Naomi szemszöge:
Késő délutánra Adam hazahozott, én pedig egy búcsúcsokkal és egy köszönömmel elbúcsúztam tőle, majd beléptem az ajtón. Tettem pár lépést és amint Cassy meghallott, ágyúlövedékként szaladt hozzám a semmiből.
- Te meg hol voltál? Nem úgy volt, hogy este hazajössz? Miért nem jöttél munkába? Mit..
- Cassy! - szakítottam félbe. A szájára tette a kezét, de a szeméből láttam, hogy mosolyog. Leültem a kanapéra, ő pedig követett. - Hmm?
- Mi az, hogy hmm? - kérdezte. - Mesélj, jó barátnő módjára!
- Ugyan már! Attól nem leszek rossz barátnő, mert nem teregetem ki a magánéletem. - néztem félre, de pár pillanat múlva elkezdtem mesélni. - Olyan finomat főzött, hogy azt hittem szakácsot hívott. Majd legközelebb kifaggatom, hogy nem-e így tett. Aztán elkezdtünk valami vámpíros filmet nézni. Milyen háza van, látnod kellene! Na szóval, a film közben elaludtunk és későn keltünk fel. Már mindegy volt, hogy bemegyek-e vagy sem, szóval elmentünk Beverly Hillsbe vásárolni. - mutattam az ajtó mellé lepakolt cuccaimra. - Most már tisztára olyan stílusom lesz, mint neki! Utána beültünk egy pizzériába. Ennyi. - vonok vállat. Felkelek és becipelem a cuccokat a szobámba, majd elkezdem kipakolni. Cassy még mindig nem szólt semmit, csak csillogó szemekkel figyelte a bizsukat, ruhákat, a néhány cipőt és kalapot. - Hé. - szólok, mire felnéz rám. - Hiányzik a szerelem, igaz? - kérdezem komolyan. Lesüti a szemét, majd feláll és megölel.
- Igen. - motyogja.
Másnap pontosan érünk be a Moonstoneba. Átöltözünk és kiléptünk az asztalokhoz, ahol Adam várt a pultnak dőlve, karba tett kézzel. Amint megpillantott, megeresztett egy félmosolyt. Megtorpantam, ő pedig még mindig mosolyogva, felhúzta a szemöldökét. Erőt vettem magamon és odasétáltam hozzá. Egy puszit adott a számra majd megszólalt:
- Itt van már a főnököd?
- Még nincs. - mondom és oldalra sandítok. Cris és Cassy egymás mellett állnak vigyorogva és minket bámulnak. Nem szeretem az ilyen helyzeteket. Miért kell a szerelmeseket - jelen esetben csak egy szerelmest - bámulni? Hamisan rájuk mosolyognék de csak egy fintort sikerül kihoznom magamból.
Nyílik a hátsó ajtó és John lép ki, a kezét törölgetve. Lerakja a kis törölközőt a pultra majd közelebb jön. Adam kissé elém áll, hogy nem kapjak az ordításából - ha egyáltalán John tud ordítani..
- Jó napot! Adam Lambert vagyok. Már bizonyára találkoztunk. - nyújt a főnökömnek kezet.
- John Melody. - biccent. Arckifejezésén látom, felismerte.
- Tudja, sajnálom, hogy Cassy tegnap nem jött dolgozni. Velem volt és elszaladt az idő. Remélem nem bánja. - magyarázta olyan hangsúllyal, amit én még nem hallottam. Hű, kezdem azt hinni, hogy nálam is jobban manipulálja az embereket.
- Öhm.. semmi baj. Megeshet.. - makogja.
- Akkor köszönöm. Köszönjük. - nyomja meg a szót és rám néz.
- Ja igen, köszönöm. - próbálok megint mosolyogni.
- Hát akkor viszlát. Sziasztok! - köszön Cassyéknek akik kórusban visszaköszönnek. Vigyorogva, természetesen.. - Majd hívlak. - mosolyog rám és még egy puszival távozik.
- Naa? - lépdel mellém Cris pár perc után, másik oldalamon Cassyvel, mintegy közrefogva. Elhúzom a számat és ránézek.
- Naa? - utánzom le én is elnyújtva a szót, az akcentusával.
- Hát veled meg mi van? - kérdez vissza elfintorodva.
- Kérdezősködőset fogunk játszani?
- Mert idegesítene?
- Szerinted?
- Nem bunkó az a személy, aki nem válaszol az embernek?
- Te ismersz olyat?
- Naomi! - néz rám hitetlenkedve.
- Vesztettél. Egyébként te is olyan vagy. - mondom és elsétálok az egyik asztalhoz, hogy felvegyem a rendelést. Ilyen kedvem van, senki ne akarjon megváltoztatni.
Miután lejárt a munkaidőnk, Cassyvel hazafelé mentünk, az autóban. Nem szóltunk egymáshoz egész úton. De ez így volt az étteremben is. Se John, se Cassy, de még Cristofel sem szólt hozzám. Most mit vannak úgy oda? Tudják, hogy milyen hangulatingadozásaim szoktak lenni és Adamről is tudnak. Akkor meg minek kell játszani a mártírt?
Otthon leültem a szobámban és az ölembe vettem a laptopot. Régen néztem már meg az oldalakat. Facebook.. pár like. Twitter.. pár követő. Instagram.. pár kép. A többit már meg sem nézem, ha van. Gondolni sem akarok rá, most minden felidegesít. De valamivel csak el kell ütnöm az időt.
Bosszankodva felállok és elkezdem ledobálni a ruháim. Fehérneműben beállok a tükör elé és végignézek magamon. Híztam, már nem vagyok olyan vékony mint voltam. Ekkor beugrik, hogy edzenem kellene. Igen, azzal legalább az idő is elmegy.
Benéztem az ágy alá, ahol a sok kacatomat tárolom, kivettem a súlyzóimat és felálltam. A gépemről zenét kapcsoltam és elkezdtem tornázni.
20 perc nyújtás, súlyzózás, felülés után Cassy nyitott be a szobába. Megálltam, kikapcsoltam a zenét majd elterültem a padlón. Nem mondott rá semmit, de a szája szélében mosoly bujkált.
- Elmegyek bulizni Crissel. Akarsz jönni?
- Kösz, nem. Nemrég már voltunk.
- Hát rendben. Majd jövök valamikor. Talán 2 óra fele hazajövök, de ha reggelre nem érek vissza, hívd a rendőrséget. - viccelődik mosolyogva. - Mindjárt indulok, az ajtót majd bezárom. Szia!
- Szia! - köszönök vissza, majd elmegyek fürdeni.
2013. október 30., szerda
2013. október 27., vasárnap
Imperfect romance - 11. fejezet
Naomi szemszöge:
Kinyitom a szemem és egy fehér plafont pillantok meg a fejem fölött, homályosan. Visszahunyom szemeim és próbálok visszaaludni, mert még nem szólt az ébresztőm. Oldalra fordulok, mire mocorgást érzek magam alatt. Kipattan a szemem és felugrok az ágyról.. ami nem is ágy ezért a földre esek. Bevertem a fejem valami keménybe, ezért lehunyom a szemem pár pillanatig, mintha ezzel csökkenthetném a fájdalmat. Amikor kinyitom, egy fekete hajú férfit pillantok meg amint egy kanapéról engem figyel álmosan és minden beugrik. Adamnél vagyok, megvacsoráztunk, utána filmet néztünk és nagy eséllyel az történt, hogy elaludtam. A kemény valami amibe bevertem a fejem pedig az asztal.
Felém nyújtja a kezét és felsegít. Leülök mellé, mire ő magához húz és megint elterülünk díványon.
- Jó reggelt. - suttogja, majd gyengéd csókot lehel ajkaimra.
- Neked is. - mosolyodom el.
- Ma nem kell menned dolgozni, igaz? - kérdi, nekem pedig egyből lehervad a mosoly az arcomról.
- Mennyi az idő?
Kiveszi a zsebéből a telefont és megmutatja a kijelzőt. 11:24. Már neki is leesett, hogy nem vagyok szabadságon.
- A picsába! Most mit csináljak?
- Mikorra kellett volna odaérned?
- Kilencre.
- Uh. Hát szerintem most már fölösleges lenne bemenned. - mondta vállat vonva. - Ne aggódj, holnap elviszlek és kimagyarázom. - mondta mosolyogva. Elég sok előnye van az ismertségének, az tény. Nekem meg abból van előnyöm, hogy vele járok.
- Addig mit csináljunk? - kérdem. Adam gondolkodott egy sort, majd rám nézett.
- Szeretsz vásárolni? - kérdi szélesen mosolyogva.
- Naná, hogy!
- Újabb nem-tudom-hanyadik közös szokás. Szóval, mi lenne ha elmennénk Beverly Hillsbe? Nagyon jó boltok vannak ott, sokszor járok arrafelé.
- Benne vagyok! - felpattantam és már majdnem ott tartottam, hogy rohanok Adam csodajárgányába, amikor beugrott valami. Ruha és fogkefe kellene. Végignéztem magamon, aztán megint Adamre emeltem tekintetem.
- Na tényleg! Gyorsan átöltözöm, megmosakszom és átugrunk hozzád, utána indulhatunk.
- De tőlem sokkal messzebb van Beverly Hills.
- Ne zavarjon. Van időnk, nem?
Miután Adam elvégezte teendőit, hazavitt én pedig villámgyorsan szaladtam be a házba és dobtam le magamról a ruháim, hogy valami hétköznapibbat vegyek fel. Kölcsönadta a fésűjét, így legalább nem kellett végigszaladnom az utcán úgy mit egy csapzott eb.
Fogat mostam, magamhoz fogtam némi pénzt - bár kételkedek abban, hogy Adam hagyja, hogy bármit is én fizessek - és már mellette is termettem.
- Kész vagyok!
- Wow! Minek kellett ennyire sietni?
- Nőből vagyok. Tudod, nem szeretném, ha jobban átgondolva mégsem vinnél el vásárolni.
Adam ezt hallva felkacagott és egy puszit adott az arcomra, majd indultunk.
Átlag időben fél óra alatt elértünk volna a célunkhoz, de a Los Angelesben uralkodó forgalom miatt 20 perccel tovább tartott a kocsikázás. Mikor megérkeztünk Adam leparkolt nem messze a sétálóktól majd kiszálltunk és kéz a kézben kezdtünk el sétálgatni. Ezen eléggé elcsodálkoztam, hisz itt is bármelyik paparazzi megtalálhatja.
- Nem zavar, hogy megtalálhatnak a lesifotósok? - kérdeztem, hangosan gondolkodva.
- Már miért zavarna? Jó, szokott idegesíteni ha még azt is észreveszik, hogy gyümölcsöt vásárolok, de nem foglak letagadni. A következő interjúig meg csodálkozhatnak, hogy "Adam Lambert miért jár kézen fogva egy lánnyal?". És így legalább jobban felfigyelnek rám. Persze nehogy azt hidd, hogy emiatt járok veled. - húzott magához még közelebb.
- Hű. Szép gondolkodás. - mosolyodom el pár másodperc fagyás után. Nekem ilyen az életben nem jutott volna eszembe. Lehet, hogy mégsem annyira üresfejű díva, mint amilyennek amúgy elképzeltem. Mert igen, annak képzeltem.
