejem. Nagyon megnyugtatóan hatott rám a víz, nem is tudom mikor fürödtem utoljára. Mondjuk ez így kissé gusztustalanul hangzik, szóval inkább úgy mondom, mindig zuhanyozni szoktam, nem pedig fürdeni.
Tusfürdőt nyomtam a tenyerembe és elkezdtem megmosakodni. Mikor végeztem, kicsit még lejtőztem a kellemes vízben, elgondolkodva. Végigfutottam az életemen, azon, hogy mi lenne, ha most elfogna mondjuk egy szívroham. Vagy rákos lennék. Hiányoznék egyáltalán valakinek? Bizonyára Cassy, Cris és Adam őszintén hiányolna, egy darabig. Aztán feledésbe merülnék.
De mit is várok? Soha nem tettem semmi jót. De nemhogy jót nem tettem, még rosszat is okoztam embereknek. És így van ez most is, kihasználom Adam szeretetét. Pedig rendes ember és én képes vagyok mégis átvágni. Hiába hitetem magam, gonosz vagyok és bizonyára mindig is az leszek.
Kiszálltam a vízből és megtörölköztem. Sokáig bámultam az arcom a párás tükrön keresztül. Nem vagyok egy modell az igaz, de ha csúnya lennék, én semmire sem mentem volna az életben. Mindent a szépségemre alapoztam, bár egoistán hangzik, de így van.
Kilépdeltem a fürdőből a szobámba. Ismét leguggoltam és benéztem az ágyam alá, egy bizonyos dobozt keresve. Amint megtaláltam, kihúztam és felültem az ágyra. Egy fekete doboz, ami jellemezte múltamat. Felnyitottam és az első dolog amit megpillantottam az a levél volt, amit nemrégiben kaptam. Ami után ismét letörtnek éreztem magam. Minden évben - tehát eddig háromszor - kaptam olyan levelet, ami lelomboz. És mindig ugyanaz, csak más kézírással. Nem tudom hányan vannak, de remélem nem gyűjtenek embereket, hogy ellenem uszítsák őket. Megegyeztem velük valamiben, de ezekben nem lehet megbízni. Mondjuk nem is csodálom, hogy gyűlölnek, megvan rá az okuk.
Elkeseredésemben elővettem a régi naplómat és elkezdtem írni, hogy mit érzek. És persze az elmúlt napokat, heteket végig leírtam. Bár az érzéseimről senkinek sem beszélnék, jó érzés kiírni magamból bánatom. Legtöbbször csak akkor írok ha kedvtelen vagyok, de írtam már örömömben is. Az újrakezdésemet is, amikor Los Angelesbe költöztem, az angyalok és remények városába.
Másnap a telefonomra ébredtem, ezúttal nem az ébresztőmre, hanem a csengőhangomra. Morgolódva szóltam bele a készülékbe:
- Naomi Parker.
- Bocsi, felébresztettelek? - szól bele egy ismerős hang. - Csak fel akartalak hívni, még a Moonstonba nem mész. - közli. Felismerem, hogy a vonal túlsó végén Adam csevegne velem.
- Ezért kellett felhívnod hajnalok hajnalán?
- Hajnalok hajnalán? Nemsokára nyolc óra. - nevet fel röviden. - Egyébként gondoltam, hogy még alszol, de beszélni szerettem volna veled.
- Hajrá.
- A bandámmal és a haverokkal házibulit szervezünk, annak örömére, hogy nemsokára elkészül a legújabb nagylemezünk. Eljönnél velem? Tommy házába megyünk, ő a basszusgitáros. Én nem mertem vállalni, hogy nálam rendezzük, nehogy valaki széttörje a lakást. - nevet fel megint. A "valaki" saját magát jelenti, ugyanis olvastam, hogy egy házibulin a híresség bútorait sorra törte szét. Akarom én látni részegen?
- Mikor lesz?
- Szombaton. Ha szeretnéd eljöhet veled Cassy és Cristofel is.
- Lehet, hogy szólok nekik.. - gondolkodok, majd hirtelen észhez kapok. - Várjunk, honnan ismered te Crist?!
- Tegnap beszélgettünk, amikor téged és a főnöködet vártam. Jó fej srác. Amikor haverian feltette a kapcsolatunkkal kapcsolatos kérdést, én mondtam, hogy a másik fél beleegyezése nélkül nem mondok semmit, kérdezzen téged. Azt hittem, beszéltetek..
Eszembe jutott a tegnap délelőtt és a durcázásom. Mert igen, azt máshogy nem lehet hívni.
- Nem, nem beszéltünk. De rendben ott leszünk szombaton. Megadod a címet?
- Értetek megyek.
- Oké, megkérdezem a többieket jönnek-e. De őket ismerve, száz százalék, hogy kapálódzva futnak a parti után. Főleg, merthogy hírességek is kóvályognak ott.- mosolyodom el.
- Akkor szombaton. Szia kicsim! - mondta és le is rakta a telefont. Én kicsit késve motyogok el egy sziát, csak úgy magam elé. A "kicsim" szó hallatán sokkal jobb kedvre derültem.
Felkászálódtam az ágyból és átosontam Cassyhez. Halkan benyitottam, majd megláttam halánykék szemét a párnák között. Beléptem és leültem az ágya szélére.
- Jó reggelt! - mosolygok rá. - Fájdalomcsillapítót?
- Az jó lenne, köszi.
Fél perc múlva már újra az ágya szénél ültem egy pohár vízzel és gyógyszerrel a kezemben. Lassan felült és elkortyolta a vizet a gyógyszerrel együtt. Letette az éjjeliszekrényre a poharat, majd fáradtan visszahanyatlott az ágyra, én pedig halványan felnevettem. Morgott egyet, majd rám emelte tekintetét.
- Hogyhogy ilyen korán fent vagy? És minek jöttél át?
- Nos, Adam felébresztett. - mondom, mire szemöldöke felkúszik a homlokára. - Úgy értem telefonon. - most már el is mosolyodik. - Nem hívtam át! Ne csináld már!
- Jól van, csak szívatlak.
- Még másnaposan is van erőd?
- Neked is szokott lenni.
- Ez igaz. - ismerem be.
- Meg amúgy se lenne baj, ha éjszakára áthívod. Végül is jártok, nem?
- De igen. - válaszolok megint, röviden. - Szóval, a telefonnal kapcsolatos dolog miatt is jöttem át. Azt mondta, hogy szombaton buli lesz Tommy, az egyik gitárosa házában. Megünneplik az új albumot. Meghívott és mondta, hogyha szeretnétek ti is eljöhettek velem. Mármint te és Cris.
- Még szép, hogy megyek! És nyakam rá, hogy Cris se fog kézzel lábbal tiltakozni az ellen, hogy elmenjen.
Naomi szemszöge:
Miután Cassy elment, vizet engedtem a fürdőkádba, fürdőhabot tettem bele és levetkőztem. Igaz, még mindig ugyanúgy nézek ki mint fél órával ezelőtt, - mily meglepő - de elégedettebb lettem magammal. Beültem a forró vízbe és hátradöntöttem a fejem. Nagyon megnyugtatóan hatott rám a víz, nem is tudom mikor fürödtem utoljára. Mondjuk ez így kissé gusztustalanul hangzik, szóval inkább úgy mondom, mindig zuhanyozni szoktam, nem pedig fürdeni.
Tusfürdőt nyomtam a tenyerembe és elkezdtem megmosakodni. Mikor végeztem, kicsit még lejtőztem a kellemes vízben, elgondolkodva. Végigfutottam az életemen, azon, hogy mi lenne, ha most elfogna mondjuk egy szívroham. Vagy rákos lennék. Hiányoznék egyáltalán valakinek? Bizonyára Cassy, Cris és Adam őszintén hiányolna, egy darabig. Aztán feledésbe merülnék.
De mit is várok? Soha nem tettem semmi jót. De nemhogy jót nem tettem, még rosszat is okoztam embereknek. És így van ez most is, kihasználom Adam szeretetét. Pedig rendes ember és én képes vagyok mégis átvágni. Hiába hitetem magam, gonosz vagyok és bizonyára mindig is az leszek.
Kiszálltam a vízből és megtörölköztem. Sokáig bámultam az arcom a párás tükrön keresztül. Nem vagyok egy modell az igaz, de ha csúnya lennék, én semmire sem mentem volna az életben. Mindent a szépségemre alapoztam, bár egoistán hangzik, de így van.
Kilépdeltem a fürdőből a szobámba. Ismét leguggoltam és benéztem az ágyam alá, egy bizonyos dobozt keresve. Amint megtaláltam, kihúztam és felültem az ágyra. Egy fekete doboz, ami jellemezte múltamat. Felnyitottam és az első dolog amit megpillantottam az a levél volt, amit nemrégiben kaptam. Ami után ismét letörtnek éreztem magam. Minden évben - tehát eddig háromszor - kaptam olyan levelet, ami lelomboz. És mindig ugyanaz, csak más kézírással. Nem tudom hányan vannak, de remélem nem gyűjtenek embereket, hogy ellenem uszítsák őket. Megegyeztem velük valamiben, de ezekben nem lehet megbízni. Mondjuk nem is csodálom, hogy gyűlölnek, megvan rá az okuk.
Elkeseredésemben elővettem a régi naplómat és elkezdtem írni, hogy mit érzek. És persze az elmúlt napokat, heteket végig leírtam. Bár az érzéseimről senkinek sem beszélnék, jó érzés kiírni magamból bánatom. Legtöbbször csak akkor írok ha kedvtelen vagyok, de írtam már örömömben is. Az újrakezdésemet is, amikor Los Angelesbe költöztem, az angyalok és remények városába.
Másnap a telefonomra ébredtem, ezúttal nem az ébresztőmre, hanem a csengőhangomra. Morgolódva szóltam bele a készülékbe:
- Naomi Parker.
- Bocsi, felébresztettelek? - szól bele egy ismerős hang. - Csak fel akartalak hívni, még a Moonstonba nem mész. - közli. Felismerem, hogy a vonal túlsó végén Adam csevegne velem.
- Ezért kellett felhívnod hajnalok hajnalán?
- Hajnalok hajnalán? Nemsokára nyolc óra. - nevet fel röviden. - Egyébként gondoltam, hogy még alszol, de beszélni szerettem volna veled.
- Hajrá.
- A bandámmal és a haverokkal házibulit szervezünk, annak örömére, hogy nemsokára elkészül a legújabb nagylemezünk. Eljönnél velem? Tommy házába megyünk, ő a basszusgitáros. Én nem mertem vállalni, hogy nálam rendezzük, nehogy valaki széttörje a lakást. - nevet fel megint. A "valaki" saját magát jelenti, ugyanis olvastam, hogy egy házibulin a híresség bútorait sorra törte szét. Akarom én látni részegen?
- Mikor lesz?
- Szombaton. Ha szeretnéd eljöhet veled Cassy és Cristofel is.
- Lehet, hogy szólok nekik.. - gondolkodok, majd hirtelen észhez kapok. - Várjunk, honnan ismered te Crist?!
- Tegnap beszélgettünk, amikor téged és a főnöködet vártam. Jó fej srác. Amikor haverian feltette a kapcsolatunkkal kapcsolatos kérdést, én mondtam, hogy a másik fél beleegyezése nélkül nem mondok semmit, kérdezzen téged. Azt hittem, beszéltetek..
Eszembe jutott a tegnap délelőtt és a durcázásom. Mert igen, azt máshogy nem lehet hívni.
- Nem, nem beszéltünk. De rendben ott leszünk szombaton. Megadod a címet?
- Értetek megyek.
- Oké, megkérdezem a többieket jönnek-e. De őket ismerve, száz százalék, hogy kapálódzva futnak a parti után. Főleg, merthogy hírességek is kóvályognak ott.- mosolyodom el.
- Akkor szombaton. Szia kicsim! - mondta és le is rakta a telefont. Én kicsit késve motyogok el egy sziát, csak úgy magam elé. A "kicsim" szó hallatán sokkal jobb kedvre derültem.
Felkászálódtam az ágyból és átosontam Cassyhez. Halkan benyitottam, majd megláttam halánykék szemét a párnák között. Beléptem és leültem az ágya szélére.
- Jó reggelt! - mosolygok rá. - Fájdalomcsillapítót?
- Az jó lenne, köszi.
Fél perc múlva már újra az ágya szénél ültem egy pohár vízzel és gyógyszerrel a kezemben. Lassan felült és elkortyolta a vizet a gyógyszerrel együtt. Letette az éjjeliszekrényre a poharat, majd fáradtan visszahanyatlott az ágyra, én pedig halványan felnevettem. Morgott egyet, majd rám emelte tekintetét.
- Hogyhogy ilyen korán fent vagy? És minek jöttél át?
- Nos, Adam felébresztett. - mondom, mire szemöldöke felkúszik a homlokára. - Úgy értem telefonon. - most már el is mosolyodik. - Nem hívtam át! Ne csináld már!
- Jól van, csak szívatlak.
- Még másnaposan is van erőd?
- Neked is szokott lenni.
- Ez igaz. - ismerem be.
- Meg amúgy se lenne baj, ha éjszakára áthívod. Végül is jártok, nem?
- De igen. - válaszolok megint, röviden. - Szóval, a telefonnal kapcsolatos dolog miatt is jöttem át. Azt mondta, hogy szombaton buli lesz Tommy, az egyik gitárosa házában. Megünneplik az új albumot. Meghívott és mondta, hogyha szeretnétek ti is eljöhettek velem. Mármint te és Cris.
- Még szép, hogy megyek! És nyakam rá, hogy Cris se fog kézzel lábbal tiltakozni az ellen, hogy elmenjen.
2013. október 30., szerda
Imperfect romance - 12. fejezet
Naomi szemszöge:
Késő délutánra Adam hazahozott, én pedig egy búcsúcsokkal és egy köszönömmel elbúcsúztam tőle, majd beléptem az ajtón. Tettem pár lépést és amint Cassy meghallott, ágyúlövedékként szaladt hozzám a semmiből.
- Te meg hol voltál? Nem úgy volt, hogy este hazajössz? Miért nem jöttél munkába? Mit..
- Cassy! - szakítottam félbe. A szájára tette a kezét, de a szeméből láttam, hogy mosolyog. Leültem a kanapéra, ő pedig követett. - Hmm?
- Mi az, hogy hmm? - kérdezte. - Mesélj, jó barátnő módjára!
