Bármikor

Furcsa érzéseimből most csak ezt tudtam kiírni.
Egyperces.


- Eljöttél.
A másik könnyes szeme csak bámulta az elhaló arcot maga előtt, mint a lemenő naplementét. Még így is gyönyörűnek látta.
Csend volt, csak a nehéz lélegzetvételeit hallotta, és a földön fekvő halk sóhajait. Magához akarta ölelni, de nem merte. Tenni akart valami, de semmit nem tudott.
- Mondtam, hogy bármikor.
Sápadtan pislogott a fölé magasló alakra, és elmosolyodott. Az abszurd helyzet egyáltalán nem volt neki kellemetlen - inkább jobban érezte magát tőle.
Lehajolt, és egyik kezét az oldalán lévő mély sebre tette. Mosolya egy pillanatra elhervadt, és felszisszent. Ő könnyáztatta arccal figyelte, ahogy elhagyja az ereje.
Nem tudták mit éreztek egymás iránt, de úgy kapaszkodtak egymásba, mintha az életet jelentené. És most jöttek rá, tényleg az életet jelentette.
Lassan már egyáltalán nem reagált a külvilágra. Ritka pislantásaiból, és épphogy érezhető lélegzetvételeiből tudta, hogy még mellette van. Már nem tétovázott, magához ölelte. Utoljára éreznie kellett az életet.
Végül már nem pislogott. Felemelte véres kezét, és megsimogatta a  hideg karját, homlokát a homlokának nyomta. Üveges tekintete mélyen belebámult lelkébe.
- Bármikor.

"Perfect" life - 2. fejezet

Naomi szemszöge: 

- Jó reggelt! - néztem ki a lépcsőfordulóból.
- Neked is! Jól aludtál? - hallottam Enoch hangját a kanapéról, a tévé halkan szólt.
- Igen. - lépek be a konyhába. - Elfogyott a gabonapehely?
- Bocsi. - vigyorgott rám teli szájjal, majd betette a tányérját a mosogatóba.
- Nagyon jó, most mit egyek? - húztam fel a szemöldököm, és az egyik kezem a csípőmre tettem.
- Csináljak rántottát, hercegnő? - kérdezte szarkasztikusan, mire hümmögtem, és felhúztam az orrom.
- Egynek elmegy. - sétáltam a nappaliba, majd leültem a kanapéra. Kiskori képek és néhány fotóalbum volt szétszórva az asztalon. A legtöbben egy kis srác volt rajta, akiben felismertem Enochot, és nyilván a barátait és családját. Mosolyogva vettem fel egyesével néhány képet, hogy közelebbről megnézzem, amikor egy szokatlan akadt a kezembe. Kisfiút nem vettem észre rajta, és nem is azok az emberek voltak ott, akik Enoch mellett álltak a képeken. Egy kislány volt rajta, és két felnőtt - valószínűleg házasok.

- Kész a tojásod. - hallottam Enochot közeledni, és hirtelen felindulásból a pizsamám alá rejtettem a képet. Ábrázatán láttam, hogy semmit nem vett észre. - Bocsánat, csak próbáltam rendezni a fotóimat, rögtön eltüntetem. - adta a kezembe a tányért, és kezdte volna összeszedni, amikor közbeszóltam.
- Hagyd, nem kell! - fogtam meg a kezét. Érintése kissé megbizsergetett, Enoch pedig - mint akibe villám csapott - elkapta a karját. - Nyugodtan folytasd itt, nem zavar. - halkítottam le a hangom. - Csak nem tudom mennyire túrtam szét. Néhány képet megnéztem. Ó, és egyénként köszönöm. - emeltem meg a tányért, ő pedig elmosolyodott.
- Semmiség.

Este Adammel összegabalyodva feküdtem egy pokrócon azon a réten, amelyen először megcsókolt. A csillagokat néztük, néha meg-megtörve a csendet, ő pedig ötpercenként felemelte a fejemet mellkasáról, és lehajolt hozzám, hogy felelevenítse csókunk.
- Itt olyan békés. - suttogtam.
- Igen. - A hangján hallottam, hogy mosolygott. - Még tetszik ez a felhajtás, de öreg koromra jó lenne ilyen helyen lakni.
- Micsoda? - emeltem fel a hangomat, még mindig halkan, és felkönyököltem, hogy a szemébe nézhessek. - Ki hitte volna.. A nagy Adam Lambert, aki annyira akarta, hogy világsztár legyen, eléldegélne egy kunyhóban a semmi közepén. - döntöttem oldalra a fejem, mosolyogva.
- Hmm.. - nézett vissza a csillagokra. - Ki mondta, hogy kunyhóban? - mondta, én pedig hangosan felnevettem. Visszatettem a fejem a mellkasára, és csendben folytattuk a csillagok bámulását. Sosem tudtam kivenni belőle a csillagképeket, nem értem másnak hogy sikerül. Bárkivel néztem az eget, ők mindig mondták hol van, sőt volt olyan, hogy valakivel éjszaka sétáltam, pár másodperce felnézett, és már mondta is, hogy az a göncölszekér, meg a többi.. Hát, csillagász az nem leszek.

- Adam? - szólaltam meg, hosszú, kellemes csönd után.
- Igen? - Szeretem ilyenkor a hangját. Annyira nyugodt, és feszültségmentes, hogy szinte érzem, ahogy lágyan simogat, mikor megszólal.
Majd rájöttem, nem akarom ezt elrontani. A képet akartam neki megmutatni, amit délután annyit nézegettem, amiről annyi lehetőség jutott eszembe. Kik lehetnek rajta, hol vannak.. Mindig más, és más jutott eszembe, amit már nem bírtam, ezért azt gondoltam Adam segíthet. De annyira jó volt őt ilyennek látni, távol a stressztől, hogy mikor hova kell mennie, vagy hogy mennyit kell gyakorolnia a turnéjára. Csak ezekben a pillanatokban volt önfeledt, és ki lennék én, hogy elrontsam?
- Semmi. - mosolyogtam. - Csak szeretlek.
Félig felült, így én is felkönyököltem, szemének komoly csillogása arra késztetett, hogy ne is pislogjak.
- Az nem "csak"! - tapasztotta ajkamra az ajkát. - Szeretlek.