Miután bejártuk a boltok legtöbbjét, milliónyi szatyorral a kezünkben botladoztunk az utcán, nevetgélve. Rájöttem, hogy Adamre majdnem úgy tekintek, mint a legjobb barátnőmre. Nos, enyhe túlzással, mivel a barátnőmet nem szoktam csókolgatni..
Miután alaposan megfontoltuk, - ami annyi tesz, hogy megkérdeztem, hogy nem-e ülünk be valahova, mire Adam mondta, hogy okés - leültünk egy olasz étterem teraszára. Elmondtuk a rendelést és csendben ültünk egymás mellett. Eleget beszéltünk a vásárlások közben, már mindkettőnk szája megfájdult.
Amint megéreztem a pizzák illatát, nagyot korgott a hasam, én pedig szégyenlősen rátettem a kezem és elpirultam. Adam elmosolyodott, majd fejével a bejárat felé intett. Odanéztem, a pincér akkor lépett ki a pizzáinkkal a kezében, én pedig hálásan visszapillantottam rá, amolyan "köszönöm, hogy meghívtál, máskülönben a kocsiban éheznék" pillantással.
Be kell ismernem, jól éreztem magam vele.
Kinyitom a szemem és egy fehér plafont pillantok meg a fejem fölött, homályosan. Visszahunyom szemeim és próbálok visszaaludni, mert még nem szólt az ébresztőm. Oldalra fordulok, mire mocorgást érzek magam alatt. Kipattan a szemem és felugrok az ágyról.. ami nem is ágy ezért a földre esek. Bevertem a fejem valami keménybe, ezért lehunyom a szemem pár pillanatig, mintha ezzel csökkenthetném a fájdalmat. Amikor kinyitom, egy fekete hajú férfit pillantok meg amint egy kanapéról engem figyel álmosan és minden beugrik. Adamnél vagyok, megvacsoráztunk, utána filmet néztünk és nagy eséllyel az történt, hogy elaludtam. A kemény valami amibe bevertem a fejem pedig az asztal.
Felém nyújtja a kezét és felsegít. Leülök mellé, mire ő magához húz és megint elterülünk díványon.
- Jó reggelt. - suttogja, majd gyengéd csókot lehel ajkaimra.
- Neked is. - mosolyodom el.
- Ma nem kell menned dolgozni, igaz? - kérdi, nekem pedig egyből lehervad a mosoly az arcomról.
- Mennyi az idő?
Kiveszi a zsebéből a telefont és megmutatja a kijelzőt. 11:24. Már neki is leesett, hogy nem vagyok szabadságon.
- A picsába! Most mit csináljak?
- Mikorra kellett volna odaérned?
- Kilencre.
- Uh. Hát szerintem most már fölösleges lenne bemenned. - mondta vállat vonva. - Ne aggódj, holnap elviszlek és kimagyarázom. - mondta mosolyogva. Elég sok előnye van az ismertségének, az tény. Nekem meg abból van előnyöm, hogy vele járok.
- Addig mit csináljunk? - kérdem. Adam gondolkodott egy sort, majd rám nézett.
- Szeretsz vásárolni? - kérdi szélesen mosolyogva.
- Naná, hogy!
- Újabb nem-tudom-hanyadik közös szokás. Szóval, mi lenne ha elmennénk Beverly Hillsbe? Nagyon jó boltok vannak ott, sokszor járok arrafelé.
- Benne vagyok! - felpattantam és már majdnem ott tartottam, hogy rohanok Adam csodajárgányába, amikor beugrott valami. Ruha és fogkefe kellene. Végignéztem magamon, aztán megint Adamre emeltem tekintetem.
- Na tényleg! Gyorsan átöltözöm, megmosakszom és átugrunk hozzád, utána indulhatunk.
- De tőlem sokkal messzebb van Beverly Hills.
- Ne zavarjon. Van időnk, nem?
Miután Adam elvégezte teendőit, hazavitt én pedig villámgyorsan szaladtam be a házba és dobtam le magamról a ruháim, hogy valami hétköznapibbat vegyek fel. Kölcsönadta a fésűjét, így legalább nem kellett végigszaladnom az utcán úgy mit egy csapzott eb.
Fogat mostam, magamhoz fogtam némi pénzt - bár kételkedek abban, hogy Adam hagyja, hogy bármit is én fizessek - és már mellette is termettem.
- Kész vagyok!
- Wow! Minek kellett ennyire sietni?
- Nőből vagyok. Tudod, nem szeretném, ha jobban átgondolva mégsem vinnél el vásárolni.
Adam ezt hallva felkacagott és egy puszit adott az arcomra, majd indultunk.
Átlag időben fél óra alatt elértünk volna a célunkhoz, de a Los Angelesben uralkodó forgalom miatt 20 perccel tovább tartott a kocsikázás. Mikor megérkeztünk Adam leparkolt nem messze a sétálóktól majd kiszálltunk és kéz a kézben kezdtünk el sétálgatni. Ezen eléggé elcsodálkoztam, hisz itt is bármelyik paparazzi megtalálhatja.
- Nem zavar, hogy megtalálhatnak a lesifotósok? - kérdeztem, hangosan gondolkodva.
- Már miért zavarna? Jó, szokott idegesíteni ha még azt is észreveszik, hogy gyümölcsöt vásárolok, de nem foglak letagadni. A következő interjúig meg csodálkozhatnak, hogy "Adam Lambert miért jár kézen fogva egy lánnyal?". És így legalább jobban felfigyelnek rám. Persze nehogy azt hidd, hogy emiatt járok veled. - húzott magához még közelebb.
- Hű. Szép gondolkodás. - mosolyodom el pár másodperc fagyás után. Nekem ilyen az életben nem jutott volna eszembe. Lehet, hogy mégsem annyira üresfejű díva, mint amilyennek amúgy elképzeltem. Mert igen, annak képzeltem.
Miután bejártuk a boltok legtöbbjét, milliónyi szatyorral a kezünkben botladoztunk az utcán, nevetgélve. Rájöttem, hogy Adamre majdnem úgy tekintek, mint a legjobb barátnőmre. Nos, enyhe túlzással, mivel a barátnőmet nem szoktam csókolgatni..
Miután alaposan megfontoltuk, - ami annyi tesz, hogy megkérdeztem, hogy nem-e ülünk be valahova, mire Adam mondta, hogy okés - leültünk egy olasz étterem teraszára. Elmondtuk a rendelést és csendben ültünk egymás mellett. Eleget beszéltünk a vásárlások közben, már mindkettőnk szája megfájdult.
Amint megéreztem a pizzák illatát, nagyot korgott a hasam, én pedig szégyenlősen rátettem a kezem és elpirultam. Adam elmosolyodott, majd fejével a bejárat felé intett. Odanéztem, a pincér akkor lépett ki a pizzáinkkal a kezében, én pedig hálásan visszapillantottam rá, amolyan "köszönöm, hogy meghívtál, máskülönben a kocsiban éheznék" pillantással.
Be kell ismernem, jól éreztem magam vele.
2013. október 23., szerda
Imperfect romance - 10. fejezet
Naomi szemszöge:
Adam főztje tényleg nagyon finom volt, bár kételkedek abban, hogy ő csinálta. Az első percekben nem beszélgettünk, csak falatoztunk az ételből.
- Lehet, hogy múltkor is ezt kértem, de mesélj kérlek magadról. Akkor olyan szűkszavú voltál.. - sandít rám.
- Hát jó. Mit szeretnél tudni? - mosolyodtam el.
- Mondjuk a családodról, a múltadról.. - mondta. A "múlt" szó kiejtése után enyhe szédülés fogott el, de próbáltam természetesnek tűnni. Még csak az hiányozna, ha elkezdenék itt azokról a dolgokról beszélni.
Lenyeltem egy falatot, majd felnéztem Adamre és eltereltem a témát a múltamról:
- Bevallom őszintén, nem tudok semmit a szüleimről. - mondom végül az igazat. - Amikor elhagytam a városom, az összes ott élővel megszakítottam a kapcsolatot. Köztük velük is. Tudod, cseppet sem hiányoznak. Nem törődtek velem, gyerekkorom nem volt, mert meg kellett tanulnom élni. Egyszerűen.. nem lehettem gyerek. - csuklik el a hangom. Adam együttérzően figyel, majd megsimogatja az asztalon pihenő kezem.
- Sajnálom. Biztos nagyon rossz lehetett.. Én nem tudnám elképzelni, hogy édesanyám nélkül éljek. Nagyon sokszor beszélgetünk, jó a kapcsolatunk. És testvéred sem volt?
- Nem. De én így vagyok boldog. - mosolyodok el újra. Adam viszonozza mosolyom, majd bólint.
- Nem tudom rendesen átérezni, hogy érzel. De ha így gondolod.. nem mondhatom, hogy ez nem így van.
Miután végeztünk átmentünk a nappaliba és leültünk a kanapéra. Adam letette a két pohár bort az asztalra és rám emelte tekintetét.
- Szeretnél filmet nézni?
- Naná.
- Oké. Melyik kategória a kedvenced?
- A horrorfilm.
- Hmm.. mostanában azt veszem észre, hogy nekünk nagyon közös érdeklődésünk van.
- Pedig az ellentétek vonzzák egymást.
- Ez most kivétel. - kacsint, majd végigmér és lemegy egy lépcsőn. Én felállok és újra körbenézek a lakásán. Csodaszép, nincs rá más szó. Az üvegfal a kedvencem, a gyönyörű kilátással.
Balra nézek, ahova Adam lement. Két lépcső volt a fal mellett, az egyik fel, míg a másik lefelé vezetett. Gondolkoztam egy sort, majd lementem Adam után. A lépcső alján, balra fordulva egy kisebb folyosóval találtam magam szembe. Balra egy átlagos ajtó volt a barna falba építve. Jobbra nézve pedig egy nagyobb ablakot pillantottam meg. Besiettem az ajtón és megláttam azt, amit kívülről is tökéletesen lehetett látni: két gitárt, dobot, mikrofont és mikrofonállványt, erősítőt, hi-wit és két nagyobb hangfalat pillantottam meg. Egyre jobban bírom ezt a házat!
Ahogy nézelődtem, egyszer csak egy kezet éreztem meg a vállamon, mire aprót sikoltva megugrottam. Hátrafordultam és sóhajtottam, amint megláttam Adamet magam mögött vigyorogni.
- Félős vagy?
- Csak nagyon beleéltem magam a horrorfilmbe.
Megfogta a kezemet és kivezetett a próbateremből, egyenesen át a számomra érdektelennek tűnő szobába. Ahogy beértem megtorpantam és nagyra nyílt szemekkel néztem szét. Egy komplett házimozi felszerelés volt benne, vászonnal, kivetítővel, DVD-lejátszóval, hangfallal és két nagy kanapéval. Leültetett az egyikre majd kipakolta elém a filmválasztékokat. Megvizsgáltam mindegyiket és rámutattam az egyik vámpírosra, a Daybreakers-re.
- Szereted a vámpírokat?
- Nagyon.
- Én meg egyre jobban szeretlek.. - vigyorgott megint és betette a filmet a lejátszóba.
Leült mellém, én pedig hozzábújtam és egymáshoz simulva kezdtünk bele a filmnézésbe.
Adam főztje tényleg nagyon finom volt, bár kételkedek abban, hogy ő csinálta. Az első percekben nem beszélgettünk, csak falatoztunk az ételből.