- Ugyan már! Attól nem leszek rossz barátnő, mert nem teregetem ki a magánéletem. - néztem félre, de pár pillanat múlva elkezdtem mesélni. - Olyan finomat főzött, hogy azt hittem szakácsot hívott. Majd legközelebb kifaggatom, hogy nem-e így tett. Aztán elkezdtünk valami vámpíros filmet nézni. Milyen háza van, látnod kellene! Na szóval, a film közben elaludtunk és későn keltünk fel. Már mindegy volt, hogy bemegyek-e vagy sem, szóval elmentünk Beverly Hillsbe vásárolni. - mutattam az ajtó mellé lepakolt cuccaimra. - Most már tisztára olyan stílusom lesz, mint neki! Utána beültünk egy pizzériába. Ennyi. - vonok vállat. Felkelek és becipelem a cuccokat a szobámba, majd elkezdem kipakolni. Cassy még mindig nem szólt semmit, csak csillogó szemekkel figyelte a bizsukat, ruhákat, a néhány cipőt és kalapot. - Hé. - szólok, mire felnéz rám. - Hiányzik a szerelem, igaz? - kérdezem komolyan. Lesüti a szemét, majd feláll és megölel.
- Igen. - motyogja.
Másnap pontosan érünk be a Moonstoneba. Átöltözünk és kiléptünk az asztalokhoz, ahol Adam várt a pultnak dőlve, karba tett kézzel. Amint megpillantott, megeresztett egy félmosolyt. Megtorpantam, ő pedig még mindig mosolyogva, felhúzta a szemöldökét. Erőt vettem magamon és odasétáltam hozzá. Egy puszit adott a számra majd megszólalt:
- Itt van már a főnököd?
- Még nincs. - mondom és oldalra sandítok. Cris és Cassy egymás mellett állnak vigyorogva és minket bámulnak. Nem szeretem az ilyen helyzeteket. Miért kell a szerelmeseket - jelen esetben csak egy szerelmest - bámulni? Hamisan rájuk mosolyognék de csak egy fintort sikerül kihoznom magamból.
Nyílik a hátsó ajtó és John lép ki, a kezét törölgetve. Lerakja a kis törölközőt a pultra majd közelebb jön. Adam kissé elém áll, hogy nem kapjak az ordításából - ha egyáltalán John tud ordítani..
- Jó napot! Adam Lambert vagyok. Már bizonyára találkoztunk. - nyújt a főnökömnek kezet.
- John Melody. - biccent. Arckifejezésén látom, felismerte.
- Tudja, sajnálom, hogy Cassy tegnap nem jött dolgozni. Velem volt és elszaladt az idő. Remélem nem bánja. - magyarázta olyan hangsúllyal, amit én még nem hallottam. Hű, kezdem azt hinni, hogy nálam is jobban manipulálja az embereket.
- Öhm.. semmi baj. Megeshet.. - makogja.
- Akkor köszönöm. Köszönjük. - nyomja meg a szót és rám néz.
- Ja igen, köszönöm. - próbálok megint mosolyogni.
- Hát akkor viszlát. Sziasztok! - köszön Cassyéknek akik kórusban visszaköszönnek. Vigyorogva, természetesen.. - Majd hívlak. - mosolyog rám és még egy puszival távozik.
- Naa? - lépdel mellém Cris pár perc után, másik oldalamon Cassyvel, mintegy közrefogva. Elhúzom a számat és ránézek.
- Naa? - utánzom le én is elnyújtva a szót, az akcentusával.
- Hát veled meg mi van? - kérdez vissza elfintorodva.
- Kérdezősködőset fogunk játszani?
- Mert idegesítene?
- Szerinted?
- Nem bunkó az a személy, aki nem válaszol az embernek?
- Te ismersz olyat?
- Naomi! - néz rám hitetlenkedve.
- Vesztettél. Egyébként te is olyan vagy. - mondom és elsétálok az egyik asztalhoz, hogy felvegyem a rendelést. Ilyen kedvem van, senki ne akarjon megváltoztatni.
Miután lejárt a munkaidőnk, Cassyvel hazafelé mentünk, az autóban. Nem szóltunk egymáshoz egész úton. De ez így volt az étteremben is. Se John, se Cassy, de még Cristofel sem szólt hozzám. Most mit vannak úgy oda? Tudják, hogy milyen hangulatingadozásaim szoktak lenni és Adamről is tudnak. Akkor meg minek kell játszani a mártírt?
Otthon leültem a szobámban és az ölembe vettem a laptopot. Régen néztem már meg az oldalakat. Facebook.. pár like. Twitter.. pár követő. Instagram.. pár kép. A többit már meg sem nézem, ha van. Gondolni sem akarok rá, most minden felidegesít. De valamivel csak el kell ütnöm az időt.
Bosszankodva felállok és elkezdem ledobálni a ruháim. Fehérneműben beállok a tükör elé és végignézek magamon. Híztam, már nem vagyok olyan vékony mint voltam. Ekkor beugrik, hogy edzenem kellene. Igen, azzal legalább az idő is elmegy.
Benéztem az ágy alá, ahol a sok kacatomat tárolom, kivettem a súlyzóimat és felálltam. A gépemről zenét kapcsoltam és elkezdtem tornázni.
20 perc nyújtás, súlyzózás, felülés után Cassy nyitott be a szobába. Megálltam, kikapcsoltam a zenét majd elterültem a padlón. Nem mondott rá semmit, de a szája szélében mosoly bujkált.
- Elmegyek bulizni Crissel. Akarsz jönni?
- Kösz, nem. Nemrég már voltunk.
- Hát rendben. Majd jövök valamikor. Talán 2 óra fele hazajövök, de ha reggelre nem érek vissza, hívd a rendőrséget. - viccelődik mosolyogva. - Mindjárt indulok, az ajtót majd bezárom. Szia!
- Szia! - köszönök vissza, majd elmegyek fürdeni.
Késő délutánra Adam hazahozott, én pedig egy búcsúcsokkal és egy köszönömmel elbúcsúztam tőle, majd beléptem az ajtón. Tettem pár lépést és amint Cassy meghallott, ágyúlövedékként szaladt hozzám a semmiből.
- Te meg hol voltál? Nem úgy volt, hogy este hazajössz? Miért nem jöttél munkába? Mit..
- Cassy! - szakítottam félbe. A szájára tette a kezét, de a szeméből láttam, hogy mosolyog. Leültem a kanapéra, ő pedig követett. - Hmm?
- Mi az, hogy hmm? - kérdezte. - Mesélj, jó barátnő módjára!
- Ugyan már! Attól nem leszek rossz barátnő, mert nem teregetem ki a magánéletem. - néztem félre, de pár pillanat múlva elkezdtem mesélni. - Olyan finomat főzött, hogy azt hittem szakácsot hívott. Majd legközelebb kifaggatom, hogy nem-e így tett. Aztán elkezdtünk valami vámpíros filmet nézni. Milyen háza van, látnod kellene! Na szóval, a film közben elaludtunk és későn keltünk fel. Már mindegy volt, hogy bemegyek-e vagy sem, szóval elmentünk Beverly Hillsbe vásárolni. - mutattam az ajtó mellé lepakolt cuccaimra. - Most már tisztára olyan stílusom lesz, mint neki! Utána beültünk egy pizzériába. Ennyi. - vonok vállat. Felkelek és becipelem a cuccokat a szobámba, majd elkezdem kipakolni. Cassy még mindig nem szólt semmit, csak csillogó szemekkel figyelte a bizsukat, ruhákat, a néhány cipőt és kalapot. - Hé. - szólok, mire felnéz rám. - Hiányzik a szerelem, igaz? - kérdezem komolyan. Lesüti a szemét, majd feláll és megölel.
- Igen. - motyogja.
Másnap pontosan érünk be a Moonstoneba. Átöltözünk és kiléptünk az asztalokhoz, ahol Adam várt a pultnak dőlve, karba tett kézzel. Amint megpillantott, megeresztett egy félmosolyt. Megtorpantam, ő pedig még mindig mosolyogva, felhúzta a szemöldökét. Erőt vettem magamon és odasétáltam hozzá. Egy puszit adott a számra majd megszólalt:
- Itt van már a főnököd?
- Még nincs. - mondom és oldalra sandítok. Cris és Cassy egymás mellett állnak vigyorogva és minket bámulnak. Nem szeretem az ilyen helyzeteket. Miért kell a szerelmeseket - jelen esetben csak egy szerelmest - bámulni? Hamisan rájuk mosolyognék de csak egy fintort sikerül kihoznom magamból.
Nyílik a hátsó ajtó és John lép ki, a kezét törölgetve. Lerakja a kis törölközőt a pultra majd közelebb jön. Adam kissé elém áll, hogy nem kapjak az ordításából - ha egyáltalán John tud ordítani..
- Jó napot! Adam Lambert vagyok. Már bizonyára találkoztunk. - nyújt a főnökömnek kezet.
- John Melody. - biccent. Arckifejezésén látom, felismerte.
- Tudja, sajnálom, hogy Cassy tegnap nem jött dolgozni. Velem volt és elszaladt az idő. Remélem nem bánja. - magyarázta olyan hangsúllyal, amit én még nem hallottam. Hű, kezdem azt hinni, hogy nálam is jobban manipulálja az embereket.
- Öhm.. semmi baj. Megeshet.. - makogja.
- Akkor köszönöm. Köszönjük. - nyomja meg a szót és rám néz.
- Ja igen, köszönöm. - próbálok megint mosolyogni.
- Hát akkor viszlát. Sziasztok! - köszön Cassyéknek akik kórusban visszaköszönnek. Vigyorogva, természetesen.. - Majd hívlak. - mosolyog rám és még egy puszival távozik.
- Naa? - lépdel mellém Cris pár perc után, másik oldalamon Cassyvel, mintegy közrefogva. Elhúzom a számat és ránézek.
- Naa? - utánzom le én is elnyújtva a szót, az akcentusával.
- Hát veled meg mi van? - kérdez vissza elfintorodva.
- Kérdezősködőset fogunk játszani?
- Mert idegesítene?
- Szerinted?
- Nem bunkó az a személy, aki nem válaszol az embernek?
- Te ismersz olyat?
- Naomi! - néz rám hitetlenkedve.
- Vesztettél. Egyébként te is olyan vagy. - mondom és elsétálok az egyik asztalhoz, hogy felvegyem a rendelést. Ilyen kedvem van, senki ne akarjon megváltoztatni.
Miután lejárt a munkaidőnk, Cassyvel hazafelé mentünk, az autóban. Nem szóltunk egymáshoz egész úton. De ez így volt az étteremben is. Se John, se Cassy, de még Cristofel sem szólt hozzám. Most mit vannak úgy oda? Tudják, hogy milyen hangulatingadozásaim szoktak lenni és Adamről is tudnak. Akkor meg minek kell játszani a mártírt?
Otthon leültem a szobámban és az ölembe vettem a laptopot. Régen néztem már meg az oldalakat. Facebook.. pár like. Twitter.. pár követő. Instagram.. pár kép. A többit már meg sem nézem, ha van. Gondolni sem akarok rá, most minden felidegesít. De valamivel csak el kell ütnöm az időt.
Bosszankodva felállok és elkezdem ledobálni a ruháim. Fehérneműben beállok a tükör elé és végignézek magamon. Híztam, már nem vagyok olyan vékony mint voltam. Ekkor beugrik, hogy edzenem kellene. Igen, azzal legalább az idő is elmegy.
Benéztem az ágy alá, ahol a sok kacatomat tárolom, kivettem a súlyzóimat és felálltam. A gépemről zenét kapcsoltam és elkezdtem tornázni.
20 perc nyújtás, súlyzózás, felülés után Cassy nyitott be a szobába. Megálltam, kikapcsoltam a zenét majd elterültem a padlón. Nem mondott rá semmit, de a szája szélében mosoly bujkált.
- Elmegyek bulizni Crissel. Akarsz jönni?
- Kösz, nem. Nemrég már voltunk.
- Hát rendben. Majd jövök valamikor. Talán 2 óra fele hazajövök, de ha reggelre nem érek vissza, hívd a rendőrséget. - viccelődik mosolyogva. - Mindjárt indulok, az ajtót majd bezárom. Szia!
- Szia! - köszönök vissza, majd elmegyek fürdeni.
2013. október 27., vasárnap
Imperfect romance - 11. fejezet
Naomi szemszöge:
Kinyitom a szemem és egy fehér plafont pillantok meg a fejem fölött, homályosan. Visszahunyom szemeim és próbálok visszaaludni, mert még nem szólt az ébresztőm. Oldalra fordulok, mire mocorgást érzek magam alatt. Kipattan a szemem és felugrok az ágyról.. ami nem is ágy ezért a földre esek. Bevertem a fejem valami keménybe, ezért lehunyom a szemem pár pillanatig, mintha ezzel csökkenthetném a fájdalmat. Amikor kinyitom, egy fekete hajú férfit pillantok meg amint egy kanapéról engem figyel álmosan és minden beugrik. Adamnél vagyok, megvacsoráztunk, utána filmet néztünk és nagy eséllyel az történt, hogy elaludtam. A kemény valami amibe bevertem a fejem pedig az asztal.
Felém nyújtja a kezét és felsegít. Leülök mellé, mire ő magához húz és megint elterülünk díványon.
- Jó reggelt. - suttogja, majd gyengéd csókot lehel ajkaimra.
- Neked is. - mosolyodom el.
- Ma nem kell menned dolgozni, igaz? - kérdi, nekem pedig egyből lehervad a mosoly az arcomról.
- Mennyi az idő?
Kiveszi a zsebéből a telefont és megmutatja a kijelzőt. 11:24. Már neki is leesett, hogy nem vagyok szabadságon.
- A picsába! Most mit csináljak?
- Mikorra kellett volna odaérned?
- Kilencre.
- Uh. Hát szerintem most már fölösleges lenne bemenned. - mondta vállat vonva. - Ne aggódj, holnap elviszlek és kimagyarázom. - mondta mosolyogva. Elég sok előnye van az ismertségének, az tény. Nekem meg abból van előnyöm, hogy vele járok.
- Addig mit csináljunk? - kérdem. Adam gondolkodott egy sort, majd rám nézett.
- Szeretsz vásárolni? - kérdi szélesen mosolyogva.
- Naná, hogy!
- Újabb nem-tudom-hanyadik közös szokás. Szóval, mi lenne ha elmennénk Beverly Hillsbe? Nagyon jó boltok vannak ott, sokszor járok arrafelé.
- Benne vagyok! - felpattantam és már majdnem ott tartottam, hogy rohanok Adam csodajárgányába, amikor beugrott valami. Ruha és fogkefe kellene. Végignéztem magamon, aztán megint Adamre emeltem tekintetem.
- Na tényleg! Gyorsan átöltözöm, megmosakszom és átugrunk hozzád, utána indulhatunk.
- De tőlem sokkal messzebb van Beverly Hills.
- Ne zavarjon. Van időnk, nem?
Miután Adam elvégezte teendőit, hazavitt én pedig villámgyorsan szaladtam be a házba és dobtam le magamról a ruháim, hogy valami hétköznapibbat vegyek fel. Kölcsönadta a fésűjét, így legalább nem kellett végigszaladnom az utcán úgy mit egy csapzott eb.
Fogat mostam, magamhoz fogtam némi pénzt - bár kételkedek abban, hogy Adam hagyja, hogy bármit is én fizessek - és már mellette is termettem.
- Kész vagyok!
- Wow! Minek kellett ennyire sietni?
- Nőből vagyok. Tudod, nem szeretném, ha jobban átgondolva mégsem vinnél el vásárolni.
Adam ezt hallva felkacagott és egy puszit adott az arcomra, majd indultunk.
Átlag időben fél óra alatt elértünk volna a célunkhoz, de a Los Angelesben uralkodó forgalom miatt 20 perccel tovább tartott a kocsikázás. Mikor megérkeztünk Adam leparkolt nem messze a sétálóktól majd kiszálltunk és kéz a kézben kezdtünk el sétálgatni. Ezen eléggé elcsodálkoztam, hisz itt is bármelyik paparazzi megtalálhatja.
- Nem zavar, hogy megtalálhatnak a lesifotósok? - kérdeztem, hangosan gondolkodva.
- Már miért zavarna? Jó, szokott idegesíteni ha még azt is észreveszik, hogy gyümölcsöt vásárolok, de nem foglak letagadni. A következő interjúig meg csodálkozhatnak, hogy "Adam Lambert miért jár kézen fogva egy lánnyal?". És így legalább jobban felfigyelnek rám. Persze nehogy azt hidd, hogy emiatt járok veled. - húzott magához még közelebb.
- Hű. Szép gondolkodás. - mosolyodom el pár másodperc fagyás után. Nekem ilyen az életben nem jutott volna eszembe. Lehet, hogy mégsem annyira üresfejű díva, mint amilyennek amúgy elképzeltem. Mert igen, annak képzeltem.
Miután bejártuk a boltok legtöbbjét, milliónyi szatyorral a kezünkben botladoztunk az utcán, nevetgélve. Rájöttem, hogy Adamre majdnem úgy tekintek, mint a legjobb barátnőmre. Nos, enyhe túlzással, mivel a barátnőmet nem szoktam csókolgatni..
Miután alaposan megfontoltuk, - ami annyi tesz, hogy megkérdeztem, hogy nem-e ülünk be valahova, mire Adam mondta, hogy okés - leültünk egy olasz étterem teraszára. Elmondtuk a rendelést és csendben ültünk egymás mellett. Eleget beszéltünk a vásárlások közben, már mindkettőnk szája megfájdult.
Amint megéreztem a pizzák illatát, nagyot korgott a hasam, én pedig szégyenlősen rátettem a kezem és elpirultam. Adam elmosolyodott, majd fejével a bejárat felé intett. Odanéztem, a pincér akkor lépett ki a pizzáinkkal a kezében, én pedig hálásan visszapillantottam rá, amolyan "köszönöm, hogy meghívtál, máskülönben a kocsiban éheznék" pillantással.
Be kell ismernem, jól éreztem magam vele.
Kinyitom a szemem és egy fehér plafont pillantok meg a fejem fölött, homályosan. Visszahunyom szemeim és próbálok visszaaludni, mert még nem szólt az ébresztőm. Oldalra fordulok, mire mocorgást érzek magam alatt. Kipattan a szemem és felugrok az ágyról.. ami nem is ágy ezért a földre esek. Bevertem a fejem valami keménybe, ezért lehunyom a szemem pár pillanatig, mintha ezzel csökkenthetném a fájdalmat. Amikor kinyitom, egy fekete hajú férfit pillantok meg amint egy kanapéról engem figyel álmosan és minden beugrik. Adamnél vagyok, megvacsoráztunk, utána filmet néztünk és nagy eséllyel az történt, hogy elaludtam. A kemény valami amibe bevertem a fejem pedig az asztal.
Felém nyújtja a kezét és felsegít. Leülök mellé, mire ő magához húz és megint elterülünk díványon.
- Jó reggelt. - suttogja, majd gyengéd csókot lehel ajkaimra.
- Neked is. - mosolyodom el.
- Ma nem kell menned dolgozni, igaz? - kérdi, nekem pedig egyből lehervad a mosoly az arcomról.
- Mennyi az idő?
Kiveszi a zsebéből a telefont és megmutatja a kijelzőt. 11:24. Már neki is leesett, hogy nem vagyok szabadságon.
- A picsába! Most mit csináljak?
- Mikorra kellett volna odaérned?
- Kilencre.
- Uh. Hát szerintem most már fölösleges lenne bemenned. - mondta vállat vonva. - Ne aggódj, holnap elviszlek és kimagyarázom. - mondta mosolyogva. Elég sok előnye van az ismertségének, az tény. Nekem meg abból van előnyöm, hogy vele járok.
- Addig mit csináljunk? - kérdem. Adam gondolkodott egy sort, majd rám nézett.
- Szeretsz vásárolni? - kérdi szélesen mosolyogva.
- Naná, hogy!
- Újabb nem-tudom-hanyadik közös szokás. Szóval, mi lenne ha elmennénk Beverly Hillsbe? Nagyon jó boltok vannak ott, sokszor járok arrafelé.
- Benne vagyok! - felpattantam és már majdnem ott tartottam, hogy rohanok Adam csodajárgányába, amikor beugrott valami. Ruha és fogkefe kellene. Végignéztem magamon, aztán megint Adamre emeltem tekintetem.
- Na tényleg! Gyorsan átöltözöm, megmosakszom és átugrunk hozzád, utána indulhatunk.
- De tőlem sokkal messzebb van Beverly Hills.
- Ne zavarjon. Van időnk, nem?
Miután Adam elvégezte teendőit, hazavitt én pedig villámgyorsan szaladtam be a házba és dobtam le magamról a ruháim, hogy valami hétköznapibbat vegyek fel. Kölcsönadta a fésűjét, így legalább nem kellett végigszaladnom az utcán úgy mit egy csapzott eb.
Fogat mostam, magamhoz fogtam némi pénzt - bár kételkedek abban, hogy Adam hagyja, hogy bármit is én fizessek - és már mellette is termettem.
- Kész vagyok!
- Wow! Minek kellett ennyire sietni?
- Nőből vagyok. Tudod, nem szeretném, ha jobban átgondolva mégsem vinnél el vásárolni.
Adam ezt hallva felkacagott és egy puszit adott az arcomra, majd indultunk.
Átlag időben fél óra alatt elértünk volna a célunkhoz, de a Los Angelesben uralkodó forgalom miatt 20 perccel tovább tartott a kocsikázás. Mikor megérkeztünk Adam leparkolt nem messze a sétálóktól majd kiszálltunk és kéz a kézben kezdtünk el sétálgatni. Ezen eléggé elcsodálkoztam, hisz itt is bármelyik paparazzi megtalálhatja.
- Nem zavar, hogy megtalálhatnak a lesifotósok? - kérdeztem, hangosan gondolkodva.
- Már miért zavarna? Jó, szokott idegesíteni ha még azt is észreveszik, hogy gyümölcsöt vásárolok, de nem foglak letagadni. A következő interjúig meg csodálkozhatnak, hogy "Adam Lambert miért jár kézen fogva egy lánnyal?". És így legalább jobban felfigyelnek rám. Persze nehogy azt hidd, hogy emiatt járok veled. - húzott magához még közelebb.
- Hű. Szép gondolkodás. - mosolyodom el pár másodperc fagyás után. Nekem ilyen az életben nem jutott volna eszembe. Lehet, hogy mégsem annyira üresfejű díva, mint amilyennek amúgy elképzeltem. Mert igen, annak képzeltem.
Miután bejártuk a boltok legtöbbjét, milliónyi szatyorral a kezünkben botladoztunk az utcán, nevetgélve. Rájöttem, hogy Adamre majdnem úgy tekintek, mint a legjobb barátnőmre. Nos, enyhe túlzással, mivel a barátnőmet nem szoktam csókolgatni..
Miután alaposan megfontoltuk, - ami annyi tesz, hogy megkérdeztem, hogy nem-e ülünk be valahova, mire Adam mondta, hogy okés - leültünk egy olasz étterem teraszára. Elmondtuk a rendelést és csendben ültünk egymás mellett. Eleget beszéltünk a vásárlások közben, már mindkettőnk szája megfájdult.
Amint megéreztem a pizzák illatát, nagyot korgott a hasam, én pedig szégyenlősen rátettem a kezem és elpirultam. Adam elmosolyodott, majd fejével a bejárat felé intett. Odanéztem, a pincér akkor lépett ki a pizzáinkkal a kezében, én pedig hálásan visszapillantottam rá, amolyan "köszönöm, hogy meghívtál, máskülönben a kocsiban éheznék" pillantással.
Be kell ismernem, jól éreztem magam vele.
2013. október 23., szerda
Imperfect romance - 10. fejezet
Naomi szemszöge:
Adam főztje tényleg nagyon finom volt, bár kételkedek abban, hogy ő csinálta. Az első percekben nem beszélgettünk, csak falatoztunk az ételből.
- Lehet, hogy múltkor is ezt kértem, de mesélj kérlek magadról. Akkor olyan szűkszavú voltál.. - sandít rám.
- Hát jó. Mit szeretnél tudni? - mosolyodtam el.
- Mondjuk a családodról, a múltadról.. - mondta. A "múlt" szó kiejtése után enyhe szédülés fogott el, de próbáltam természetesnek tűnni. Még csak az hiányozna, ha elkezdenék itt azokról a dolgokról beszélni.
Lenyeltem egy falatot, majd felnéztem Adamre és eltereltem a témát a múltamról:
- Bevallom őszintén, nem tudok semmit a szüleimről. - mondom végül az igazat. - Amikor elhagytam a városom, az összes ott élővel megszakítottam a kapcsolatot. Köztük velük is. Tudod, cseppet sem hiányoznak. Nem törődtek velem, gyerekkorom nem volt, mert meg kellett tanulnom élni. Egyszerűen.. nem lehettem gyerek. - csuklik el a hangom. Adam együttérzően figyel, majd megsimogatja az asztalon pihenő kezem.
- Sajnálom. Biztos nagyon rossz lehetett.. Én nem tudnám elképzelni, hogy édesanyám nélkül éljek. Nagyon sokszor beszélgetünk, jó a kapcsolatunk. És testvéred sem volt?
- Nem. De én így vagyok boldog. - mosolyodok el újra. Adam viszonozza mosolyom, majd bólint.
- Nem tudom rendesen átérezni, hogy érzel. De ha így gondolod.. nem mondhatom, hogy ez nem így van.
Miután végeztünk átmentünk a nappaliba és leültünk a kanapéra. Adam letette a két pohár bort az asztalra és rám emelte tekintetét.
- Szeretnél filmet nézni?
- Naná.
- Oké. Melyik kategória a kedvenced?
- A horrorfilm.
- Hmm.. mostanában azt veszem észre, hogy nekünk nagyon közös érdeklődésünk van.
- Pedig az ellentétek vonzzák egymást.
- Ez most kivétel. - kacsint, majd végigmér és lemegy egy lépcsőn. Én felállok és újra körbenézek a lakásán. Csodaszép, nincs rá más szó. Az üvegfal a kedvencem, a gyönyörű kilátással.
Balra nézek, ahova Adam lement. Két lépcső volt a fal mellett, az egyik fel, míg a másik lefelé vezetett. Gondolkoztam egy sort, majd lementem Adam után. A lépcső alján, balra fordulva egy kisebb folyosóval találtam magam szembe. Balra egy átlagos ajtó volt a barna falba építve. Jobbra nézve pedig egy nagyobb ablakot pillantottam meg. Besiettem az ajtón és megláttam azt, amit kívülről is tökéletesen lehetett látni: két gitárt, dobot, mikrofont és mikrofonállványt, erősítőt, hi-wit és két nagyobb hangfalat pillantottam meg. Egyre jobban bírom ezt a házat!
Ahogy nézelődtem, egyszer csak egy kezet éreztem meg a vállamon, mire aprót sikoltva megugrottam. Hátrafordultam és sóhajtottam, amint megláttam Adamet magam mögött vigyorogni.
- Félős vagy?
- Csak nagyon beleéltem magam a horrorfilmbe.
Megfogta a kezemet és kivezetett a próbateremből, egyenesen át a számomra érdektelennek tűnő szobába. Ahogy beértem megtorpantam és nagyra nyílt szemekkel néztem szét. Egy komplett házimozi felszerelés volt benne, vászonnal, kivetítővel, DVD-lejátszóval, hangfallal és két nagy kanapéval. Leültetett az egyikre majd kipakolta elém a filmválasztékokat. Megvizsgáltam mindegyiket és rámutattam az egyik vámpírosra, a Daybreakers-re.
- Szereted a vámpírokat?
- Nagyon.
- Én meg egyre jobban szeretlek.. - vigyorgott megint és betette a filmet a lejátszóba.
Leült mellém, én pedig hozzábújtam és egymáshoz simulva kezdtünk bele a filmnézésbe.
Adam főztje tényleg nagyon finom volt, bár kételkedek abban, hogy ő csinálta. Az első percekben nem beszélgettünk, csak falatoztunk az ételből.
- Lehet, hogy múltkor is ezt kértem, de mesélj kérlek magadról. Akkor olyan szűkszavú voltál.. - sandít rám.
- Hát jó. Mit szeretnél tudni? - mosolyodtam el.
- Mondjuk a családodról, a múltadról.. - mondta. A "múlt" szó kiejtése után enyhe szédülés fogott el, de próbáltam természetesnek tűnni. Még csak az hiányozna, ha elkezdenék itt azokról a dolgokról beszélni.