- Lehet, hogy múltkor is ezt kértem, de mesélj kérlek magadról. Akkor olyan szűkszavú voltál.. - sandít rám.
- Hát jó. Mit szeretnél tudni? - mosolyodtam el.
- Mondjuk a családodról, a múltadról.. - mondta. A "múlt" szó kiejtése után enyhe szédülés fogott el, de próbáltam természetesnek tűnni. Még csak az hiányozna, ha elkezdenék itt azokról a dolgokról beszélni.
Lenyeltem egy falatot, majd felnéztem Adamre és eltereltem a témát a múltamról:
- Bevallom őszintén, nem tudok semmit a szüleimről. - mondom végül az igazat. - Amikor elhagytam a városom, az összes ott élővel megszakítottam a kapcsolatot. Köztük velük is. Tudod, cseppet sem hiányoznak. Nem törődtek velem, gyerekkorom nem volt, mert meg kellett tanulnom élni. Egyszerűen.. nem lehettem gyerek. - csuklik el a hangom. Adam együttérzően figyel, majd megsimogatja az asztalon pihenő kezem.
- Sajnálom. Biztos nagyon rossz lehetett.. Én nem tudnám elképzelni, hogy édesanyám nélkül éljek. Nagyon sokszor beszélgetünk, jó a kapcsolatunk. És testvéred sem volt?
- Nem. De én így vagyok boldog. - mosolyodok el újra. Adam viszonozza mosolyom, majd bólint.
- Nem tudom rendesen átérezni, hogy érzel. De ha így gondolod.. nem mondhatom, hogy ez nem így van.
Miután végeztünk átmentünk a nappaliba és leültünk a kanapéra. Adam letette a két pohár bort az asztalra és rám emelte tekintetét.
- Szeretnél filmet nézni?
- Naná.
- Oké. Melyik kategória a kedvenced?
- A horrorfilm.
- Hmm.. mostanában azt veszem észre, hogy nekünk nagyon közös érdeklődésünk van.
- Pedig az ellentétek vonzzák egymást.
- Ez most kivétel. - kacsint, majd végigmér és lemegy egy lépcsőn. Én felállok és újra körbenézek a lakásán. Csodaszép, nincs rá más szó. Az üvegfal a kedvencem, a gyönyörű kilátással.
Balra nézek, ahova Adam lement. Két lépcső volt a fal mellett, az egyik fel, míg a másik lefelé vezetett. Gondolkoztam egy sort, majd lementem Adam után. A lépcső alján, balra fordulva egy kisebb folyosóval találtam magam szembe. Balra egy átlagos ajtó volt a barna falba építve. Jobbra nézve pedig egy nagyobb ablakot pillantottam meg. Besiettem az ajtón és megláttam azt, amit kívülről is tökéletesen lehetett látni: két gitárt, dobot, mikrofont és mikrofonállványt, erősítőt, hi-wit és két nagyobb hangfalat pillantottam meg. Egyre jobban bírom ezt a házat!
Ahogy nézelődtem, egyszer csak egy kezet éreztem meg a vállamon, mire aprót sikoltva megugrottam. Hátrafordultam és sóhajtottam, amint megláttam Adamet magam mögött vigyorogni.
- Félős vagy?
- Csak nagyon beleéltem magam a horrorfilmbe.
Megfogta a kezemet és kivezetett a próbateremből, egyenesen át a számomra érdektelennek tűnő szobába. Ahogy beértem megtorpantam és nagyra nyílt szemekkel néztem szét. Egy komplett házimozi felszerelés volt benne, vászonnal, kivetítővel, DVD-lejátszóval, hangfallal és két nagy kanapéval. Leültetett az egyikre majd kipakolta elém a filmválasztékokat. Megvizsgáltam mindegyiket és rámutattam az egyik vámpírosra, a Daybreakers-re.
- Szereted a vámpírokat?
- Nagyon.
- Én meg egyre jobban szeretlek.. - vigyorgott megint és betette a filmet a lejátszóba.
Leült mellém, én pedig hozzábújtam és egymáshoz simulva kezdtünk bele a filmnézésbe.
2013. október 20., vasárnap
Imperfect romance - 9. fejezet
Adam szemszöge:
Mielőtt végeztem volna a vacsora elkészítésével, elindultam Naomiért. Mire visszaérnénk, kihűlne ezért a sütőt bekapcsolva hagytam benne a majdnem kész kacsával.
Egy bő húsz perc alatt el is értem a lakásához és becsöngettem. Kivettem a telefont a zsebemből és megnéztem a kijelzőt miszerint 18:47 van. Kicsit hamarabb jöttem a kellettnél, de jobb mintha késtem volna.
Motoszkálást hallok bentről, majd fordul a kulcs a zárban és kinyílik előttem az ajtó. Cassyt találom velem szemben.
- Szia! Naomi nemsokára készen lesz, addig gyere be. - üdvözöl mosolyogva majd miután beléptem bezárja mögöttem az ajtót és előresiet. - Szólok neki, ülj le nyugodtan. - mutat a kanapéra majd eltűnik egy szoba ajtaja mögött. Leülök a kellemes huzatú ülésre és szétnézek. Nem túl nagy lakásuk van, de nagyon otthonos.
Pár perc után Naomit látom kilépni az ajtón. Amint meglát elmosolyodik, én is így teszek. Felállok és közelebb sétálok hozzá majd megölelem. Visszaölel és így állunk néhány másodpercig még meg nem hallom Cassyt ahogy meghatódottan felsóhajt. Elengedjük egymást és ránézünk.
- Most mi van? Olyan aranyosak vagytok együtt! - mondja. Szerintem csak azért hiszi ezt a helyzetet annyira romantikusnak, mert neki hiányzik a kapcsolat. Igazán romantikus eddig csak az volt amikor a tisztáson feküdtünk a virágok között.
Megfogom Naomi kezét és elmondom neki, hogy menjünk mert odaég a vacsora és elköszönünk Cassytől. Kilépünk a házból és beülünk az autómba. Ekkor látom meg csak igazán, hogy milyen különösen szép ma a barátnőm. Barna haja begöndörítve simul vállára, a bézs, néhol fekete csipkés ruhájához egy fekete magassarkút vett fel.
- Nagyon csinos vagy.
- Köszönöm. - mosolyodik el szerényen.
Mikor megérkeztünk, kiszálltunk a kocsiból és elindultunk a házam felé. Naomit elnézve, már a külsejéért is oda van. Megáll pár lépésnyire az ajtótól és végignézi a házamat, majd az egész környéket. Ez Los Angeles egyik olyan helye, ahova csak gazdag és híres emberek költöznek. Villák és nagyobb házak terülnek el mindenhol és innen a város egy részét gyönyörűen lehet látni.
Kinyitom az ajtót és előreengedem Naomit. Betopog az előtérbe onnan pedig a nappaliba. Nagy szemekkel néz végig a szobán, közelebb lép a kandallóhoz, sorra megnézi a kis díszeget a felette lévő polcon, végigsimítja a bőrfotelt. Mosolyogva figyelem majd megszólalok.
- Megyek megnézem megsült-e már a kacsa. Szereted, ugye?
- Egyszer kóstoltam kacsát, de az nagyon nem ízlett. Szerintem csak az elkészítése miatt, úgyhogy nyitott vagyok.
Bemegyek a konyhába és kiveszem a kacsát a sütőből. Ahogy látom - a könyvben lévő leírása alapján - elkészült, nem is égett oda. Fogóval átrakom két tányérra a melleket és combokat majd salátát teszek mellé. Kiveszek egy jó minőségű vörösbort, olyat mint amilyet a kacsához öntöttem és két poharat is kirakok az asztalra.
Amikor mindennel elkészültem kimentem Naomihoz a nappaliba. A ház egyik oldala üvegfal, erre kell kimenni az udvarra ahol a medence és egy kinti franciaágy díszíti a szépen gondozott kertet. Csillogó szemekkel figyelte a tájat belefeledkezve mindenbe. Halkan közelebb léptem hozzá és átkaroltam.
-Valami hihetetlen szép innen minden. Még nem is láttam így a várost. És a házad is nagyon tetszik. Modern, de valahogy tartalmazza a régi korokat. - néz körbe, lenyűgözve.
- Máskor ígérem körbevezetlek, de most gyere mert kihűl a vacsora. - fogom meg a kezét és elvezetem az ebédlőbe. Leülünk egymással szemben, én pedig töltök a borból mindkettőnknek.
Naomi elkezdett szemezni az előtte lévő étellel majd felvette az evőeszközét és belekóstolt. Kíváncsian figyeltem a reakcióit, nem tudom mennyire fog neki majd tetszeni. Rám emelte sötét barna szemeit majd elmosolyodott.
- Ez nagyon ízlik! Vörösboros ugye? - evett még egy falatot. - Azt hittem, nem tudsz majd ennyire jót főzni. - neveti el magát.
- Én is azt hittem. - nevetek én is majd majd én is megkóstoltam a kacsát. Tényleg nagyon finom lett. Mondhatnám azt, ez eddig életem legjobb főztje. Mivel, hogy ritkán szoktam főzni, nem sok ellenfele volt..
Mielőtt végeztem volna a vacsora elkészítésével, elindultam Naomiért. Mire visszaérnénk, kihűlne ezért a sütőt bekapcsolva hagytam benne a majdnem kész kacsával.
Egy bő húsz perc alatt el is értem a lakásához és becsöngettem. Kivettem a telefont a zsebemből és megnéztem a kijelzőt miszerint 18:47 van. Kicsit hamarabb jöttem a kellettnél, de jobb mintha késtem volna.
Motoszkálást hallok bentről, majd fordul a kulcs a zárban és kinyílik előttem az ajtó. Cassyt találom velem szemben.
- Szia! Naomi nemsokára készen lesz, addig gyere be. - üdvözöl mosolyogva majd miután beléptem bezárja mögöttem az ajtót és előresiet. - Szólok neki, ülj le nyugodtan. - mutat a kanapéra majd eltűnik egy szoba ajtaja mögött. Leülök a kellemes huzatú ülésre és szétnézek. Nem túl nagy lakásuk van, de nagyon otthonos.
Pár perc után Naomit látom kilépni az ajtón. Amint meglát elmosolyodik, én is így teszek. Felállok és közelebb sétálok hozzá majd megölelem. Visszaölel és így állunk néhány másodpercig még meg nem hallom Cassyt ahogy meghatódottan felsóhajt. Elengedjük egymást és ránézünk.
- Most mi van? Olyan aranyosak vagytok együtt! - mondja. Szerintem csak azért hiszi ezt a helyzetet annyira romantikusnak, mert neki hiányzik a kapcsolat. Igazán romantikus eddig csak az volt amikor a tisztáson feküdtünk a virágok között.
Megfogom Naomi kezét és elmondom neki, hogy menjünk mert odaég a vacsora és elköszönünk Cassytől. Kilépünk a házból és beülünk az autómba. Ekkor látom meg csak igazán, hogy milyen különösen szép ma a barátnőm. Barna haja begöndörítve simul vállára, a bézs, néhol fekete csipkés ruhájához egy fekete magassarkút vett fel.
- Nagyon csinos vagy.
- Köszönöm. - mosolyodik el szerényen.