Lenyeltem egy falatot, majd felnéztem Adamre és eltereltem a témát a múltamról:
- Bevallom őszintén, nem tudok semmit a szüleimről. - mondom végül az igazat. - Amikor elhagytam a városom, az összes ott élővel megszakítottam a kapcsolatot. Köztük velük is. Tudod, cseppet sem hiányoznak. Nem törődtek velem, gyerekkorom nem volt, mert meg kellett tanulnom élni. Egyszerűen.. nem lehettem gyerek. - csuklik el a hangom. Adam együttérzően figyel, majd megsimogatja az asztalon pihenő kezem.
- Sajnálom. Biztos nagyon rossz lehetett.. Én nem tudnám elképzelni, hogy édesanyám nélkül éljek. Nagyon sokszor beszélgetünk, jó a kapcsolatunk. És testvéred sem volt?
- Nem. De én így vagyok boldog. - mosolyodok el újra. Adam viszonozza mosolyom, majd bólint.
- Nem tudom rendesen átérezni, hogy érzel. De ha így gondolod.. nem mondhatom, hogy ez nem így van.
Miután végeztünk átmentünk a nappaliba és leültünk a kanapéra. Adam letette a két pohár bort az asztalra és rám emelte tekintetét.
- Szeretnél filmet nézni?
- Naná.
- Oké. Melyik kategória a kedvenced?
- A horrorfilm.
- Hmm.. mostanában azt veszem észre, hogy nekünk nagyon közös érdeklődésünk van.
- Pedig az ellentétek vonzzák egymást.
- Ez most kivétel. - kacsint, majd végigmér és lemegy egy lépcsőn. Én felállok és újra körbenézek a lakásán. Csodaszép, nincs rá más szó. Az üvegfal a kedvencem, a gyönyörű kilátással.
Balra nézek, ahova Adam lement. Két lépcső volt a fal mellett, az egyik fel, míg a másik lefelé vezetett. Gondolkoztam egy sort, majd lementem Adam után. A lépcső alján, balra fordulva egy kisebb folyosóval találtam magam szembe. Balra egy átlagos ajtó volt a barna falba építve. Jobbra nézve pedig egy nagyobb ablakot pillantottam meg. Besiettem az ajtón és megláttam azt, amit kívülről is tökéletesen lehetett látni: két gitárt, dobot, mikrofont és mikrofonállványt, erősítőt, hi-wit és két nagyobb hangfalat pillantottam meg. Egyre jobban bírom ezt a házat!
Ahogy nézelődtem, egyszer csak egy kezet éreztem meg a vállamon, mire aprót sikoltva megugrottam. Hátrafordultam és sóhajtottam, amint megláttam Adamet magam mögött vigyorogni.
- Félős vagy?
- Csak nagyon beleéltem magam a horrorfilmbe.
Megfogta a kezemet és kivezetett a próbateremből, egyenesen át a számomra érdektelennek tűnő szobába. Ahogy beértem megtorpantam és nagyra nyílt szemekkel néztem szét. Egy komplett házimozi felszerelés volt benne, vászonnal, kivetítővel, DVD-lejátszóval, hangfallal és két nagy kanapéval. Leültetett az egyikre majd kipakolta elém a filmválasztékokat. Megvizsgáltam mindegyiket és rámutattam az egyik vámpírosra, a Daybreakers-re.
- Szereted a vámpírokat?
- Nagyon.
- Én meg egyre jobban szeretlek.. - vigyorgott megint és betette a filmet a lejátszóba.
Leült mellém, én pedig hozzábújtam és egymáshoz simulva kezdtünk bele a filmnézésbe.
2013. október 20., vasárnap
Imperfect romance - 9. fejezet
Adam szemszöge:
Mielőtt végeztem volna a vacsora elkészítésével, elindultam Naomiért. Mire visszaérnénk, kihűlne ezért a sütőt bekapcsolva hagytam benne a majdnem kész kacsával.
Egy bő húsz perc alatt el is értem a lakásához és becsöngettem. Kivettem a telefont a zsebemből és megnéztem a kijelzőt miszerint 18:47 van. Kicsit hamarabb jöttem a kellettnél, de jobb mintha késtem volna.
Motoszkálást hallok bentről, majd fordul a kulcs a zárban és kinyílik előttem az ajtó. Cassyt találom velem szemben.
- Szia! Naomi nemsokára készen lesz, addig gyere be. - üdvözöl mosolyogva majd miután beléptem bezárja mögöttem az ajtót és előresiet. - Szólok neki, ülj le nyugodtan. - mutat a kanapéra majd eltűnik egy szoba ajtaja mögött. Leülök a kellemes huzatú ülésre és szétnézek. Nem túl nagy lakásuk van, de nagyon otthonos.
Pár perc után Naomit látom kilépni az ajtón. Amint meglát elmosolyodik, én is így teszek. Felállok és közelebb sétálok hozzá majd megölelem. Visszaölel és így állunk néhány másodpercig még meg nem hallom Cassyt ahogy meghatódottan felsóhajt. Elengedjük egymást és ránézünk.
- Most mi van? Olyan aranyosak vagytok együtt! - mondja. Szerintem csak azért hiszi ezt a helyzetet annyira romantikusnak, mert neki hiányzik a kapcsolat. Igazán romantikus eddig csak az volt amikor a tisztáson feküdtünk a virágok között.
Megfogom Naomi kezét és elmondom neki, hogy menjünk mert odaég a vacsora és elköszönünk Cassytől. Kilépünk a házból és beülünk az autómba. Ekkor látom meg csak igazán, hogy milyen különösen szép ma a barátnőm. Barna haja begöndörítve simul vállára, a bézs, néhol fekete csipkés ruhájához egy fekete magassarkút vett fel.
- Nagyon csinos vagy.
- Köszönöm. - mosolyodik el szerényen.
Mikor megérkeztünk, kiszálltunk a kocsiból és elindultunk a házam felé. Naomit elnézve, már a külsejéért is oda van. Megáll pár lépésnyire az ajtótól és végignézi a házamat, majd az egész környéket. Ez Los Angeles egyik olyan helye, ahova csak gazdag és híres emberek költöznek. Villák és nagyobb házak terülnek el mindenhol és innen a város egy részét gyönyörűen lehet látni.
Kinyitom az ajtót és előreengedem Naomit. Betopog az előtérbe onnan pedig a nappaliba. Nagy szemekkel néz végig a szobán, közelebb lép a kandallóhoz, sorra megnézi a kis díszeget a felette lévő polcon, végigsimítja a bőrfotelt. Mosolyogva figyelem majd megszólalok.
- Megyek megnézem megsült-e már a kacsa. Szereted, ugye?
- Egyszer kóstoltam kacsát, de az nagyon nem ízlett. Szerintem csak az elkészítése miatt, úgyhogy nyitott vagyok.
Bemegyek a konyhába és kiveszem a kacsát a sütőből. Ahogy látom - a könyvben lévő leírása alapján - elkészült, nem is égett oda. Fogóval átrakom két tányérra a melleket és combokat majd salátát teszek mellé. Kiveszek egy jó minőségű vörösbort, olyat mint amilyet a kacsához öntöttem és két poharat is kirakok az asztalra.
Amikor mindennel elkészültem kimentem Naomihoz a nappaliba. A ház egyik oldala üvegfal, erre kell kimenni az udvarra ahol a medence és egy kinti franciaágy díszíti a szépen gondozott kertet. Csillogó szemekkel figyelte a tájat belefeledkezve mindenbe. Halkan közelebb léptem hozzá és átkaroltam.
-Valami hihetetlen szép innen minden. Még nem is láttam így a várost. És a házad is nagyon tetszik. Modern, de valahogy tartalmazza a régi korokat. - néz körbe, lenyűgözve.
- Máskor ígérem körbevezetlek, de most gyere mert kihűl a vacsora. - fogom meg a kezét és elvezetem az ebédlőbe. Leülünk egymással szemben, én pedig töltök a borból mindkettőnknek.
Naomi elkezdett szemezni az előtte lévő étellel majd felvette az evőeszközét és belekóstolt. Kíváncsian figyeltem a reakcióit, nem tudom mennyire fog neki majd tetszeni. Rám emelte sötét barna szemeit majd elmosolyodott.
- Ez nagyon ízlik! Vörösboros ugye? - evett még egy falatot. - Azt hittem, nem tudsz majd ennyire jót főzni. - neveti el magát.
- Én is azt hittem. - nevetek én is majd majd én is megkóstoltam a kacsát. Tényleg nagyon finom lett. Mondhatnám azt, ez eddig életem legjobb főztje. Mivel, hogy ritkán szoktam főzni, nem sok ellenfele volt..
Mielőtt végeztem volna a vacsora elkészítésével, elindultam Naomiért. Mire visszaérnénk, kihűlne ezért a sütőt bekapcsolva hagytam benne a majdnem kész kacsával.
Egy bő húsz perc alatt el is értem a lakásához és becsöngettem. Kivettem a telefont a zsebemből és megnéztem a kijelzőt miszerint 18:47 van. Kicsit hamarabb jöttem a kellettnél, de jobb mintha késtem volna.
Motoszkálást hallok bentről, majd fordul a kulcs a zárban és kinyílik előttem az ajtó. Cassyt találom velem szemben.
- Szia! Naomi nemsokára készen lesz, addig gyere be. - üdvözöl mosolyogva majd miután beléptem bezárja mögöttem az ajtót és előresiet. - Szólok neki, ülj le nyugodtan. - mutat a kanapéra majd eltűnik egy szoba ajtaja mögött. Leülök a kellemes huzatú ülésre és szétnézek. Nem túl nagy lakásuk van, de nagyon otthonos.
Pár perc után Naomit látom kilépni az ajtón. Amint meglát elmosolyodik, én is így teszek. Felállok és közelebb sétálok hozzá majd megölelem. Visszaölel és így állunk néhány másodpercig még meg nem hallom Cassyt ahogy meghatódottan felsóhajt. Elengedjük egymást és ránézünk.
- Most mi van? Olyan aranyosak vagytok együtt! - mondja. Szerintem csak azért hiszi ezt a helyzetet annyira romantikusnak, mert neki hiányzik a kapcsolat. Igazán romantikus eddig csak az volt amikor a tisztáson feküdtünk a virágok között.
Megfogom Naomi kezét és elmondom neki, hogy menjünk mert odaég a vacsora és elköszönünk Cassytől. Kilépünk a házból és beülünk az autómba. Ekkor látom meg csak igazán, hogy milyen különösen szép ma a barátnőm. Barna haja begöndörítve simul vállára, a bézs, néhol fekete csipkés ruhájához egy fekete magassarkút vett fel.
- Nagyon csinos vagy.
- Köszönöm. - mosolyodik el szerényen.
Mikor megérkeztünk, kiszálltunk a kocsiból és elindultunk a házam felé. Naomit elnézve, már a külsejéért is oda van. Megáll pár lépésnyire az ajtótól és végignézi a házamat, majd az egész környéket. Ez Los Angeles egyik olyan helye, ahova csak gazdag és híres emberek költöznek. Villák és nagyobb házak terülnek el mindenhol és innen a város egy részét gyönyörűen lehet látni.
Kinyitom az ajtót és előreengedem Naomit. Betopog az előtérbe onnan pedig a nappaliba. Nagy szemekkel néz végig a szobán, közelebb lép a kandallóhoz, sorra megnézi a kis díszeget a felette lévő polcon, végigsimítja a bőrfotelt. Mosolyogva figyelem majd megszólalok.
- Megyek megnézem megsült-e már a kacsa. Szereted, ugye?
- Egyszer kóstoltam kacsát, de az nagyon nem ízlett. Szerintem csak az elkészítése miatt, úgyhogy nyitott vagyok.
Bemegyek a konyhába és kiveszem a kacsát a sütőből. Ahogy látom - a könyvben lévő leírása alapján - elkészült, nem is égett oda. Fogóval átrakom két tányérra a melleket és combokat majd salátát teszek mellé. Kiveszek egy jó minőségű vörösbort, olyat mint amilyet a kacsához öntöttem és két poharat is kirakok az asztalra.
Amikor mindennel elkészültem kimentem Naomihoz a nappaliba. A ház egyik oldala üvegfal, erre kell kimenni az udvarra ahol a medence és egy kinti franciaágy díszíti a szépen gondozott kertet. Csillogó szemekkel figyelte a tájat belefeledkezve mindenbe. Halkan közelebb léptem hozzá és átkaroltam.
-Valami hihetetlen szép innen minden. Még nem is láttam így a várost. És a házad is nagyon tetszik. Modern, de valahogy tartalmazza a régi korokat. - néz körbe, lenyűgözve.
- Máskor ígérem körbevezetlek, de most gyere mert kihűl a vacsora. - fogom meg a kezét és elvezetem az ebédlőbe. Leülünk egymással szemben, én pedig töltök a borból mindkettőnknek.
Naomi elkezdett szemezni az előtte lévő étellel majd felvette az evőeszközét és belekóstolt. Kíváncsian figyeltem a reakcióit, nem tudom mennyire fog neki majd tetszeni. Rám emelte sötét barna szemeit majd elmosolyodott.
- Ez nagyon ízlik! Vörösboros ugye? - evett még egy falatot. - Azt hittem, nem tudsz majd ennyire jót főzni. - neveti el magát.
- Én is azt hittem. - nevetek én is majd majd én is megkóstoltam a kacsát. Tényleg nagyon finom lett. Mondhatnám azt, ez eddig életem legjobb főztje. Mivel, hogy ritkán szoktam főzni, nem sok ellenfele volt..
2013. október 16., szerda
Imperfect romance - 8. fejezet
Adam szemszöge:
Szerdán az ébresztőm hangjára ijedtem fel, miszerint fel kellene kelnem és el kéne húznom a stúdióba. Teljesen kivagyok, hétfőn és kedden is egész nap dolgoztam és még Naomit se tudtam felhívni.
Kimásztam az ágyból, megmosakodtam és felöltöztem majd elindultam megcsinálni a barna csodalöttyömet. Bekapcsoltam a kávégépet és gondolkozni kezdtem a teendőimen. Holnap nem kell sehova mennem, hurrá! Ma se kell sokat a stúdióban lennem, szerintem csak délig. Hiányzik Naomi, talán most felhívhatnám, hogy átjön-e este. Mikor azt mondta programja van, hirtelen azt hittem csak lerázni akar, hogy ne minden percét velem töltse. Aztán elhessegettem az ötletet. Bár nem mondta ki, látszott rajta, hogy ő is szeret.
Miután megittam a kávémat elindultam a stúdióba ahol Tommy, a basszusgitárosom nagy mosollyal várt.
- Hello! - ölelt meg, majd el is engedett. - Fáradt vagy? Bocs, beugratós kérdés, tudom, hogy igen.
- Szia. - köszönök neki késve.
- Kicsit le vagy lassulva. - vigyorog. - Ó, még el nem felejtem, azt mondták ma nem kell dolgoznunk.
Felordítok kétségbeesésemben, miért kellett felkelnem?! Pontosabban csak a képzeletemben ordítok, a valóságban bambán nézek barátomra.
- A többiek is bejöttek, én maradtam itt, hogy szóljak. Látod mit meg nem teszek érted? Jössz nekem egyel!
- Persze. - mosolygok rá halványan.
- Mit terveztél mára? Tudom, egy zombi vagy, de akkor is bulizhatnánk annak örömére, hogy már nem kell sokáig itt robotolnunk.
- Igazából most akartam felhívni Naomit, hogy vacsorázzunk együtt.
- Naomit?
- Igen. Emlékszel, hétfőn szinte kihallgattál, amiért majd kicsattantam az örömtől.
- Ja, igen. Hát oké, majd bepótoljuk valamikor. - mondta majd elköszöntünk egymástól és beültünk az autónkba.
Mielőtt beindítottam volna a kocsit, megcsörgettem Naomit:
- Igen? - szólt bele, a hozzá nem illő komolysággal.
- Szia.. Adam vagyok. - mondtam miután pár másodperc után se szólt vissza.
- Adam, szia!
- Nahát, helló! - köszönök még egyszer mosolyogva. - Ma este már ráérsz?
- Ma? Persze. Mit is terveztél?
- Hogy eljössz hozzám vacsorázni.
- Ja igen. Várjunk, te tudsz főzni?
- Hát.. néha szoktam csinálni ezt-azt..
- Ugye ételmérgezést nem fogok kapni? - viccelődik.
- Ugyan már! Hétre érted megyek.
- Oké, szia!
Miután letettem a telefont, elindultam a bevásárlóközpontba, hogy vegyek néhány dolgot a vacsorához. Néhányat? Egy egész készletet! Egyáltalán nem szokásom főzni, alkalomadtán szoktam csak, könyvből olvasva.
Miután megérkeztem azon agyaltam mit is főzhetnék. Amilyen szerencsétlen vagyok, elfelejtettem megkérdezni mit szeret. Halat vagy kacsát csináljak? Vagy inkább az a kérdés, hogy mit tudnék megcsinálni? Valamit tuti bénázni fogok, szóval maradok az első kérdésnél. A kacsa lesz a legjobb, azt csak nem lehet annyira elrontani. Meg legalább egyikünk se fog megfulladni egy nagyobb szálkában.
A telefonomról megnéztem milyen receptek vannak és kiválasztottam a vörösboros kacsasültet majd elindultam megkeresni a hozzávalókat.
Amikor hazaértem kipakoltam mindent a pultra de még nem fogtam bele a sütésbe. Túl korai lenne és ezt frissen finom enni. De akkor mit csináljak? Gondolkozz, gondolkozz..
Ekkor hirtelen megszólalt a zsebemben a telefonom. Terrance az a legjobb haverom.
- Hello! - szólok bele a telefonba.
- Na szia! Hallom, lefújtad a ma esti partinkat.. Szép dolog mondhatom. - mondja komoran.
- Hogyan? Te tudtál róla? Sajnálom, ti attól bulizhattok de én most nem tudok.
Ekkor a vonal másik végéről nevetést hallok.
- Csak ugratlak. Egyébként meg, hogy gondoltad, hogy buliznánk nélküled? - kis hatásszünet után újabb kérdést tett fel. - Miért halasztottad el?
- Neked még nem meséltem Naomiról, igaz?
- A csajodról? Csak Tommy-nak mondtad el, de már az egész banda tudja. - a szemem előtt látom, ahogy elvigyorodik.
- Ez komoly? Na, már mindegy, úgyis elmondtam volna. Szóval vele leszek ma este, meghívtam vacsorára.
- Értem. Na most le kell tennem, szép estét nektek! - nyomta ki a telefont.
Hogy teljen az idő, megnéztem néhány epizódot a kedvenc sorozataimból a neten. Amikor már a harmadiknál jártam, kijött rajtam, hogy mennyire fáradt vagyok és elaludtam. Szerencsémre időben felkeltem, hogy el tudjam készíteni a kacsát. Jó, egy kicsit sietnem kell, nem lesz nagy ügy.
Gondoltam én. A valóságban ez sokkal nehezebb.
Szerdán az ébresztőm hangjára ijedtem fel, miszerint fel kellene kelnem és el kéne húznom a stúdióba. Teljesen kivagyok, hétfőn és kedden is egész nap dolgoztam és még Naomit se tudtam felhívni.
Kimásztam az ágyból, megmosakodtam és felöltöztem majd elindultam megcsinálni a barna csodalöttyömet. Bekapcsoltam a kávégépet és gondolkozni kezdtem a teendőimen. Holnap nem kell sehova mennem, hurrá! Ma se kell sokat a stúdióban lennem, szerintem csak délig. Hiányzik Naomi, talán most felhívhatnám, hogy átjön-e este. Mikor azt mondta programja van, hirtelen azt hittem csak lerázni akar, hogy ne minden percét velem töltse. Aztán elhessegettem az ötletet. Bár nem mondta ki, látszott rajta, hogy ő is szeret.
Miután megittam a kávémat elindultam a stúdióba ahol Tommy, a basszusgitárosom nagy mosollyal várt.
- Hello! - ölelt meg, majd el is engedett. - Fáradt vagy? Bocs, beugratós kérdés, tudom, hogy igen.
- Szia. - köszönök neki késve.
- Kicsit le vagy lassulva. - vigyorog. - Ó, még el nem felejtem, azt mondták ma nem kell dolgoznunk.
Felordítok kétségbeesésemben, miért kellett felkelnem?! Pontosabban csak a képzeletemben ordítok, a valóságban bambán nézek barátomra.
- A többiek is bejöttek, én maradtam itt, hogy szóljak. Látod mit meg nem teszek érted? Jössz nekem egyel!
- Persze. - mosolygok rá halványan.
- Mit terveztél mára? Tudom, egy zombi vagy, de akkor is bulizhatnánk annak örömére, hogy már nem kell sokáig itt robotolnunk.
- Igazából most akartam felhívni Naomit, hogy vacsorázzunk együtt.
- Naomit?
- Igen. Emlékszel, hétfőn szinte kihallgattál, amiért majd kicsattantam az örömtől.
- Ja, igen. Hát oké, majd bepótoljuk valamikor. - mondta majd elköszöntünk egymástól és beültünk az autónkba.
Mielőtt beindítottam volna a kocsit, megcsörgettem Naomit:
- Igen? - szólt bele, a hozzá nem illő komolysággal.
- Szia.. Adam vagyok. - mondtam miután pár másodperc után se szólt vissza.
- Adam, szia!
- Nahát, helló! - köszönök még egyszer mosolyogva. - Ma este már ráérsz?
- Ma? Persze. Mit is terveztél?
- Hogy eljössz hozzám vacsorázni.
- Ja igen. Várjunk, te tudsz főzni?
- Hát.. néha szoktam csinálni ezt-azt..
- Ugye ételmérgezést nem fogok kapni? - viccelődik.
- Ugyan már! Hétre érted megyek.
- Oké, szia!
Miután letettem a telefont, elindultam a bevásárlóközpontba, hogy vegyek néhány dolgot a vacsorához. Néhányat? Egy egész készletet! Egyáltalán nem szokásom főzni, alkalomadtán szoktam csak, könyvből olvasva.
Miután megérkeztem azon agyaltam mit is főzhetnék. Amilyen szerencsétlen vagyok, elfelejtettem megkérdezni mit szeret. Halat vagy kacsát csináljak? Vagy inkább az a kérdés, hogy mit tudnék megcsinálni? Valamit tuti bénázni fogok, szóval maradok az első kérdésnél. A kacsa lesz a legjobb, azt csak nem lehet annyira elrontani. Meg legalább egyikünk se fog megfulladni egy nagyobb szálkában.
A telefonomról megnéztem milyen receptek vannak és kiválasztottam a vörösboros kacsasültet majd elindultam megkeresni a hozzávalókat.
Amikor hazaértem kipakoltam mindent a pultra de még nem fogtam bele a sütésbe. Túl korai lenne és ezt frissen finom enni. De akkor mit csináljak? Gondolkozz, gondolkozz..
Ekkor hirtelen megszólalt a zsebemben a telefonom. Terrance az a legjobb haverom.
- Hello! - szólok bele a telefonba.
- Na szia! Hallom, lefújtad a ma esti partinkat.. Szép dolog mondhatom. - mondja komoran.
- Hogyan? Te tudtál róla? Sajnálom, ti attól bulizhattok de én most nem tudok.
Ekkor a vonal másik végéről nevetést hallok.
- Csak ugratlak. Egyébként meg, hogy gondoltad, hogy buliznánk nélküled? - kis hatásszünet után újabb kérdést tett fel. - Miért halasztottad el?
- Neked még nem meséltem Naomiról, igaz?
- A csajodról? Csak Tommy-nak mondtad el, de már az egész banda tudja. - a szemem előtt látom, ahogy elvigyorodik.
- Ez komoly? Na, már mindegy, úgyis elmondtam volna. Szóval vele leszek ma este, meghívtam vacsorára.
- Értem. Na most le kell tennem, szép estét nektek! - nyomta ki a telefont.
Hogy teljen az idő, megnéztem néhány epizódot a kedvenc sorozataimból a neten. Amikor már a harmadiknál jártam, kijött rajtam, hogy mennyire fáradt vagyok és elaludtam. Szerencsémre időben felkeltem, hogy el tudjam készíteni a kacsát. Jó, egy kicsit sietnem kell, nem lesz nagy ügy.
Gondoltam én. A valóságban ez sokkal nehezebb.
2013. október 13., vasárnap
Imperfect romance - 7. fejezet
Naomi szemszöge:
- Naomi! - ordítja valaki a nevemet én pedig hirtelen felülök. Valami a fejemhez csapódik, és ijedten dőlök vissza az ágyamra. Felnézek, Cris vigyorog rám a fejét fogdosva. Szóval ő volt az a valami..
- Jó, oké, megérdemeltem. - jajgat.
- Ennél aranyosabban fel sem tudtál volna kelteni igaz? - nézek rá tettetett idegességgel. Igazából örülök, hogy felkeltett, én másnapig aludtam volna. - Mennyi az idő?
- Fél tizenegy. Nem tudtalak volna ott megvárni, de úgy látom jól tettem, hogy eljöttem.
- Hogy jöttél be?
- Cassy.
Felkeltem és kinyitottam a szekrényem. Ideje eldöntenem mit vegyek fel. Alkalmi, alkalmi, hétköznapi, alkalmi, hétköznapi, hétköznapi, hétköznapi, alkalmi.. Mondjuk ezt majd Adamhez felvehetném. Pont erre az alkalomra jó, nem túl hivalkodó. Ráakasztottam vállfástul a a szekrényajtó kilincsére majd tovább kutakodtam a ruháim között. Cris mosolyogva figyelt, de tudtam, hogy ő se pár perc alatt szokott elkészülni. Ad a külsejére, sose jár kopott cipőbe, kócos hajjal.
Még pár percig álltam a szekrény előtt mire kiszúrtam egy alul enyhén fodros, kék ruhát. Fehér övvel és fehér nyaklánccal vettem fel, hozzá fekete félcipővel és fekete karkötővel. Bementem a fürdőbe, megmostam a fogam és megcsináltam a hajam. Fújtam magamra egy leheletnyi parfümöt majd Cris elé álltam.
- Okés vagyok?
- Persze. Indulhatunk?
- Mindjárt. - mondtam és beszaladtam a szobámba egy kis fekete táskáért, beledobáltam a legfontosabbakat majd visszamentem. Bezártam a bejárati ajtót majd Cristofellel elindultam a szórakozóhely felé.
Egy kis sétálás után megérkeztünk és megvettük a belépőt. Bementünk a zajos épületbe, ahol már voltak rendesen, de az igazi tömeg csak éjfélre fog megérkezni.
Elmentünk a bárpulthoz, hogy valami itallal kezdjük az estét.
- Mit kérsz? - kérdi Cris.
- Szerintem.. whiskyt. De nem kell fizetned.. - folytatnám azzal, hogy mert a belépőt is ő fizette mire közbevág:
- De. - mondja röviden majd a pultoshoz fordul, hogy kikérje az italainkat.
Az emberek felé fordulok és azon jár az agyam, hogy milyen rég lehetett rendes kapcsolatom. Ha jól emlékszem, akkor még egyáltalán nem volt. Voltak pár hetes barátaim, meg voltak azok akik miatt most nem szívesen mennék vissza Springfeildbe. Igaz, hogy nem olyan kisváros, de vannak akik könnyen megtalálnának ha akarnának. Én pedig remélem, hogy nem akarnak.
- Egészségünkre! - mondta Cristofel miután a kezembe adta a whiskym és koccintott. Belekortyoltunk az italunkba majd ő is az emberek felé fordult.
- Nézd az ott neked való lenne. - mutatott nem feltűnően egy pasira.
- Aha. - válaszolok. Rám nézett, felvont szemöldökkel.
- Nem így szoktál reagálni.. - ebben igaza van. Mindig teszek rájuk megjegyzéseket. - Most vagy nem érzed jól magad vagy.. csak nem? - vigyorog.
- Kitalálod?
- Összejöttél valakivel?
- Lehet. - húzom az agyát, már én is vigyorogva. - Emlékszel arra a férfira aki meghívott egy ebédre csütörtökön?
- Együtt vagy Adammel?!
- Bizony. Felismerted?
- Még szép. De ő nem meleg? - kérdi összezavarodva.
- Ezek szerint nem.
Cris még néz rám pár másodpercig majd elfordul. Nem tudom, mi járhat a fejében.
- Na induljunk táncolni! - teszem le a kiürült poharamat a pultra majd magammal húzom a táncparkett felé.