Mikor megérkeztünk, kiszálltunk a kocsiból és elindultunk a házam felé. Naomit elnézve, már a külsejéért is oda van. Megáll pár lépésnyire az ajtótól és végignézi a házamat, majd az egész környéket. Ez Los Angeles egyik olyan helye, ahova csak gazdag és híres emberek költöznek. Villák és nagyobb házak terülnek el mindenhol és innen a város egy részét gyönyörűen lehet látni.
Kinyitom az ajtót és előreengedem Naomit. Betopog az előtérbe onnan pedig a nappaliba. Nagy szemekkel néz végig a szobán, közelebb lép a kandallóhoz, sorra megnézi a kis díszeget a felette lévő polcon, végigsimítja a bőrfotelt. Mosolyogva figyelem majd megszólalok.
- Megyek megnézem megsült-e már a kacsa. Szereted, ugye?
- Egyszer kóstoltam kacsát, de az nagyon nem ízlett. Szerintem csak az elkészítése miatt, úgyhogy nyitott vagyok.
Bemegyek a konyhába és kiveszem a kacsát a sütőből. Ahogy látom - a könyvben lévő leírása alapján - elkészült, nem is égett oda. Fogóval átrakom két tányérra a melleket és combokat majd salátát teszek mellé. Kiveszek egy jó minőségű vörösbort, olyat mint amilyet a kacsához öntöttem és két poharat is kirakok az asztalra.
Amikor mindennel elkészültem kimentem Naomihoz a nappaliba. A ház egyik oldala üvegfal, erre kell kimenni az udvarra ahol a medence és egy kinti franciaágy díszíti a szépen gondozott kertet. Csillogó szemekkel figyelte a tájat belefeledkezve mindenbe. Halkan közelebb léptem hozzá és átkaroltam.
-Valami hihetetlen szép innen minden. Még nem is láttam így a várost. És a házad is nagyon tetszik. Modern, de valahogy tartalmazza a régi korokat. - néz körbe, lenyűgözve.
- Máskor ígérem körbevezetlek, de most gyere mert kihűl a vacsora. - fogom meg a kezét és elvezetem az ebédlőbe. Leülünk egymással szemben, én pedig töltök a borból mindkettőnknek.
Naomi elkezdett szemezni az előtte lévő étellel majd felvette az evőeszközét és belekóstolt. Kíváncsian figyeltem a reakcióit, nem tudom mennyire fog neki majd tetszeni. Rám emelte sötét barna szemeit majd elmosolyodott.
- Ez nagyon ízlik! Vörösboros ugye? - evett még egy falatot. - Azt hittem, nem tudsz majd ennyire jót főzni. - neveti el magát.
- Én is azt hittem. - nevetek én is majd majd én is megkóstoltam a kacsát. Tényleg nagyon finom lett. Mondhatnám azt, ez eddig életem legjobb főztje. Mivel, hogy ritkán szoktam főzni, nem sok ellenfele volt..
2013. október 16., szerda
Imperfect romance - 8. fejezet
Adam szemszöge:
Szerdán az ébresztőm hangjára ijedtem fel, miszerint fel kellene kelnem és el kéne húznom a stúdióba. Teljesen kivagyok, hétfőn és kedden is egész nap dolgoztam és még Naomit se tudtam felhívni.
Kimásztam az ágyból, megmosakodtam és felöltöztem majd elindultam megcsinálni a barna csodalöttyömet. Bekapcsoltam a kávégépet és gondolkozni kezdtem a teendőimen. Holnap nem kell sehova mennem, hurrá! Ma se kell sokat a stúdióban lennem, szerintem csak délig. Hiányzik Naomi, talán most felhívhatnám, hogy átjön-e este. Mikor azt mondta programja van, hirtelen azt hittem csak lerázni akar, hogy ne minden percét velem töltse. Aztán elhessegettem az ötletet. Bár nem mondta ki, látszott rajta, hogy ő is szeret.
Miután megittam a kávémat elindultam a stúdióba ahol Tommy, a basszusgitárosom nagy mosollyal várt.
- Hello! - ölelt meg, majd el is engedett. - Fáradt vagy? Bocs, beugratós kérdés, tudom, hogy igen.
- Szia. - köszönök neki késve.
- Kicsit le vagy lassulva. - vigyorog. - Ó, még el nem felejtem, azt mondták ma nem kell dolgoznunk.
Felordítok kétségbeesésemben, miért kellett felkelnem?! Pontosabban csak a képzeletemben ordítok, a valóságban bambán nézek barátomra.
- A többiek is bejöttek, én maradtam itt, hogy szóljak. Látod mit meg nem teszek érted? Jössz nekem egyel!
- Persze. - mosolygok rá halványan.
- Mit terveztél mára? Tudom, egy zombi vagy, de akkor is bulizhatnánk annak örömére, hogy már nem kell sokáig itt robotolnunk.
- Igazából most akartam felhívni Naomit, hogy vacsorázzunk együtt.
- Naomit?
- Igen. Emlékszel, hétfőn szinte kihallgattál, amiért majd kicsattantam az örömtől.
- Ja, igen. Hát oké, majd bepótoljuk valamikor. - mondta majd elköszöntünk egymástól és beültünk az autónkba.
Mielőtt beindítottam volna a kocsit, megcsörgettem Naomit:
- Igen? - szólt bele, a hozzá nem illő komolysággal.
- Szia.. Adam vagyok. - mondtam miután pár másodperc után se szólt vissza.
- Adam, szia!
- Nahát, helló! - köszönök még egyszer mosolyogva. - Ma este már ráérsz?
- Ma? Persze. Mit is terveztél?
- Hogy eljössz hozzám vacsorázni.
- Ja igen. Várjunk, te tudsz főzni?
- Hát.. néha szoktam csinálni ezt-azt..
- Ugye ételmérgezést nem fogok kapni? - viccelődik.
- Ugyan már! Hétre érted megyek.
- Oké, szia!
Miután letettem a telefont, elindultam a bevásárlóközpontba, hogy vegyek néhány dolgot a vacsorához. Néhányat? Egy egész készletet! Egyáltalán nem szokásom főzni, alkalomadtán szoktam csak, könyvből olvasva.
Miután megérkeztem azon agyaltam mit is főzhetnék. Amilyen szerencsétlen vagyok, elfelejtettem megkérdezni mit szeret. Halat vagy kacsát csináljak? Vagy inkább az a kérdés, hogy mit tudnék megcsinálni? Valamit tuti bénázni fogok, szóval maradok az első kérdésnél. A kacsa lesz a legjobb, azt csak nem lehet annyira elrontani. Meg legalább egyikünk se fog megfulladni egy nagyobb szálkában.
A telefonomról megnéztem milyen receptek vannak és kiválasztottam a vörösboros kacsasültet majd elindultam megkeresni a hozzávalókat.
Amikor hazaértem kipakoltam mindent a pultra de még nem fogtam bele a sütésbe. Túl korai lenne és ezt frissen finom enni. De akkor mit csináljak? Gondolkozz, gondolkozz..
Ekkor hirtelen megszólalt a zsebemben a telefonom. Terrance az a legjobb haverom.
- Hello! - szólok bele a telefonba.
- Na szia! Hallom, lefújtad a ma esti partinkat.. Szép dolog mondhatom. - mondja komoran.
- Hogyan? Te tudtál róla? Sajnálom, ti attól bulizhattok de én most nem tudok.
Ekkor a vonal másik végéről nevetést hallok.
- Csak ugratlak. Egyébként meg, hogy gondoltad, hogy buliznánk nélküled? - kis hatásszünet után újabb kérdést tett fel. - Miért halasztottad el?
- Neked még nem meséltem Naomiról, igaz?
- A csajodról? Csak Tommy-nak mondtad el, de már az egész banda tudja. - a szemem előtt látom, ahogy elvigyorodik.
- Ez komoly? Na, már mindegy, úgyis elmondtam volna. Szóval vele leszek ma este, meghívtam vacsorára.
- Értem. Na most le kell tennem, szép estét nektek! - nyomta ki a telefont.
Hogy teljen az idő, megnéztem néhány epizódot a kedvenc sorozataimból a neten. Amikor már a harmadiknál jártam, kijött rajtam, hogy mennyire fáradt vagyok és elaludtam. Szerencsémre időben felkeltem, hogy el tudjam készíteni a kacsát. Jó, egy kicsit sietnem kell, nem lesz nagy ügy.
Gondoltam én. A valóságban ez sokkal nehezebb.
Szerdán az ébresztőm hangjára ijedtem fel, miszerint fel kellene kelnem és el kéne húznom a stúdióba. Teljesen kivagyok, hétfőn és kedden is egész nap dolgoztam és még Naomit se tudtam felhívni.
Kimásztam az ágyból, megmosakodtam és felöltöztem majd elindultam megcsinálni a barna csodalöttyömet. Bekapcsoltam a kávégépet és gondolkozni kezdtem a teendőimen. Holnap nem kell sehova mennem, hurrá! Ma se kell sokat a stúdióban lennem, szerintem csak délig. Hiányzik Naomi, talán most felhívhatnám, hogy átjön-e este. Mikor azt mondta programja van, hirtelen azt hittem csak lerázni akar, hogy ne minden percét velem töltse. Aztán elhessegettem az ötletet. Bár nem mondta ki, látszott rajta, hogy ő is szeret.
Miután megittam a kávémat elindultam a stúdióba ahol Tommy, a basszusgitárosom nagy mosollyal várt.
- Hello! - ölelt meg, majd el is engedett. - Fáradt vagy? Bocs, beugratós kérdés, tudom, hogy igen.
- Szia. - köszönök neki késve.
- Kicsit le vagy lassulva. - vigyorog. - Ó, még el nem felejtem, azt mondták ma nem kell dolgoznunk.
Felordítok kétségbeesésemben, miért kellett felkelnem?! Pontosabban csak a képzeletemben ordítok, a valóságban bambán nézek barátomra.
- A többiek is bejöttek, én maradtam itt, hogy szóljak. Látod mit meg nem teszek érted? Jössz nekem egyel!
- Persze. - mosolygok rá halványan.
- Mit terveztél mára? Tudom, egy zombi vagy, de akkor is bulizhatnánk annak örömére, hogy már nem kell sokáig itt robotolnunk.
- Igazából most akartam felhívni Naomit, hogy vacsorázzunk együtt.
- Naomit?
- Igen. Emlékszel, hétfőn szinte kihallgattál, amiért majd kicsattantam az örömtől.
- Ja, igen. Hát oké, majd bepótoljuk valamikor. - mondta majd elköszöntünk egymástól és beültünk az autónkba.
Mielőtt beindítottam volna a kocsit, megcsörgettem Naomit:
- Igen? - szólt bele, a hozzá nem illő komolysággal.
- Szia.. Adam vagyok. - mondtam miután pár másodperc után se szólt vissza.
- Adam, szia!
- Nahát, helló! - köszönök még egyszer mosolyogva. - Ma este már ráérsz?
- Ma? Persze. Mit is terveztél?
- Hogy eljössz hozzám vacsorázni.
- Ja igen. Várjunk, te tudsz főzni?
- Hát.. néha szoktam csinálni ezt-azt..
- Ugye ételmérgezést nem fogok kapni? - viccelődik.
- Ugyan már! Hétre érted megyek.
- Oké, szia!
Miután letettem a telefont, elindultam a bevásárlóközpontba, hogy vegyek néhány dolgot a vacsorához. Néhányat? Egy egész készletet! Egyáltalán nem szokásom főzni, alkalomadtán szoktam csak, könyvből olvasva.