Másnap valami hihetetlen fejfájással ébredtem és az ébresztő csak rontott az állapotomon. Rávágtam a telefonomra, ami ugyan kikapcsolt, de leesett a földre velem együtt. Bevertem a csípőm az ágy szélébe, szóval mondhatom, hogy a ma máris bekerül a legrosszabb napjaim közé.
Nehezen feltornáztam magam az ágyra és gondolkodni kezdtem. Készülni kellene. De most olyan jó itt.
Visszadőltem a párnámra majd mikor már majdnem elaludtam Cassy kopogtatott:
- Naomi, jönni fogsz akár akarsz, akár nem.
Igaza van, mennem kell dolgozni. Kimentem a konyhába kávéért és gyógyszerért, nem érdekelve mennyire rossz hatásai lehetnek együtt.
Élőholt módjára csináltam végig a műszakomat és ahogy Crist elnézem, ő is ugyanúgy érzi most magát, mint én. Mikor végeztem taxit hívtam mivel Cassynek el kell mennie valahová és csak késő este jön haza. Beléptem a házba, lepakoltam a cuccomat majd megint kimentem ugyanis láttam, hogy levelünk jött csak a szatyroktól és a táskámtól nem tudtam kivenni. Kinyitottam a postaládát és bevittem a leveleket. Leültem a kanapéra és sorra kezdtem el kinyitni az én leveleimet, Cassyét pedig letettem a kis asztalra. Az utolsók között találtam egy levelet ami nem hivatalos volt. Felbontottam és hirtelen a szívverésem is leállt..
"Vannak még itt olyanok, akik emlékeznek arra, mit tettél. Ezt ne felejtsd el, a saját érdekedben. Egy kis figyelmeztető, a múltból.."
- Naomi! - ordítja valaki a nevemet én pedig hirtelen felülök. Valami a fejemhez csapódik, és ijedten dőlök vissza az ágyamra. Felnézek, Cris vigyorog rám a fejét fogdosva. Szóval ő volt az a valami..
- Jó, oké, megérdemeltem. - jajgat.
- Ennél aranyosabban fel sem tudtál volna kelteni igaz? - nézek rá tettetett idegességgel. Igazából örülök, hogy felkeltett, én másnapig aludtam volna. - Mennyi az idő?
- Fél tizenegy. Nem tudtalak volna ott megvárni, de úgy látom jól tettem, hogy eljöttem.
- Hogy jöttél be?
- Cassy.
Felkeltem és kinyitottam a szekrényem. Ideje eldöntenem mit vegyek fel. Alkalmi, alkalmi, hétköznapi, alkalmi, hétköznapi, hétköznapi, hétköznapi, alkalmi.. Mondjuk ezt majd Adamhez felvehetném. Pont erre az alkalomra jó, nem túl hivalkodó. Ráakasztottam vállfástul a a szekrényajtó kilincsére majd tovább kutakodtam a ruháim között. Cris mosolyogva figyelt, de tudtam, hogy ő se pár perc alatt szokott elkészülni. Ad a külsejére, sose jár kopott cipőbe, kócos hajjal.
Még pár percig álltam a szekrény előtt mire kiszúrtam egy alul enyhén fodros, kék ruhát. Fehér övvel és fehér nyaklánccal vettem fel, hozzá fekete félcipővel és fekete karkötővel. Bementem a fürdőbe, megmostam a fogam és megcsináltam a hajam. Fújtam magamra egy leheletnyi parfümöt majd Cris elé álltam.
- Okés vagyok?
- Persze. Indulhatunk?
- Mindjárt. - mondtam és beszaladtam a szobámba egy kis fekete táskáért, beledobáltam a legfontosabbakat majd visszamentem. Bezártam a bejárati ajtót majd Cristofellel elindultam a szórakozóhely felé.
Egy kis sétálás után megérkeztünk és megvettük a belépőt. Bementünk a zajos épületbe, ahol már voltak rendesen, de az igazi tömeg csak éjfélre fog megérkezni.
Elmentünk a bárpulthoz, hogy valami itallal kezdjük az estét.
- Mit kérsz? - kérdi Cris.
- Szerintem.. whiskyt. De nem kell fizetned.. - folytatnám azzal, hogy mert a belépőt is ő fizette mire közbevág:
- De. - mondja röviden majd a pultoshoz fordul, hogy kikérje az italainkat.
Az emberek felé fordulok és azon jár az agyam, hogy milyen rég lehetett rendes kapcsolatom. Ha jól emlékszem, akkor még egyáltalán nem volt. Voltak pár hetes barátaim, meg voltak azok akik miatt most nem szívesen mennék vissza Springfeildbe. Igaz, hogy nem olyan kisváros, de vannak akik könnyen megtalálnának ha akarnának. Én pedig remélem, hogy nem akarnak.
- Egészségünkre! - mondta Cristofel miután a kezembe adta a whiskym és koccintott. Belekortyoltunk az italunkba majd ő is az emberek felé fordult.
- Nézd az ott neked való lenne. - mutatott nem feltűnően egy pasira.
- Aha. - válaszolok. Rám nézett, felvont szemöldökkel.
- Nem így szoktál reagálni.. - ebben igaza van. Mindig teszek rájuk megjegyzéseket. - Most vagy nem érzed jól magad vagy.. csak nem? - vigyorog.
- Kitalálod?
- Összejöttél valakivel?
- Lehet. - húzom az agyát, már én is vigyorogva. - Emlékszel arra a férfira aki meghívott egy ebédre csütörtökön?
- Együtt vagy Adammel?!
- Bizony. Felismerted?
- Még szép. De ő nem meleg? - kérdi összezavarodva.
- Ezek szerint nem.
Cris még néz rám pár másodpercig majd elfordul. Nem tudom, mi járhat a fejében.
- Na induljunk táncolni! - teszem le a kiürült poharamat a pultra majd magammal húzom a táncparkett felé.
Másnap valami hihetetlen fejfájással ébredtem és az ébresztő csak rontott az állapotomon. Rávágtam a telefonomra, ami ugyan kikapcsolt, de leesett a földre velem együtt. Bevertem a csípőm az ágy szélébe, szóval mondhatom, hogy a ma máris bekerül a legrosszabb napjaim közé.
Nehezen feltornáztam magam az ágyra és gondolkodni kezdtem. Készülni kellene. De most olyan jó itt.
Visszadőltem a párnámra majd mikor már majdnem elaludtam Cassy kopogtatott:
- Naomi, jönni fogsz akár akarsz, akár nem.
Igaza van, mennem kell dolgozni. Kimentem a konyhába kávéért és gyógyszerért, nem érdekelve mennyire rossz hatásai lehetnek együtt.
Élőholt módjára csináltam végig a műszakomat és ahogy Crist elnézem, ő is ugyanúgy érzi most magát, mint én. Mikor végeztem taxit hívtam mivel Cassynek el kell mennie valahová és csak késő este jön haza. Beléptem a házba, lepakoltam a cuccomat majd megint kimentem ugyanis láttam, hogy levelünk jött csak a szatyroktól és a táskámtól nem tudtam kivenni. Kinyitottam a postaládát és bevittem a leveleket. Leültem a kanapéra és sorra kezdtem el kinyitni az én leveleimet, Cassyét pedig letettem a kis asztalra. Az utolsók között találtam egy levelet ami nem hivatalos volt. Felbontottam és hirtelen a szívverésem is leállt..
"Vannak még itt olyanok, akik emlékeznek arra, mit tettél. Ezt ne felejtsd el, a saját érdekedben. Egy kis figyelmeztető, a múltból.."
2013. október 9., szerda
Valótlan valóság
Most a szokásos Imperfect romance fejezet helyett egy novellát hoztam, amit egy pályázatra írtam. Én nem vagyok teljesen megelégedve vele. Keveselltem a maximum oldalszámot, de csak sikerült összehoznom. Ti mit gondoltok?
Lara éppen az edzőteremből sétált hazafele, kifáradva. Éjszaka volt, de ebben a békés városban senki nem bántott még senkit. Itt szerették egymást az emberek, törvényszegés is csak nagyon ritkán akadt, ezért oka nem volt a félelemre. Egy nagyobb sikátoron jött keresztül, nem messze meglátta a házukat. Ekkor neszt hallott maga mögül. Megfordult, de a Hold világítása nem volt elég ahhoz, hogy bármit is lásson. „Biztos csak egy macska” gondolta és zavartalanul folytatta útját, majd kis idő után ki is ért a sikátorból. Utcájuk egy erdő mellé épült, ahol kisgyerekként mindig játszott barátaival. Most azonban csak üresen csengett, benne sötétséggel. Amint eszébe jutottak az emlékek, figyelni kezdte az erdő mélyét és hirtelen egy alakot látott elsuhanni, aminek lába nem érte a földet. Megtorpant és megdörzsölte szemeit. Azt gondolta ez nem lehet más, csak az agya szüleménye és ezzel a tudattal tovább indult. Az utca felénél a lámpák sorra lekapcsoltak, ő pedig újra megtorpant és felnézett az egyikre.
- Ez most komoly? – furcsa arckifejezéssel nézett immár az égre majd tekintete újra a háza felé vándorolt. Pontosabban vándorolt volna, ha valaki vagy valami nem takarja el. Amint észrevette, hogy nincs egyedül szíve gyors ütemre váltott, arcára a döbbenet és a félelem keveréke ült ki. A férfialak közelebb lépett hozzá, ő pedig észrevette halvány mosolyát az arcán. Szép hangjából le tudta vonni, hogy annyi idős lehet, mint ő.
- Ki tudnál segíteni? Az utca végére tartok, de nem láttam házszámot kiírva és nem tudom melyik házba kellene mennem. – tárta szét a karját az idegen.
- Jöjjön, segítek. – mondta Lara majd megkérdezte a házszámot. Amint meghallotta, hogy a férfi az ő házukat keresi, neki is mosoly ült ki arcára. – Micsoda véletlen! Maga a szüleimet keresi, én abban a házban lakok. – mutatott vöröses szürke házuk felé. Az idegen mosolya szélesebb lett, sötét, kivehetetlen színű szemei megcsillantak.
- Nem. Én téged kereslek. – mondta. Lara mosolya lehervadt, már csak fintort sikerült arcára erőltetnie. – Alpheus Emerson vagyok, te pedig Lara Owens. – jelentette ki, Larának pedig kezdett egyre furcsább lenni a helyzet. Nem tudta mit akar tőle az idegen, de megkérdezni nem volt ereje. Amióta a lámpák kialudtak, az ő maradék ereje is kialudt. Felnézett a magas férfira, aki csukott szemmel mosolygott rá, úgy látszott nem épp elmondani készül, miért keresi a lányt. Fontolóra vette, hogy elmegy az idegen mellett, ugyanis még ebben a városban sem biztonságos annyira az este, hogy itt kellene éjszakáznia. Az egyik lába lépésre lendült, mire a férfi keze megfogta a lány karját. Lara megrémült, és próbálta kihúzni a karját mire Alpheus erősen megszorította. A lány felsikoltott. Nem azért, mert olyan erősen szorította volna meg, hanem mert olyan érzése támadt mintha felperzselték volna bőrét. A férfi elengedte, mire a Larának megint sikítani támadt kedve, ugyanis amit látott teljesen lesokkolta. Bőre durván le volt égve és a sérülés formája olyan volt, mint egy kéz. Felnézett Alpheusra, akinek szemei vörösen izzottak és még mindig sátánian vigyorgott. Tett pár lépést hátra, majd futásnak eredt. Haza nem mehetett, az ajtó zárva volt, és jelen pillanatban nem a kulcs előkotorásával, vagy a kopogtatással akart bajlódni, ezért beszaladt az erdőbe.
Nem tudta merre menjen, csak szaladt amerre látott. A karján lévő sebet karcolták az ágak, ő pedig száját befogva, könnyeivel küszködve futott tovább is tovább. Mikor már teljesen kifulladt, leült egy fa tövébe. Lábait mellkasa elé húzta, és körülölelte magát, mintha biztonságot nyújthatna saját magának. Szeméből kétségbeesett könnyek kezdtek el potyogni, fogalma sem volt arról, hogy mi folyik körülötte. Egy átlagos nappal indult ez is, de mi lett belőle? Horrorfilmbe illő jelenet volt, ami most történt.. Felemelte a karját egy fájdalmas nyögéssel, és megvizsgálta. Sokáig elgondolkodott azon, hogy ennek az embernek miért izzott a szeme, és, hogy tudta megégetni a karját, puszta kézzel. Még ezernyi kérdés kavargott benne, amitől a feje is megfájdult. Szemeit behunyta, és fogait összeszorította. Ki akarta zárni a külvilágot, csak egyedül akart lenni, békében. Egész életében erre vágyott, de sose sikerült neki. Csalódottan kinyitotta szemeit, és megpillantott két pontot az előtte lévő bozótosban. Érezte, hogy valaki vagy valami van a közelben, de a pontok nem vörösek voltak. Sokkal inkább színek kavalkádja, nem lehetett megállapítani milyenek. Az ereje újra elhagyta, ezért a földön kúszva ment közelebb a bokrokhoz. Pár másodperc után ijedten hőkölt hátra, amikor észrevette, hogy két szempár nézi őt, emberi szempár. Egy kéz nyúlt ki a bokorból, ami elkapta fájó kezét és berántotta a sötétségbe. Lara sikítani próbált, de egy másik kéz befogta a száját. Mozdulni nem mert, csak várt. A száját tartó kéz oldalra fordította fejét, így megpillanthatta fogva tartóját. Alpheus volt az, az arca közvetlen a lány arca mellett volt, úgy mosolygott. Lara kétségbeesett és kérdő pillantására engedett a lány szorításán, de kiszabadulni még így sem tudott.
- Ne félj. – suttogta. – Még nem kell félned semmitől, ha azt teszed, amit mondok. – hangja furcsa módon kellemes volt, mégis parancsoló. Lara bólogatott párat, amennyire a szorítás ellenére tudott, de nagyon is félt. A mondatban a „még” szó nagyon vészjósló volt. – Tudom, hogy nem vagy hívő. Tudom, hogy reményvesztett vagy és folyton ki akarsz lépni a megszokott valóságból. Hát tessék. Megkapod, amit akarsz. – halkította le hangját, majd a lányt hirtelen hátra lökte. Lara a fejéhez kapott, hogy ne verje be, de hiába várt, fájdalmat nem érzett, csak amit a karján lévő seb nyújtott. Összeszorított szemeit lassan kinyitotta és szétnézett. Nem az erődben volt. Sehol egy fa, egy bokor, de még egy lehullott levél sincs. Egy nyomasztó szobában találta magát, ahol a vörös és a fekete volt az uralkodó szín. A földön feküdt, Alpheus pedig felette állt. – Ne mozdulj innen. Nemsokára visszajövök. – mondta, majd kisétált egy ajtón.
Lara felállt és szétnézett. Ha nem ilyen helyzetben lenne, talán azt mondaná a szobára, hogy művészi. A falakon különböző festmények sorakoztak, legtöbbjük memento mori ábrázolással. De volt olyan, ami az éjszakát, vagy a napot és a fényt tükrözte. A lány sorjában végignézte az összeset, belefeledkezve mindenbe. Az utolsó képnél megállt és elgondolkozott. A festményen egy lány nyúlt a fény felé, megmagyarázhatatlan arckifejezéssel, de az alatta lévő lidércek nem engedték. Fél teste már csak csontvázból állt. Megborzongott és a mostani helyzetére gondolt, ami talán ugyanaz lehet, mint amit a festmény ábrázolt.
Lefeküdt a franciaágyra és próbált elaludni. Nem tudta hol van, mit csináljon, de fáradt volt és más ötlete nem volt. Félálomban átfordult a másik oldalára, majd megpillantotta maga mellett Alpheust. Ijedtében felsikoltott, nem tudta, hogyan került oda. Nem hallotta, hogy bejött volna, nem érezte, hogy lefekszik az ágyra. A férfi arca gondterhelt volt, ez tűnt fel elsőnek Larának, na meg a szeme. Közelebbről nézve olyan volt, mintha lángolna az írisze.
- Ki vagy te? – kérdezte bizonytalanul.
- Démon. – felelte Alpheus egyszerűen.
- Nem.. Nem, az lehetetlen. – motyogta Lara zavarodottan. A férfi megfogta a lány megégetett karját és felemelte.
- Lehetetlen? – kérdezte. Lara elkapta a kezét és felugrott az ágyból. „Nem lehet igaz. Ilyen nincs, ez csak a képzeletem szüleménye.” gondolta. Alpheus elvigyorodott és lángoló szemeivel figyelte a lányt, aki majd’ beleőrült. – Ne aggódj, nem kell elmegyógyintézetbe menned. Ez a valóság.
- Nem hiszem el. – nézett a szemébe Lara. Alpheus felállt és kisétált az ajtón. Megint csend telepedett a szobára. A lány nem tudta felfogni, mi történik vele. Felindulásában megfogott egy széket és hozzávágta az egyik festmények. Az szétszakadt és a kerete darabokban hullt a földre, a vászon pedig hamuvá lett. Hátrálni kezdett, mire beleütközött egy asztalba és megkapaszkodott. Az ájulás keringette. Nyílt az ajtó és Alpheus megint belépett rajta. Körbenézett és amint meglátta a darabokra tört keretet, fejcsóválva közelebb sétált a lányhoz.
- Ennyire ostoba nem lehetsz! Ez egy egyedi darab volt. Talán magadtól nem jönnél rá, csak akkor, ha mondom, hogy minden értékes és ne törd szét?! – nézett rá dühösen. Szemei szinte villámlottak. – Szólalj már meg, az ég szerelmére! Vagy büntetést szeretnél? – kérdezte és már emelte is kezét, hogy megkínozza a lányt. Az hirtelen kitért mellőle és beszaladt a szoba sarkába. Leült és zokogni kezdett. A férfi szemében szánalom játszott, úgy tűnt megsajnálta Larát. Halkan odalépdelt mellé és leguggolt. Majd megölelte, ezzel Larát megdöbbentve, de saját magát is. – Semmi baj – suttogta.
- Most meg miért vagy ilyen? – kérdezte a lány felháborodva. Úgy érezte, ez a férfi csak játszik vele. Igazából nincs semmilyen démon, csak ez az elvetemült alak, a hülye képzelgéseivel.
- Nem tudom. – mondta Alpheus őszintén. – Tudod, azt mondta a főnök, meg kell, hogy öljelek.
- Tessék? – rázkódott meg a lány. Ki akart szabadulni a férfi öleléséből, de az nem engedte. – Egyáltalán ki a te főnököd?
- Démon vagyok. Szerinted ki lenne? – tette fel a költői kérdést. Majd ismét csend következett. Alpheus nem szólt semmit, Lara pedig összezavarodva törölgette könnyes szemeit. A férfi közelsége megnyugtatta, bár tudta, miket tudna vele csinálni. Felvont szemöldökkel nézett rá, mire Alpheus elmosolyodott. – Szeretnéd, hogy meséljek neked? – kérdezte. A lány hevesen bólogatni kezdett, mire ő belefogott a történetbe: - Nem tudom, milyen érzés élni. Soha nem éltem, mindig is démon voltam. – súgta vérfagyasztóan, a lány pedig észrevette, hogy szemei jobban felizzottak. – Pedig én élni akartam, mindig is. Egyik nap, a főnök, - ahogy mi hívjuk – rám bízta, hogy meg kell ölnöm egy lányt. Ezen nem lepődtem meg, máskor is öltem már embereket. – mondta félvállról, Lara pedig megint megrázkódott a férfi szorításában. – Kimondta a nevedet, én pedig kissé felháborodtam. Téged már máskor is kiszúrtalak, amikor a Földön jártam és ő ezt nagyon is tudta. Nekem akart rosszat, mert megmentettem az apámat azoktól a dögöktől. – mondta fogcsikorgatva. – Rám került hát a sor, hogy megrémisszelek, majd megöljelek, de igazából nem akartam, csak féltem tőle. Az egyetlen dolog, amitől félünk, az ő. Szóval, most, hogy ide jöttünk, elmentem hozzá, hátha mégsem téged kell megszállnom, de mit is vártam, magától az ördögtől! – nevetett fel kényszeredetten. – Próbáltam sokadszorra, de mindig csak elutasított. Aztán észrevett rajtam valamit..
- Micsodát? – kérdezte Lara, amikor a férfi percekig nem válaszolt.
- Az érzelmeket. Ami nálunk elég ritka. Apám igazából nem volt, nekünk nincsenek elődeink. Csak egy többet létezett démont neveztem így. Ha van szívem, akkor a legmélyén mindig is ember szerettem volna lenni. – izzó szemeit a lányra emelte és vizsgálni kezdte. Megkönnyebbült, amikor félelmet már nem talált az arcán, csak vegyes érzelmeket. Larában viszont átsuhant egy gondolat, miszerint Alpheus mélyebb érzelmeket táplál iránta. Mikor már majdnem elnevette magát az ostoba feltevéstől, Alpheus hirtelen közel hajolt hozzá és szájon csókolta. A lány nem tudta mit csináljon, ellökje, vagy csókoljon vissza? Míg gondolkozott, a férfi megszakította a csókot és távolabb húzódott. – Szeretlek. – súgta. Szemei megteltek forró könnyekkel, amit Lara fel sem tudott fogni. Egy alvilági lény képes lenne megszeretni egy embert?! „Kezdjük ott, hogy én még a túlvilágban sem hittem. Miért ne történhetne ez is meg?”
A lány hirtelen felsikoltott, amint kicsapódott az ajtó és két lény lépett be rajta.
- Na, most szépen vége lesz a nyáladzásotoknak! – szólalt meg az egyik, torz, mély hangon. – Ide a lányt, Alpheus! – emelte fel hangját, vérben forgó szemekkel. A férfi elővett zsebéből egy kést, majd végigvágott a lány alkarján. Lara felordított kínjában és könnyes szemekkel elájult.
- Lara! Lara, kérlek ébredj. – lassan nyitotta ki szemét, amikor szólítgatták. Alpheus ült mellette az ágyon. Nem abban a nyomasztóan sötétben, hanem egy vidámabb szobában, ami narancssárga és fehér színben úszott. – Jó reggelt! – mosolygott rá.
- Hol vagyok? – motyogja Lara, olyan halkan, hogy még saját maga is alig hallja.
- Az új otthonodban. – néz félre a férfi. – Tudod.. tudod miután elájultál, az árnyak meg akartak támadni. Amikor már kiadták a parancsot, hogy a főnökünk elé kell, hogy vigyelek, már nem bánthattalak volna. Szóval nekem rontottak, én pedig megsebeztem őket a késsel. Ha ember vére kerül a testükbe, eltűnnek. Mivel nyílván meghalni már nem tudnak.
- Nem hiszem el. Az ég szerelmére, ez lehetetlen.. – suttogja a lány.
- Ne aggódj. Hozzá fogsz szokni. – simított végig a karján. – Miután elpusztítottam az egyiket, a másik megsértett.
- Hol? – csattant fel Lara hangjában az aggodalom. Lehet, hogy a férfi meg akarta ölni, de most már szereti. Megmentette az életét. És ahogy ezen gondolkozott, rá kellett jönnie, hogy kezdi megkedvelni a démont. Bár elég abszurdul hangzik..
- Itt. – felhúzta a pólóját és a lány megpillantotta a hosszú sebet az oldalán. Gyengéden rátette a kezét és végighúzta a seben, mire Alpheus felszisszent, de nem mozdult.
- Fáj?
- Igen. – mondta. Lara kérdő tekintetére magyarázni kezdett: - Szóval megvágott, de nehezen azt is el tudtam pusztítani. Aztán kitéptem a nyakláncot, ami a hűségemet bizonyítja. – mutatta most meg a mellkasán lévő heget. – Bele volt égetve a bőrömbe. Tudtam, hogy egyszer eljövök onnan. Ezért volt nekem itt ez a hely, egy kicsit a menny és pokol között. Itt mindenféle lények élnek, akik eljöttek az egyik oldalról. Mondhatnám azt, mi függetlenek vagyunk. – mosolyodott el, ezúttal nem azzal a félelmetes vigyorával. Aztán lesütötte a szemét. – Idehoztalak, mert túl sokat tudtál meg ahhoz, hogy visszamehess az életedbe. Reméltem, hogy velem leszel majd.. – visszafojtott lélegzettel kezdte el nézni a lányt, választ várva.
- Elég fura nekem ez a helyzet..
- Tudom. A te valóságodhoz képest, ezt nehéz megszokni. De meg lehet. Csak idő kell hozzá. És én tudok várni.
A lány elgondolkozott, milyen lenne, egy számára még ismeretlen és talán félelmetes világban élnie. Nem lenne egyszerű, de bízott Alpheus szavaiban, hogy meg fogja tudni szokni. Talán még ő is megszerethetné a férfit..
- Szeretnék veled maradni. – mosolygott. Szinte hallatszott, ahogy a férfi szívéről mekkora kő esett le. – Most pedig kezdhetsz többet mesélni.
Alpheus átkarolta Larát, akinek szeme ugyanolyan volt, mint neki. Látni lehetett benne, a felhőtlen égboltot. Megcsókolta és boldogan sóhajtott fel. A lány is átkarolta és így feküdtek percekig némaságban, mert ebben a valótlan valóságban, mindenkinek jár egy kis boldogság.
Lara éppen az edzőteremből sétált hazafele, kifáradva. Éjszaka volt, de ebben a békés városban senki nem bántott még senkit. Itt szerették egymást az emberek, törvényszegés is csak nagyon ritkán akadt, ezért oka nem volt a félelemre. Egy nagyobb sikátoron jött keresztül, nem messze meglátta a házukat. Ekkor neszt hallott maga mögül. Megfordult, de a Hold világítása nem volt elég ahhoz, hogy bármit is lásson. „Biztos csak egy macska” gondolta és zavartalanul folytatta útját, majd kis idő után ki is ért a sikátorból. Utcájuk egy erdő mellé épült, ahol kisgyerekként mindig játszott barátaival. Most azonban csak üresen csengett, benne sötétséggel. Amint eszébe jutottak az emlékek, figyelni kezdte az erdő mélyét és hirtelen egy alakot látott elsuhanni, aminek lába nem érte a földet. Megtorpant és megdörzsölte szemeit. Azt gondolta ez nem lehet más, csak az agya szüleménye és ezzel a tudattal tovább indult. Az utca felénél a lámpák sorra lekapcsoltak, ő pedig újra megtorpant és felnézett az egyikre.
- Ez most komoly? – furcsa arckifejezéssel nézett immár az égre majd tekintete újra a háza felé vándorolt. Pontosabban vándorolt volna, ha valaki vagy valami nem takarja el. Amint észrevette, hogy nincs egyedül szíve gyors ütemre váltott, arcára a döbbenet és a félelem keveréke ült ki. A férfialak közelebb lépett hozzá, ő pedig észrevette halvány mosolyát az arcán. Szép hangjából le tudta vonni, hogy annyi idős lehet, mint ő.
- Ki tudnál segíteni? Az utca végére tartok, de nem láttam házszámot kiírva és nem tudom melyik házba kellene mennem. – tárta szét a karját az idegen.
- Jöjjön, segítek. – mondta Lara majd megkérdezte a házszámot. Amint meghallotta, hogy a férfi az ő házukat keresi, neki is mosoly ült ki arcára. – Micsoda véletlen! Maga a szüleimet keresi, én abban a házban lakok. – mutatott vöröses szürke házuk felé. Az idegen mosolya szélesebb lett, sötét, kivehetetlen színű szemei megcsillantak.
- Nem. Én téged kereslek. – mondta. Lara mosolya lehervadt, már csak fintort sikerült arcára erőltetnie. – Alpheus Emerson vagyok, te pedig Lara Owens. – jelentette ki, Larának pedig kezdett egyre furcsább lenni a helyzet. Nem tudta mit akar tőle az idegen, de megkérdezni nem volt ereje. Amióta a lámpák kialudtak, az ő maradék ereje is kialudt. Felnézett a magas férfira, aki csukott szemmel mosolygott rá, úgy látszott nem épp elmondani készül, miért keresi a lányt. Fontolóra vette, hogy elmegy az idegen mellett, ugyanis még ebben a városban sem biztonságos annyira az este, hogy itt kellene éjszakáznia. Az egyik lába lépésre lendült, mire a férfi keze megfogta a lány karját. Lara megrémült, és próbálta kihúzni a karját mire Alpheus erősen megszorította. A lány felsikoltott. Nem azért, mert olyan erősen szorította volna meg, hanem mert olyan érzése támadt mintha felperzselték volna bőrét. A férfi elengedte, mire a Larának megint sikítani támadt kedve, ugyanis amit látott teljesen lesokkolta. Bőre durván le volt égve és a sérülés formája olyan volt, mint egy kéz. Felnézett Alpheusra, akinek szemei vörösen izzottak és még mindig sátánian vigyorgott. Tett pár lépést hátra, majd futásnak eredt. Haza nem mehetett, az ajtó zárva volt, és jelen pillanatban nem a kulcs előkotorásával, vagy a kopogtatással akart bajlódni, ezért beszaladt az erdőbe.