Miután megérkeztem azon agyaltam mit is főzhetnék. Amilyen szerencsétlen vagyok, elfelejtettem megkérdezni mit szeret. Halat vagy kacsát csináljak? Vagy inkább az a kérdés, hogy mit tudnék megcsinálni? Valamit tuti bénázni fogok, szóval maradok az első kérdésnél. A kacsa lesz a legjobb, azt csak nem lehet annyira elrontani. Meg legalább egyikünk se fog megfulladni egy nagyobb szálkában.
A telefonomról megnéztem milyen receptek vannak és kiválasztottam a vörösboros kacsasültet majd elindultam megkeresni a hozzávalókat.
Amikor hazaértem kipakoltam mindent a pultra de még nem fogtam bele a sütésbe. Túl korai lenne és ezt frissen finom enni. De akkor mit csináljak? Gondolkozz, gondolkozz..
Ekkor hirtelen megszólalt a zsebemben a telefonom. Terrance az a legjobb haverom.
- Hello! - szólok bele a telefonba.
- Na szia! Hallom, lefújtad a ma esti partinkat.. Szép dolog mondhatom. - mondja komoran.
- Hogyan? Te tudtál róla? Sajnálom, ti attól bulizhattok de én most nem tudok.
Ekkor a vonal másik végéről nevetést hallok.
- Csak ugratlak. Egyébként meg, hogy gondoltad, hogy buliznánk nélküled? - kis hatásszünet után újabb kérdést tett fel. - Miért halasztottad el?
- Neked még nem meséltem Naomiról, igaz?
- A csajodról? Csak Tommy-nak mondtad el, de már az egész banda tudja. - a szemem előtt látom, ahogy elvigyorodik.
- Ez komoly? Na, már mindegy, úgyis elmondtam volna. Szóval vele leszek ma este, meghívtam vacsorára.
- Értem. Na most le kell tennem, szép estét nektek! - nyomta ki a telefont.
Hogy teljen az idő, megnéztem néhány epizódot a kedvenc sorozataimból a neten. Amikor már a harmadiknál jártam, kijött rajtam, hogy mennyire fáradt vagyok és elaludtam. Szerencsémre időben felkeltem, hogy el tudjam készíteni a kacsát. Jó, egy kicsit sietnem kell, nem lesz nagy ügy.
Gondoltam én. A valóságban ez sokkal nehezebb.
2013. október 13., vasárnap
Imperfect romance - 7. fejezet
Naomi szemszöge:
- Naomi! - ordítja valaki a nevemet én pedig hirtelen felülök. Valami a fejemhez csapódik, és ijedten dőlök vissza az ágyamra. Felnézek, Cris vigyorog rám a fejét fogdosva. Szóval ő volt az a valami..
- Jó, oké, megérdemeltem. - jajgat.
- Ennél aranyosabban fel sem tudtál volna kelteni igaz? - nézek rá tettetett idegességgel. Igazából örülök, hogy felkeltett, én másnapig aludtam volna. - Mennyi az idő?
- Fél tizenegy. Nem tudtalak volna ott megvárni, de úgy látom jól tettem, hogy eljöttem.
- Hogy jöttél be?
- Cassy.
Felkeltem és kinyitottam a szekrényem. Ideje eldöntenem mit vegyek fel. Alkalmi, alkalmi, hétköznapi, alkalmi, hétköznapi, hétköznapi, hétköznapi, alkalmi.. Mondjuk ezt majd Adamhez felvehetném. Pont erre az alkalomra jó, nem túl hivalkodó. Ráakasztottam vállfástul a a szekrényajtó kilincsére majd tovább kutakodtam a ruháim között. Cris mosolyogva figyelt, de tudtam, hogy ő se pár perc alatt szokott elkészülni. Ad a külsejére, sose jár kopott cipőbe, kócos hajjal.
Még pár percig álltam a szekrény előtt mire kiszúrtam egy alul enyhén fodros, kék ruhát. Fehér övvel és fehér nyaklánccal vettem fel, hozzá fekete félcipővel és fekete karkötővel. Bementem a fürdőbe, megmostam a fogam és megcsináltam a hajam. Fújtam magamra egy leheletnyi parfümöt majd Cris elé álltam.
- Okés vagyok?
- Persze. Indulhatunk?
- Mindjárt. - mondtam és beszaladtam a szobámba egy kis fekete táskáért, beledobáltam a legfontosabbakat majd visszamentem. Bezártam a bejárati ajtót majd Cristofellel elindultam a szórakozóhely felé.
Egy kis sétálás után megérkeztünk és megvettük a belépőt. Bementünk a zajos épületbe, ahol már voltak rendesen, de az igazi tömeg csak éjfélre fog megérkezni.
Elmentünk a bárpulthoz, hogy valami itallal kezdjük az estét.
- Mit kérsz? - kérdi Cris.
- Szerintem.. whiskyt. De nem kell fizetned.. - folytatnám azzal, hogy mert a belépőt is ő fizette mire közbevág:
- De. - mondja röviden majd a pultoshoz fordul, hogy kikérje az italainkat.
Az emberek felé fordulok és azon jár az agyam, hogy milyen rég lehetett rendes kapcsolatom. Ha jól emlékszem, akkor még egyáltalán nem volt. Voltak pár hetes barátaim, meg voltak azok akik miatt most nem szívesen mennék vissza Springfeildbe. Igaz, hogy nem olyan kisváros, de vannak akik könnyen megtalálnának ha akarnának. Én pedig remélem, hogy nem akarnak.
- Egészségünkre! - mondta Cristofel miután a kezembe adta a whiskym és koccintott. Belekortyoltunk az italunkba majd ő is az emberek felé fordult.
- Nézd az ott neked való lenne. - mutatott nem feltűnően egy pasira.
- Aha. - válaszolok. Rám nézett, felvont szemöldökkel.
- Nem így szoktál reagálni.. - ebben igaza van. Mindig teszek rájuk megjegyzéseket. - Most vagy nem érzed jól magad vagy.. csak nem? - vigyorog.
- Kitalálod?
- Összejöttél valakivel?
- Lehet. - húzom az agyát, már én is vigyorogva. - Emlékszel arra a férfira aki meghívott egy ebédre csütörtökön?
- Együtt vagy Adammel?!
- Bizony. Felismerted?
- Még szép. De ő nem meleg? - kérdi összezavarodva.
- Ezek szerint nem.
Cris még néz rám pár másodpercig majd elfordul. Nem tudom, mi járhat a fejében.
- Na induljunk táncolni! - teszem le a kiürült poharamat a pultra majd magammal húzom a táncparkett felé.
Másnap valami hihetetlen fejfájással ébredtem és az ébresztő csak rontott az állapotomon. Rávágtam a telefonomra, ami ugyan kikapcsolt, de leesett a földre velem együtt. Bevertem a csípőm az ágy szélébe, szóval mondhatom, hogy a ma máris bekerül a legrosszabb napjaim közé.
Nehezen feltornáztam magam az ágyra és gondolkodni kezdtem. Készülni kellene. De most olyan jó itt.
Visszadőltem a párnámra majd mikor már majdnem elaludtam Cassy kopogtatott:
- Naomi, jönni fogsz akár akarsz, akár nem.
Igaza van, mennem kell dolgozni. Kimentem a konyhába kávéért és gyógyszerért, nem érdekelve mennyire rossz hatásai lehetnek együtt.
Élőholt módjára csináltam végig a műszakomat és ahogy Crist elnézem, ő is ugyanúgy érzi most magát, mint én. Mikor végeztem taxit hívtam mivel Cassynek el kell mennie valahová és csak késő este jön haza. Beléptem a házba, lepakoltam a cuccomat majd megint kimentem ugyanis láttam, hogy levelünk jött csak a szatyroktól és a táskámtól nem tudtam kivenni. Kinyitottam a postaládát és bevittem a leveleket. Leültem a kanapéra és sorra kezdtem el kinyitni az én leveleimet, Cassyét pedig letettem a kis asztalra. Az utolsók között találtam egy levelet ami nem hivatalos volt. Felbontottam és hirtelen a szívverésem is leállt..
"Vannak még itt olyanok, akik emlékeznek arra, mit tettél. Ezt ne felejtsd el, a saját érdekedben. Egy kis figyelmeztető, a múltból.."
- Naomi! - ordítja valaki a nevemet én pedig hirtelen felülök. Valami a fejemhez csapódik, és ijedten dőlök vissza az ágyamra. Felnézek, Cris vigyorog rám a fejét fogdosva. Szóval ő volt az a valami..
- Jó, oké, megérdemeltem. - jajgat.
- Ennél aranyosabban fel sem tudtál volna kelteni igaz? - nézek rá tettetett idegességgel. Igazából örülök, hogy felkeltett, én másnapig aludtam volna. - Mennyi az idő?
- Fél tizenegy. Nem tudtalak volna ott megvárni, de úgy látom jól tettem, hogy eljöttem.
- Hogy jöttél be?
- Cassy.
Felkeltem és kinyitottam a szekrényem. Ideje eldöntenem mit vegyek fel. Alkalmi, alkalmi, hétköznapi, alkalmi, hétköznapi, hétköznapi, hétköznapi, alkalmi.. Mondjuk ezt majd Adamhez felvehetném. Pont erre az alkalomra jó, nem túl hivalkodó. Ráakasztottam vállfástul a a szekrényajtó kilincsére majd tovább kutakodtam a ruháim között. Cris mosolyogva figyelt, de tudtam, hogy ő se pár perc alatt szokott elkészülni. Ad a külsejére, sose jár kopott cipőbe, kócos hajjal.
Még pár percig álltam a szekrény előtt mire kiszúrtam egy alul enyhén fodros, kék ruhát. Fehér övvel és fehér nyaklánccal vettem fel, hozzá fekete félcipővel és fekete karkötővel. Bementem a fürdőbe, megmostam a fogam és megcsináltam a hajam. Fújtam magamra egy leheletnyi parfümöt majd Cris elé álltam.
- Okés vagyok?
- Persze. Indulhatunk?
- Mindjárt. - mondtam és beszaladtam a szobámba egy kis fekete táskáért, beledobáltam a legfontosabbakat majd visszamentem. Bezártam a bejárati ajtót majd Cristofellel elindultam a szórakozóhely felé.
Egy kis sétálás után megérkeztünk és megvettük a belépőt. Bementünk a zajos épületbe, ahol már voltak rendesen, de az igazi tömeg csak éjfélre fog megérkezni.
Elmentünk a bárpulthoz, hogy valami itallal kezdjük az estét.
- Mit kérsz? - kérdi Cris.
- Szerintem.. whiskyt. De nem kell fizetned.. - folytatnám azzal, hogy mert a belépőt is ő fizette mire közbevág:
- De. - mondja röviden majd a pultoshoz fordul, hogy kikérje az italainkat.
Az emberek felé fordulok és azon jár az agyam, hogy milyen rég lehetett rendes kapcsolatom. Ha jól emlékszem, akkor még egyáltalán nem volt. Voltak pár hetes barátaim, meg voltak azok akik miatt most nem szívesen mennék vissza Springfeildbe. Igaz, hogy nem olyan kisváros, de vannak akik könnyen megtalálnának ha akarnának. Én pedig remélem, hogy nem akarnak.
- Egészségünkre! - mondta Cristofel miután a kezembe adta a whiskym és koccintott. Belekortyoltunk az italunkba majd ő is az emberek felé fordult.