Nem tudta merre menjen, csak szaladt amerre látott. A karján lévő sebet karcolták az ágak, ő pedig száját befogva, könnyeivel küszködve futott tovább is tovább. Mikor már teljesen kifulladt, leült egy fa tövébe. Lábait mellkasa elé húzta, és körülölelte magát, mintha biztonságot nyújthatna saját magának. Szeméből kétségbeesett könnyek kezdtek el potyogni, fogalma sem volt arról, hogy mi folyik körülötte. Egy átlagos nappal indult ez is, de mi lett belőle? Horrorfilmbe illő jelenet volt, ami most történt.. Felemelte a karját egy fájdalmas nyögéssel, és megvizsgálta. Sokáig elgondolkodott azon, hogy ennek az embernek miért izzott a szeme, és, hogy tudta megégetni a karját, puszta kézzel. Még ezernyi kérdés kavargott benne, amitől a feje is megfájdult. Szemeit behunyta, és fogait összeszorította. Ki akarta zárni a külvilágot, csak egyedül akart lenni, békében. Egész életében erre vágyott, de sose sikerült neki. Csalódottan kinyitotta szemeit, és megpillantott két pontot az előtte lévő bozótosban. Érezte, hogy valaki vagy valami van a közelben, de a pontok nem vörösek voltak. Sokkal inkább színek kavalkádja, nem lehetett megállapítani milyenek. Az ereje újra elhagyta, ezért a földön kúszva ment közelebb a bokrokhoz. Pár másodperc után ijedten hőkölt hátra, amikor észrevette, hogy két szempár nézi őt, emberi szempár. Egy kéz nyúlt ki a bokorból, ami elkapta fájó kezét és berántotta a sötétségbe. Lara sikítani próbált, de egy másik kéz befogta a száját. Mozdulni nem mert, csak várt. A száját tartó kéz oldalra fordította fejét, így megpillanthatta fogva tartóját. Alpheus volt az, az arca közvetlen a lány arca mellett volt, úgy mosolygott. Lara kétségbeesett és kérdő pillantására engedett a lány szorításán, de kiszabadulni még így sem tudott.
- Ne félj. – suttogta. – Még nem kell félned semmitől, ha azt teszed, amit mondok. – hangja furcsa módon kellemes volt, mégis parancsoló. Lara bólogatott párat, amennyire a szorítás ellenére tudott, de nagyon is félt. A mondatban a „még” szó nagyon vészjósló volt. – Tudom, hogy nem vagy hívő. Tudom, hogy reményvesztett vagy és folyton ki akarsz lépni a megszokott valóságból. Hát tessék. Megkapod, amit akarsz. – halkította le hangját, majd a lányt hirtelen hátra lökte. Lara a fejéhez kapott, hogy ne verje be, de hiába várt, fájdalmat nem érzett, csak amit a karján lévő seb nyújtott. Összeszorított szemeit lassan kinyitotta és szétnézett. Nem az erődben volt. Sehol egy fa, egy bokor, de még egy lehullott levél sincs. Egy nyomasztó szobában találta magát, ahol a vörös és a fekete volt az uralkodó szín. A földön feküdt, Alpheus pedig felette állt. – Ne mozdulj innen. Nemsokára visszajövök. – mondta, majd kisétált egy ajtón.
Lara felállt és szétnézett. Ha nem ilyen helyzetben lenne, talán azt mondaná a szobára, hogy művészi. A falakon különböző festmények sorakoztak, legtöbbjük memento mori ábrázolással. De volt olyan, ami az éjszakát, vagy a napot és a fényt tükrözte. A lány sorjában végignézte az összeset, belefeledkezve mindenbe. Az utolsó képnél megállt és elgondolkozott. A festményen egy lány nyúlt a fény felé, megmagyarázhatatlan arckifejezéssel, de az alatta lévő lidércek nem engedték. Fél teste már csak csontvázból állt. Megborzongott és a mostani helyzetére gondolt, ami talán ugyanaz lehet, mint amit a festmény ábrázolt.
Lefeküdt a franciaágyra és próbált elaludni. Nem tudta hol van, mit csináljon, de fáradt volt és más ötlete nem volt. Félálomban átfordult a másik oldalára, majd megpillantotta maga mellett Alpheust. Ijedtében felsikoltott, nem tudta, hogyan került oda. Nem hallotta, hogy bejött volna, nem érezte, hogy lefekszik az ágyra. A férfi arca gondterhelt volt, ez tűnt fel elsőnek Larának, na meg a szeme. Közelebbről nézve olyan volt, mintha lángolna az írisze.
- Ki vagy te? – kérdezte bizonytalanul.
- Démon. – felelte Alpheus egyszerűen.
- Nem.. Nem, az lehetetlen. – motyogta Lara zavarodottan. A férfi megfogta a lány megégetett karját és felemelte.
- Lehetetlen? – kérdezte. Lara elkapta a kezét és felugrott az ágyból. „Nem lehet igaz. Ilyen nincs, ez csak a képzeletem szüleménye.” gondolta. Alpheus elvigyorodott és lángoló szemeivel figyelte a lányt, aki majd’ beleőrült. – Ne aggódj, nem kell elmegyógyintézetbe menned. Ez a valóság.
- Nem hiszem el. – nézett a szemébe Lara. Alpheus felállt és kisétált az ajtón. Megint csend telepedett a szobára. A lány nem tudta felfogni, mi történik vele. Felindulásában megfogott egy széket és hozzávágta az egyik festmények. Az szétszakadt és a kerete darabokban hullt a földre, a vászon pedig hamuvá lett. Hátrálni kezdett, mire beleütközött egy asztalba és megkapaszkodott. Az ájulás keringette. Nyílt az ajtó és Alpheus megint belépett rajta. Körbenézett és amint meglátta a darabokra tört keretet, fejcsóválva közelebb sétált a lányhoz.
- Ennyire ostoba nem lehetsz! Ez egy egyedi darab volt. Talán magadtól nem jönnél rá, csak akkor, ha mondom, hogy minden értékes és ne törd szét?! – nézett rá dühösen. Szemei szinte villámlottak. – Szólalj már meg, az ég szerelmére! Vagy büntetést szeretnél? – kérdezte és már emelte is kezét, hogy megkínozza a lányt. Az hirtelen kitért mellőle és beszaladt a szoba sarkába. Leült és zokogni kezdett. A férfi szemében szánalom játszott, úgy tűnt megsajnálta Larát. Halkan odalépdelt mellé és leguggolt. Majd megölelte, ezzel Larát megdöbbentve, de saját magát is. – Semmi baj – suttogta.
- Most meg miért vagy ilyen? – kérdezte a lány felháborodva. Úgy érezte, ez a férfi csak játszik vele. Igazából nincs semmilyen démon, csak ez az elvetemült alak, a hülye képzelgéseivel.
- Nem tudom. – mondta Alpheus őszintén. – Tudod, azt mondta a főnök, meg kell, hogy öljelek.
- Tessék? – rázkódott meg a lány. Ki akart szabadulni a férfi öleléséből, de az nem engedte. – Egyáltalán ki a te főnököd?
- Démon vagyok. Szerinted ki lenne? – tette fel a költői kérdést. Majd ismét csend következett. Alpheus nem szólt semmit, Lara pedig összezavarodva törölgette könnyes szemeit. A férfi közelsége megnyugtatta, bár tudta, miket tudna vele csinálni. Felvont szemöldökkel nézett rá, mire Alpheus elmosolyodott. – Szeretnéd, hogy meséljek neked? – kérdezte. A lány hevesen bólogatni kezdett, mire ő belefogott a történetbe: - Nem tudom, milyen érzés élni. Soha nem éltem, mindig is démon voltam. – súgta vérfagyasztóan, a lány pedig észrevette, hogy szemei jobban felizzottak. – Pedig én élni akartam, mindig is. Egyik nap, a főnök, - ahogy mi hívjuk – rám bízta, hogy meg kell ölnöm egy lányt. Ezen nem lepődtem meg, máskor is öltem már embereket. – mondta félvállról, Lara pedig megint megrázkódott a férfi szorításában. – Kimondta a nevedet, én pedig kissé felháborodtam. Téged már máskor is kiszúrtalak, amikor a Földön jártam és ő ezt nagyon is tudta. Nekem akart rosszat, mert megmentettem az apámat azoktól a dögöktől. – mondta fogcsikorgatva. – Rám került hát a sor, hogy megrémisszelek, majd megöljelek, de igazából nem akartam, csak féltem tőle. Az egyetlen dolog, amitől félünk, az ő. Szóval, most, hogy ide jöttünk, elmentem hozzá, hátha mégsem téged kell megszállnom, de mit is vártam, magától az ördögtől! – nevetett fel kényszeredetten. – Próbáltam sokadszorra, de mindig csak elutasított. Aztán észrevett rajtam valamit..
- Micsodát? – kérdezte Lara, amikor a férfi percekig nem válaszolt.
- Az érzelmeket. Ami nálunk elég ritka. Apám igazából nem volt, nekünk nincsenek elődeink. Csak egy többet létezett démont neveztem így. Ha van szívem, akkor a legmélyén mindig is ember szerettem volna lenni. – izzó szemeit a lányra emelte és vizsgálni kezdte. Megkönnyebbült, amikor félelmet már nem talált az arcán, csak vegyes érzelmeket. Larában viszont átsuhant egy gondolat, miszerint Alpheus mélyebb érzelmeket táplál iránta. Mikor már majdnem elnevette magát az ostoba feltevéstől, Alpheus hirtelen közel hajolt hozzá és szájon csókolta. A lány nem tudta mit csináljon, ellökje, vagy csókoljon vissza? Míg gondolkozott, a férfi megszakította a csókot és távolabb húzódott. – Szeretlek. – súgta. Szemei megteltek forró könnyekkel, amit Lara fel sem tudott fogni. Egy alvilági lény képes lenne megszeretni egy embert?! „Kezdjük ott, hogy én még a túlvilágban sem hittem. Miért ne történhetne ez is meg?”
A lány hirtelen felsikoltott, amint kicsapódott az ajtó és két lény lépett be rajta.
- Na, most szépen vége lesz a nyáladzásotoknak! – szólalt meg az egyik, torz, mély hangon. – Ide a lányt, Alpheus! – emelte fel hangját, vérben forgó szemekkel. A férfi elővett zsebéből egy kést, majd végigvágott a lány alkarján. Lara felordított kínjában és könnyes szemekkel elájult.
- Lara! Lara, kérlek ébredj. – lassan nyitotta ki szemét, amikor szólítgatták. Alpheus ült mellette az ágyon. Nem abban a nyomasztóan sötétben, hanem egy vidámabb szobában, ami narancssárga és fehér színben úszott. – Jó reggelt! – mosolygott rá.
- Hol vagyok? – motyogja Lara, olyan halkan, hogy még saját maga is alig hallja.
- Az új otthonodban. – néz félre a férfi. – Tudod.. tudod miután elájultál, az árnyak meg akartak támadni. Amikor már kiadták a parancsot, hogy a főnökünk elé kell, hogy vigyelek, már nem bánthattalak volna. Szóval nekem rontottak, én pedig megsebeztem őket a késsel. Ha ember vére kerül a testükbe, eltűnnek. Mivel nyílván meghalni már nem tudnak.
- Nem hiszem el. Az ég szerelmére, ez lehetetlen.. – suttogja a lány.
- Ne aggódj. Hozzá fogsz szokni. – simított végig a karján. – Miután elpusztítottam az egyiket, a másik megsértett.
- Hol? – csattant fel Lara hangjában az aggodalom. Lehet, hogy a férfi meg akarta ölni, de most már szereti. Megmentette az életét. És ahogy ezen gondolkozott, rá kellett jönnie, hogy kezdi megkedvelni a démont. Bár elég abszurdul hangzik..
- Itt. – felhúzta a pólóját és a lány megpillantotta a hosszú sebet az oldalán. Gyengéden rátette a kezét és végighúzta a seben, mire Alpheus felszisszent, de nem mozdult.
- Fáj?
- Igen. – mondta. Lara kérdő tekintetére magyarázni kezdett: - Szóval megvágott, de nehezen azt is el tudtam pusztítani. Aztán kitéptem a nyakláncot, ami a hűségemet bizonyítja. – mutatta most meg a mellkasán lévő heget. – Bele volt égetve a bőrömbe. Tudtam, hogy egyszer eljövök onnan. Ezért volt nekem itt ez a hely, egy kicsit a menny és pokol között. Itt mindenféle lények élnek, akik eljöttek az egyik oldalról. Mondhatnám azt, mi függetlenek vagyunk. – mosolyodott el, ezúttal nem azzal a félelmetes vigyorával. Aztán lesütötte a szemét. – Idehoztalak, mert túl sokat tudtál meg ahhoz, hogy visszamehess az életedbe. Reméltem, hogy velem leszel majd.. – visszafojtott lélegzettel kezdte el nézni a lányt, választ várva.
- Elég fura nekem ez a helyzet..
- Tudom. A te valóságodhoz képest, ezt nehéz megszokni. De meg lehet. Csak idő kell hozzá. És én tudok várni.
A lány elgondolkozott, milyen lenne, egy számára még ismeretlen és talán félelmetes világban élnie. Nem lenne egyszerű, de bízott Alpheus szavaiban, hogy meg fogja tudni szokni. Talán még ő is megszerethetné a férfit..
- Szeretnék veled maradni. – mosolygott. Szinte hallatszott, ahogy a férfi szívéről mekkora kő esett le. – Most pedig kezdhetsz többet mesélni.
Alpheus átkarolta Larát, akinek szeme ugyanolyan volt, mint neki. Látni lehetett benne, a felhőtlen égboltot. Megcsókolta és boldogan sóhajtott fel. A lány is átkarolta és így feküdtek percekig némaságban, mert ebben a valótlan valóságban, mindenkinek jár egy kis boldogság.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)