- Nézd az ott neked való lenne. - mutatott nem feltűnően egy pasira.
- Aha. - válaszolok. Rám nézett, felvont szemöldökkel.
- Nem így szoktál reagálni.. - ebben igaza van. Mindig teszek rájuk megjegyzéseket. - Most vagy nem érzed jól magad vagy.. csak nem? - vigyorog.
- Kitalálod?
- Összejöttél valakivel?
- Lehet. - húzom az agyát, már én is vigyorogva. - Emlékszel arra a férfira aki meghívott egy ebédre csütörtökön?
- Együtt vagy Adammel?!
- Bizony. Felismerted?
- Még szép. De ő nem meleg? - kérdi összezavarodva.
- Ezek szerint nem.
Cris még néz rám pár másodpercig majd elfordul. Nem tudom, mi járhat a fejében.
- Na induljunk táncolni! - teszem le a kiürült poharamat a pultra majd magammal húzom a táncparkett felé.
Másnap valami hihetetlen fejfájással ébredtem és az ébresztő csak rontott az állapotomon. Rávágtam a telefonomra, ami ugyan kikapcsolt, de leesett a földre velem együtt. Bevertem a csípőm az ágy szélébe, szóval mondhatom, hogy a ma máris bekerül a legrosszabb napjaim közé.
Nehezen feltornáztam magam az ágyra és gondolkodni kezdtem. Készülni kellene. De most olyan jó itt.
Visszadőltem a párnámra majd mikor már majdnem elaludtam Cassy kopogtatott:
- Naomi, jönni fogsz akár akarsz, akár nem.
Igaza van, mennem kell dolgozni. Kimentem a konyhába kávéért és gyógyszerért, nem érdekelve mennyire rossz hatásai lehetnek együtt.
Élőholt módjára csináltam végig a műszakomat és ahogy Crist elnézem, ő is ugyanúgy érzi most magát, mint én. Mikor végeztem taxit hívtam mivel Cassynek el kell mennie valahová és csak késő este jön haza. Beléptem a házba, lepakoltam a cuccomat majd megint kimentem ugyanis láttam, hogy levelünk jött csak a szatyroktól és a táskámtól nem tudtam kivenni. Kinyitottam a postaládát és bevittem a leveleket. Leültem a kanapéra és sorra kezdtem el kinyitni az én leveleimet, Cassyét pedig letettem a kis asztalra. Az utolsók között találtam egy levelet ami nem hivatalos volt. Felbontottam és hirtelen a szívverésem is leállt..
"Vannak még itt olyanok, akik emlékeznek arra, mit tettél. Ezt ne felejtsd el, a saját érdekedben. Egy kis figyelmeztető, a múltból.."
2013. október 9., szerda
Valótlan valóság
Most a szokásos Imperfect romance fejezet helyett egy novellát hoztam, amit egy pályázatra írtam. Én nem vagyok teljesen megelégedve vele. Keveselltem a maximum oldalszámot, de csak sikerült összehoznom. Ti mit gondoltok?
Lara éppen az edzőteremből sétált hazafele, kifáradva. Éjszaka volt, de ebben a békés városban senki nem bántott még senkit. Itt szerették egymást az emberek, törvényszegés is csak nagyon ritkán akadt, ezért oka nem volt a félelemre. Egy nagyobb sikátoron jött keresztül, nem messze meglátta a házukat. Ekkor neszt hallott maga mögül. Megfordult, de a Hold világítása nem volt elég ahhoz, hogy bármit is lásson. „Biztos csak egy macska” gondolta és zavartalanul folytatta útját, majd kis idő után ki is ért a sikátorból. Utcájuk egy erdő mellé épült, ahol kisgyerekként mindig játszott barátaival. Most azonban csak üresen csengett, benne sötétséggel. Amint eszébe jutottak az emlékek, figyelni kezdte az erdő mélyét és hirtelen egy alakot látott elsuhanni, aminek lába nem érte a földet. Megtorpant és megdörzsölte szemeit. Azt gondolta ez nem lehet más, csak az agya szüleménye és ezzel a tudattal tovább indult. Az utca felénél a lámpák sorra lekapcsoltak, ő pedig újra megtorpant és felnézett az egyikre.
- Ez most komoly? – furcsa arckifejezéssel nézett immár az égre majd tekintete újra a háza felé vándorolt. Pontosabban vándorolt volna, ha valaki vagy valami nem takarja el. Amint észrevette, hogy nincs egyedül szíve gyors ütemre váltott, arcára a döbbenet és a félelem keveréke ült ki. A férfialak közelebb lépett hozzá, ő pedig észrevette halvány mosolyát az arcán. Szép hangjából le tudta vonni, hogy annyi idős lehet, mint ő.
- Ki tudnál segíteni? Az utca végére tartok, de nem láttam házszámot kiírva és nem tudom melyik házba kellene mennem. – tárta szét a karját az idegen.
- Jöjjön, segítek. – mondta Lara majd megkérdezte a házszámot. Amint meghallotta, hogy a férfi az ő házukat keresi, neki is mosoly ült ki arcára. – Micsoda véletlen! Maga a szüleimet keresi, én abban a házban lakok. – mutatott vöröses szürke házuk felé. Az idegen mosolya szélesebb lett, sötét, kivehetetlen színű szemei megcsillantak.
- Nem. Én téged kereslek. – mondta. Lara mosolya lehervadt, már csak fintort sikerült arcára erőltetnie. – Alpheus Emerson vagyok, te pedig Lara Owens. – jelentette ki, Larának pedig kezdett egyre furcsább lenni a helyzet. Nem tudta mit akar tőle az idegen, de megkérdezni nem volt ereje. Amióta a lámpák kialudtak, az ő maradék ereje is kialudt. Felnézett a magas férfira, aki csukott szemmel mosolygott rá, úgy látszott nem épp elmondani készül, miért keresi a lányt. Fontolóra vette, hogy elmegy az idegen mellett, ugyanis még ebben a városban sem biztonságos annyira az este, hogy itt kellene éjszakáznia. Az egyik lába lépésre lendült, mire a férfi keze megfogta a lány karját. Lara megrémült, és próbálta kihúzni a karját mire Alpheus erősen megszorította. A lány felsikoltott. Nem azért, mert olyan erősen szorította volna meg, hanem mert olyan érzése támadt mintha felperzselték volna bőrét. A férfi elengedte, mire a Larának megint sikítani támadt kedve, ugyanis amit látott teljesen lesokkolta. Bőre durván le volt égve és a sérülés formája olyan volt, mint egy kéz. Felnézett Alpheusra, akinek szemei vörösen izzottak és még mindig sátánian vigyorgott. Tett pár lépést hátra, majd futásnak eredt. Haza nem mehetett, az ajtó zárva volt, és jelen pillanatban nem a kulcs előkotorásával, vagy a kopogtatással akart bajlódni, ezért beszaladt az erdőbe.
Nem tudta merre menjen, csak szaladt amerre látott. A karján lévő sebet karcolták az ágak, ő pedig száját befogva, könnyeivel küszködve futott tovább is tovább. Mikor már teljesen kifulladt, leült egy fa tövébe. Lábait mellkasa elé húzta, és körülölelte magát, mintha biztonságot nyújthatna saját magának. Szeméből kétségbeesett könnyek kezdtek el potyogni, fogalma sem volt arról, hogy mi folyik körülötte. Egy átlagos nappal indult ez is, de mi lett belőle? Horrorfilmbe illő jelenet volt, ami most történt.. Felemelte a karját egy fájdalmas nyögéssel, és megvizsgálta. Sokáig elgondolkodott azon, hogy ennek az embernek miért izzott a szeme, és, hogy tudta megégetni a karját, puszta kézzel. Még ezernyi kérdés kavargott benne, amitől a feje is megfájdult. Szemeit behunyta, és fogait összeszorította. Ki akarta zárni a külvilágot, csak egyedül akart lenni, békében. Egész életében erre vágyott, de sose sikerült neki. Csalódottan kinyitotta szemeit, és megpillantott két pontot az előtte lévő bozótosban. Érezte, hogy valaki vagy valami van a közelben, de a pontok nem vörösek voltak. Sokkal inkább színek kavalkádja, nem lehetett megállapítani milyenek. Az ereje újra elhagyta, ezért a földön kúszva ment közelebb a bokrokhoz. Pár másodperc után ijedten hőkölt hátra, amikor észrevette, hogy két szempár nézi őt, emberi szempár. Egy kéz nyúlt ki a bokorból, ami elkapta fájó kezét és berántotta a sötétségbe. Lara sikítani próbált, de egy másik kéz befogta a száját. Mozdulni nem mert, csak várt. A száját tartó kéz oldalra fordította fejét, így megpillanthatta fogva tartóját. Alpheus volt az, az arca közvetlen a lány arca mellett volt, úgy mosolygott. Lara kétségbeesett és kérdő pillantására engedett a lány szorításán, de kiszabadulni még így sem tudott.
- Ne félj. – suttogta. – Még nem kell félned semmitől, ha azt teszed, amit mondok. – hangja furcsa módon kellemes volt, mégis parancsoló. Lara bólogatott párat, amennyire a szorítás ellenére tudott, de nagyon is félt. A mondatban a „még” szó nagyon vészjósló volt. – Tudom, hogy nem vagy hívő. Tudom, hogy reményvesztett vagy és folyton ki akarsz lépni a megszokott valóságból. Hát tessék. Megkapod, amit akarsz. – halkította le hangját, majd a lányt hirtelen hátra lökte. Lara a fejéhez kapott, hogy ne verje be, de hiába várt, fájdalmat nem érzett, csak amit a karján lévő seb nyújtott. Összeszorított szemeit lassan kinyitotta és szétnézett. Nem az erődben volt. Sehol egy fa, egy bokor, de még egy lehullott levél sincs. Egy nyomasztó szobában találta magát, ahol a vörös és a fekete volt az uralkodó szín. A földön feküdt, Alpheus pedig felette állt. – Ne mozdulj innen. Nemsokára visszajövök. – mondta, majd kisétált egy ajtón.
Lara felállt és szétnézett. Ha nem ilyen helyzetben lenne, talán azt mondaná a szobára, hogy művészi. A falakon különböző festmények sorakoztak, legtöbbjük memento mori ábrázolással. De volt olyan, ami az éjszakát, vagy a napot és a fényt tükrözte. A lány sorjában végignézte az összeset, belefeledkezve mindenbe. Az utolsó képnél megállt és elgondolkozott. A festményen egy lány nyúlt a fény felé, megmagyarázhatatlan arckifejezéssel, de az alatta lévő lidércek nem engedték. Fél teste már csak csontvázból állt. Megborzongott és a mostani helyzetére gondolt, ami talán ugyanaz lehet, mint amit a festmény ábrázolt.
Lefeküdt a franciaágyra és próbált elaludni. Nem tudta hol van, mit csináljon, de fáradt volt és más ötlete nem volt. Félálomban átfordult a másik oldalára, majd megpillantotta maga mellett Alpheust. Ijedtében felsikoltott, nem tudta, hogyan került oda. Nem hallotta, hogy bejött volna, nem érezte, hogy lefekszik az ágyra. A férfi arca gondterhelt volt, ez tűnt fel elsőnek Larának, na meg a szeme. Közelebbről nézve olyan volt, mintha lángolna az írisze.
- Ki vagy te? – kérdezte bizonytalanul.
- Démon. – felelte Alpheus egyszerűen.
- Nem.. Nem, az lehetetlen. – motyogta Lara zavarodottan. A férfi megfogta a lány megégetett karját és felemelte.
- Lehetetlen? – kérdezte. Lara elkapta a kezét és felugrott az ágyból. „Nem lehet igaz. Ilyen nincs, ez csak a képzeletem szüleménye.” gondolta. Alpheus elvigyorodott és lángoló szemeivel figyelte a lányt, aki majd’ beleőrült. – Ne aggódj, nem kell elmegyógyintézetbe menned. Ez a valóság.
- Nem hiszem el. – nézett a szemébe Lara. Alpheus felállt és kisétált az ajtón. Megint csend telepedett a szobára. A lány nem tudta felfogni, mi történik vele. Felindulásában megfogott egy széket és hozzávágta az egyik festmények. Az szétszakadt és a kerete darabokban hullt a földre, a vászon pedig hamuvá lett. Hátrálni kezdett, mire beleütközött egy asztalba és megkapaszkodott. Az ájulás keringette. Nyílt az ajtó és Alpheus megint belépett rajta. Körbenézett és amint meglátta a darabokra tört keretet, fejcsóválva közelebb sétált a lányhoz.
- Ennyire ostoba nem lehetsz! Ez egy egyedi darab volt. Talán magadtól nem jönnél rá, csak akkor, ha mondom, hogy minden értékes és ne törd szét?! – nézett rá dühösen. Szemei szinte villámlottak. – Szólalj már meg, az ég szerelmére! Vagy büntetést szeretnél? – kérdezte és már emelte is kezét, hogy megkínozza a lányt. Az hirtelen kitért mellőle és beszaladt a szoba sarkába. Leült és zokogni kezdett. A férfi szemében szánalom játszott, úgy tűnt megsajnálta Larát. Halkan odalépdelt mellé és leguggolt. Majd megölelte, ezzel Larát megdöbbentve, de saját magát is. – Semmi baj – suttogta.
- Most meg miért vagy ilyen? – kérdezte a lány felháborodva. Úgy érezte, ez a férfi csak játszik vele. Igazából nincs semmilyen démon, csak ez az elvetemült alak, a hülye képzelgéseivel.
- Nem tudom. – mondta Alpheus őszintén. – Tudod, azt mondta a főnök, meg kell, hogy öljelek.
- Tessék? – rázkódott meg a lány. Ki akart szabadulni a férfi öleléséből, de az nem engedte. – Egyáltalán ki a te főnököd?
- Démon vagyok. Szerinted ki lenne? – tette fel a költői kérdést. Majd ismét csend következett. Alpheus nem szólt semmit, Lara pedig összezavarodva törölgette könnyes szemeit. A férfi közelsége megnyugtatta, bár tudta, miket tudna vele csinálni. Felvont szemöldökkel nézett rá, mire Alpheus elmosolyodott. – Szeretnéd, hogy meséljek neked? – kérdezte. A lány hevesen bólogatni kezdett, mire ő belefogott a történetbe: - Nem tudom, milyen érzés élni. Soha nem éltem, mindig is démon voltam. – súgta vérfagyasztóan, a lány pedig észrevette, hogy szemei jobban felizzottak. – Pedig én élni akartam, mindig is. Egyik nap, a főnök, - ahogy mi hívjuk – rám bízta, hogy meg kell ölnöm egy lányt. Ezen nem lepődtem meg, máskor is öltem már embereket. – mondta félvállról, Lara pedig megint megrázkódott a férfi szorításában. – Kimondta a nevedet, én pedig kissé felháborodtam. Téged már máskor is kiszúrtalak, amikor a Földön jártam és ő ezt nagyon is tudta. Nekem akart rosszat, mert megmentettem az apámat azoktól a dögöktől. – mondta fogcsikorgatva. – Rám került hát a sor, hogy megrémisszelek, majd megöljelek, de igazából nem akartam, csak féltem tőle. Az egyetlen dolog, amitől félünk, az ő. Szóval, most, hogy ide jöttünk, elmentem hozzá, hátha mégsem téged kell megszállnom, de mit is vártam, magától az ördögtől! – nevetett fel kényszeredetten. – Próbáltam sokadszorra, de mindig csak elutasított. Aztán észrevett rajtam valamit..
- Micsodát? – kérdezte Lara, amikor a férfi percekig nem válaszolt.
- Az érzelmeket. Ami nálunk elég ritka. Apám igazából nem volt, nekünk nincsenek elődeink. Csak egy többet létezett démont neveztem így. Ha van szívem, akkor a legmélyén mindig is ember szerettem volna lenni. – izzó szemeit a lányra emelte és vizsgálni kezdte. Megkönnyebbült, amikor félelmet már nem talált az arcán, csak vegyes érzelmeket. Larában viszont átsuhant egy gondolat, miszerint Alpheus mélyebb érzelmeket táplál iránta. Mikor már majdnem elnevette magát az ostoba feltevéstől, Alpheus hirtelen közel hajolt hozzá és szájon csókolta. A lány nem tudta mit csináljon, ellökje, vagy csókoljon vissza? Míg gondolkozott, a férfi megszakította a csókot és távolabb húzódott. – Szeretlek. – súgta. Szemei megteltek forró könnyekkel, amit Lara fel sem tudott fogni. Egy alvilági lény képes lenne megszeretni egy embert?! „Kezdjük ott, hogy én még a túlvilágban sem hittem. Miért ne történhetne ez is meg?”
A lány hirtelen felsikoltott, amint kicsapódott az ajtó és két lény lépett be rajta.
- Na, most szépen vége lesz a nyáladzásotoknak! – szólalt meg az egyik, torz, mély hangon. – Ide a lányt, Alpheus! – emelte fel hangját, vérben forgó szemekkel. A férfi elővett zsebéből egy kést, majd végigvágott a lány alkarján. Lara felordított kínjában és könnyes szemekkel elájult.
- Lara! Lara, kérlek ébredj. – lassan nyitotta ki szemét, amikor szólítgatták. Alpheus ült mellette az ágyon. Nem abban a nyomasztóan sötétben, hanem egy vidámabb szobában, ami narancssárga és fehér színben úszott. – Jó reggelt! – mosolygott rá.
- Hol vagyok? – motyogja Lara, olyan halkan, hogy még saját maga is alig hallja.
- Az új otthonodban. – néz félre a férfi. – Tudod.. tudod miután elájultál, az árnyak meg akartak támadni. Amikor már kiadták a parancsot, hogy a főnökünk elé kell, hogy vigyelek, már nem bánthattalak volna. Szóval nekem rontottak, én pedig megsebeztem őket a késsel. Ha ember vére kerül a testükbe, eltűnnek. Mivel nyílván meghalni már nem tudnak.
- Nem hiszem el. Az ég szerelmére, ez lehetetlen.. – suttogja a lány.
- Ne aggódj. Hozzá fogsz szokni. – simított végig a karján. – Miután elpusztítottam az egyiket, a másik megsértett.
- Hol? – csattant fel Lara hangjában az aggodalom. Lehet, hogy a férfi meg akarta ölni, de most már szereti. Megmentette az életét. És ahogy ezen gondolkozott, rá kellett jönnie, hogy kezdi megkedvelni a démont. Bár elég abszurdul hangzik..
- Itt. – felhúzta a pólóját és a lány megpillantotta a hosszú sebet az oldalán. Gyengéden rátette a kezét és végighúzta a seben, mire Alpheus felszisszent, de nem mozdult.
- Fáj?
- Igen. – mondta. Lara kérdő tekintetére magyarázni kezdett: - Szóval megvágott, de nehezen azt is el tudtam pusztítani. Aztán kitéptem a nyakláncot, ami a hűségemet bizonyítja. – mutatta most meg a mellkasán lévő heget. – Bele volt égetve a bőrömbe. Tudtam, hogy egyszer eljövök onnan. Ezért volt nekem itt ez a hely, egy kicsit a menny és pokol között. Itt mindenféle lények élnek, akik eljöttek az egyik oldalról. Mondhatnám azt, mi függetlenek vagyunk. – mosolyodott el, ezúttal nem azzal a félelmetes vigyorával. Aztán lesütötte a szemét. – Idehoztalak, mert túl sokat tudtál meg ahhoz, hogy visszamehess az életedbe. Reméltem, hogy velem leszel majd.. – visszafojtott lélegzettel kezdte el nézni a lányt, választ várva.
- Elég fura nekem ez a helyzet..
- Tudom. A te valóságodhoz képest, ezt nehéz megszokni. De meg lehet. Csak idő kell hozzá. És én tudok várni.
A lány elgondolkozott, milyen lenne, egy számára még ismeretlen és talán félelmetes világban élnie. Nem lenne egyszerű, de bízott Alpheus szavaiban, hogy meg fogja tudni szokni. Talán még ő is megszerethetné a férfit..
- Szeretnék veled maradni. – mosolygott. Szinte hallatszott, ahogy a férfi szívéről mekkora kő esett le. – Most pedig kezdhetsz többet mesélni.
Alpheus átkarolta Larát, akinek szeme ugyanolyan volt, mint neki. Látni lehetett benne, a felhőtlen égboltot. Megcsókolta és boldogan sóhajtott fel. A lány is átkarolta és így feküdtek percekig némaságban, mert ebben a valótlan valóságban, mindenkinek jár egy kis boldogság.
Lara éppen az edzőteremből sétált hazafele, kifáradva. Éjszaka volt, de ebben a békés városban senki nem bántott még senkit. Itt szerették egymást az emberek, törvényszegés is csak nagyon ritkán akadt, ezért oka nem volt a félelemre. Egy nagyobb sikátoron jött keresztül, nem messze meglátta a házukat. Ekkor neszt hallott maga mögül. Megfordult, de a Hold világítása nem volt elég ahhoz, hogy bármit is lásson. „Biztos csak egy macska” gondolta és zavartalanul folytatta útját, majd kis idő után ki is ért a sikátorból. Utcájuk egy erdő mellé épült, ahol kisgyerekként mindig játszott barátaival. Most azonban csak üresen csengett, benne sötétséggel. Amint eszébe jutottak az emlékek, figyelni kezdte az erdő mélyét és hirtelen egy alakot látott elsuhanni, aminek lába nem érte a földet. Megtorpant és megdörzsölte szemeit. Azt gondolta ez nem lehet más, csak az agya szüleménye és ezzel a tudattal tovább indult. Az utca felénél a lámpák sorra lekapcsoltak, ő pedig újra megtorpant és felnézett az egyikre.
- Ez most komoly? – furcsa arckifejezéssel nézett immár az égre majd tekintete újra a háza felé vándorolt. Pontosabban vándorolt volna, ha valaki vagy valami nem takarja el. Amint észrevette, hogy nincs egyedül szíve gyors ütemre váltott, arcára a döbbenet és a félelem keveréke ült ki. A férfialak közelebb lépett hozzá, ő pedig észrevette halvány mosolyát az arcán. Szép hangjából le tudta vonni, hogy annyi idős lehet, mint ő.
- Ki tudnál segíteni? Az utca végére tartok, de nem láttam házszámot kiírva és nem tudom melyik házba kellene mennem. – tárta szét a karját az idegen.
- Jöjjön, segítek. – mondta Lara majd megkérdezte a házszámot. Amint meghallotta, hogy a férfi az ő házukat keresi, neki is mosoly ült ki arcára. – Micsoda véletlen! Maga a szüleimet keresi, én abban a házban lakok. – mutatott vöröses szürke házuk felé. Az idegen mosolya szélesebb lett, sötét, kivehetetlen színű szemei megcsillantak.
- Nem. Én téged kereslek. – mondta. Lara mosolya lehervadt, már csak fintort sikerült arcára erőltetnie. – Alpheus Emerson vagyok, te pedig Lara Owens. – jelentette ki, Larának pedig kezdett egyre furcsább lenni a helyzet. Nem tudta mit akar tőle az idegen, de megkérdezni nem volt ereje. Amióta a lámpák kialudtak, az ő maradék ereje is kialudt. Felnézett a magas férfira, aki csukott szemmel mosolygott rá, úgy látszott nem épp elmondani készül, miért keresi a lányt. Fontolóra vette, hogy elmegy az idegen mellett, ugyanis még ebben a városban sem biztonságos annyira az este, hogy itt kellene éjszakáznia. Az egyik lába lépésre lendült, mire a férfi keze megfogta a lány karját. Lara megrémült, és próbálta kihúzni a karját mire Alpheus erősen megszorította. A lány felsikoltott. Nem azért, mert olyan erősen szorította volna meg, hanem mert olyan érzése támadt mintha felperzselték volna bőrét. A férfi elengedte, mire a Larának megint sikítani támadt kedve, ugyanis amit látott teljesen lesokkolta. Bőre durván le volt égve és a sérülés formája olyan volt, mint egy kéz. Felnézett Alpheusra, akinek szemei vörösen izzottak és még mindig sátánian vigyorgott. Tett pár lépést hátra, majd futásnak eredt. Haza nem mehetett, az ajtó zárva volt, és jelen pillanatban nem a kulcs előkotorásával, vagy a kopogtatással akart bajlódni, ezért beszaladt az erdőbe.
Nem tudta merre menjen, csak szaladt amerre látott. A karján lévő sebet karcolták az ágak, ő pedig száját befogva, könnyeivel küszködve futott tovább is tovább. Mikor már teljesen kifulladt, leült egy fa tövébe. Lábait mellkasa elé húzta, és körülölelte magát, mintha biztonságot nyújthatna saját magának. Szeméből kétségbeesett könnyek kezdtek el potyogni, fogalma sem volt arról, hogy mi folyik körülötte. Egy átlagos nappal indult ez is, de mi lett belőle? Horrorfilmbe illő jelenet volt, ami most történt.. Felemelte a karját egy fájdalmas nyögéssel, és megvizsgálta. Sokáig elgondolkodott azon, hogy ennek az embernek miért izzott a szeme, és, hogy tudta megégetni a karját, puszta kézzel. Még ezernyi kérdés kavargott benne, amitől a feje is megfájdult. Szemeit behunyta, és fogait összeszorította. Ki akarta zárni a külvilágot, csak egyedül akart lenni, békében. Egész életében erre vágyott, de sose sikerült neki. Csalódottan kinyitotta szemeit, és megpillantott két pontot az előtte lévő bozótosban. Érezte, hogy valaki vagy valami van a közelben, de a pontok nem vörösek voltak. Sokkal inkább színek kavalkádja, nem lehetett megállapítani milyenek. Az ereje újra elhagyta, ezért a földön kúszva ment közelebb a bokrokhoz. Pár másodperc után ijedten hőkölt hátra, amikor észrevette, hogy két szempár nézi őt, emberi szempár. Egy kéz nyúlt ki a bokorból, ami elkapta fájó kezét és berántotta a sötétségbe. Lara sikítani próbált, de egy másik kéz befogta a száját. Mozdulni nem mert, csak várt. A száját tartó kéz oldalra fordította fejét, így megpillanthatta fogva tartóját. Alpheus volt az, az arca közvetlen a lány arca mellett volt, úgy mosolygott. Lara kétségbeesett és kérdő pillantására engedett a lány szorításán, de kiszabadulni még így sem tudott.
- Ne félj. – suttogta. – Még nem kell félned semmitől, ha azt teszed, amit mondok. – hangja furcsa módon kellemes volt, mégis parancsoló. Lara bólogatott párat, amennyire a szorítás ellenére tudott, de nagyon is félt. A mondatban a „még” szó nagyon vészjósló volt. – Tudom, hogy nem vagy hívő. Tudom, hogy reményvesztett vagy és folyton ki akarsz lépni a megszokott valóságból. Hát tessék. Megkapod, amit akarsz. – halkította le hangját, majd a lányt hirtelen hátra lökte. Lara a fejéhez kapott, hogy ne verje be, de hiába várt, fájdalmat nem érzett, csak amit a karján lévő seb nyújtott. Összeszorított szemeit lassan kinyitotta és szétnézett. Nem az erődben volt. Sehol egy fa, egy bokor, de még egy lehullott levél sincs. Egy nyomasztó szobában találta magát, ahol a vörös és a fekete volt az uralkodó szín. A földön feküdt, Alpheus pedig felette állt. – Ne mozdulj innen. Nemsokára visszajövök. – mondta, majd kisétált egy ajtón.
Lara felállt és szétnézett. Ha nem ilyen helyzetben lenne, talán azt mondaná a szobára, hogy művészi. A falakon különböző festmények sorakoztak, legtöbbjük memento mori ábrázolással. De volt olyan, ami az éjszakát, vagy a napot és a fényt tükrözte. A lány sorjában végignézte az összeset, belefeledkezve mindenbe. Az utolsó képnél megállt és elgondolkozott. A festményen egy lány nyúlt a fény felé, megmagyarázhatatlan arckifejezéssel, de az alatta lévő lidércek nem engedték. Fél teste már csak csontvázból állt. Megborzongott és a mostani helyzetére gondolt, ami talán ugyanaz lehet, mint amit a festmény ábrázolt.
Lefeküdt a franciaágyra és próbált elaludni. Nem tudta hol van, mit csináljon, de fáradt volt és más ötlete nem volt. Félálomban átfordult a másik oldalára, majd megpillantotta maga mellett Alpheust. Ijedtében felsikoltott, nem tudta, hogyan került oda. Nem hallotta, hogy bejött volna, nem érezte, hogy lefekszik az ágyra. A férfi arca gondterhelt volt, ez tűnt fel elsőnek Larának, na meg a szeme. Közelebbről nézve olyan volt, mintha lángolna az írisze.
- Ki vagy te? – kérdezte bizonytalanul.
- Démon. – felelte Alpheus egyszerűen.
- Nem.. Nem, az lehetetlen. – motyogta Lara zavarodottan. A férfi megfogta a lány megégetett karját és felemelte.
- Lehetetlen? – kérdezte. Lara elkapta a kezét és felugrott az ágyból. „Nem lehet igaz. Ilyen nincs, ez csak a képzeletem szüleménye.” gondolta. Alpheus elvigyorodott és lángoló szemeivel figyelte a lányt, aki majd’ beleőrült. – Ne aggódj, nem kell elmegyógyintézetbe menned. Ez a valóság.
- Nem hiszem el. – nézett a szemébe Lara. Alpheus felállt és kisétált az ajtón. Megint csend telepedett a szobára. A lány nem tudta felfogni, mi történik vele. Felindulásában megfogott egy széket és hozzávágta az egyik festmények. Az szétszakadt és a kerete darabokban hullt a földre, a vászon pedig hamuvá lett. Hátrálni kezdett, mire beleütközött egy asztalba és megkapaszkodott. Az ájulás keringette. Nyílt az ajtó és Alpheus megint belépett rajta. Körbenézett és amint meglátta a darabokra tört keretet, fejcsóválva közelebb sétált a lányhoz.
- Ennyire ostoba nem lehetsz! Ez egy egyedi darab volt. Talán magadtól nem jönnél rá, csak akkor, ha mondom, hogy minden értékes és ne törd szét?! – nézett rá dühösen. Szemei szinte villámlottak. – Szólalj már meg, az ég szerelmére! Vagy büntetést szeretnél? – kérdezte és már emelte is kezét, hogy megkínozza a lányt. Az hirtelen kitért mellőle és beszaladt a szoba sarkába. Leült és zokogni kezdett. A férfi szemében szánalom játszott, úgy tűnt megsajnálta Larát. Halkan odalépdelt mellé és leguggolt. Majd megölelte, ezzel Larát megdöbbentve, de saját magát is. – Semmi baj – suttogta.
- Most meg miért vagy ilyen? – kérdezte a lány felháborodva. Úgy érezte, ez a férfi csak játszik vele. Igazából nincs semmilyen démon, csak ez az elvetemült alak, a hülye képzelgéseivel.
- Nem tudom. – mondta Alpheus őszintén. – Tudod, azt mondta a főnök, meg kell, hogy öljelek.
- Tessék? – rázkódott meg a lány. Ki akart szabadulni a férfi öleléséből, de az nem engedte. – Egyáltalán ki a te főnököd?
- Démon vagyok. Szerinted ki lenne? – tette fel a költői kérdést. Majd ismét csend következett. Alpheus nem szólt semmit, Lara pedig összezavarodva törölgette könnyes szemeit. A férfi közelsége megnyugtatta, bár tudta, miket tudna vele csinálni. Felvont szemöldökkel nézett rá, mire Alpheus elmosolyodott. – Szeretnéd, hogy meséljek neked? – kérdezte. A lány hevesen bólogatni kezdett, mire ő belefogott a történetbe: - Nem tudom, milyen érzés élni. Soha nem éltem, mindig is démon voltam. – súgta vérfagyasztóan, a lány pedig észrevette, hogy szemei jobban felizzottak. – Pedig én élni akartam, mindig is. Egyik nap, a főnök, - ahogy mi hívjuk – rám bízta, hogy meg kell ölnöm egy lányt. Ezen nem lepődtem meg, máskor is öltem már embereket. – mondta félvállról, Lara pedig megint megrázkódott a férfi szorításában. – Kimondta a nevedet, én pedig kissé felháborodtam. Téged már máskor is kiszúrtalak, amikor a Földön jártam és ő ezt nagyon is tudta. Nekem akart rosszat, mert megmentettem az apámat azoktól a dögöktől. – mondta fogcsikorgatva. – Rám került hát a sor, hogy megrémisszelek, majd megöljelek, de igazából nem akartam, csak féltem tőle. Az egyetlen dolog, amitől félünk, az ő. Szóval, most, hogy ide jöttünk, elmentem hozzá, hátha mégsem téged kell megszállnom, de mit is vártam, magától az ördögtől! – nevetett fel kényszeredetten. – Próbáltam sokadszorra, de mindig csak elutasított. Aztán észrevett rajtam valamit..
- Micsodát? – kérdezte Lara, amikor a férfi percekig nem válaszolt.
- Az érzelmeket. Ami nálunk elég ritka. Apám igazából nem volt, nekünk nincsenek elődeink. Csak egy többet létezett démont neveztem így. Ha van szívem, akkor a legmélyén mindig is ember szerettem volna lenni. – izzó szemeit a lányra emelte és vizsgálni kezdte. Megkönnyebbült, amikor félelmet már nem talált az arcán, csak vegyes érzelmeket. Larában viszont átsuhant egy gondolat, miszerint Alpheus mélyebb érzelmeket táplál iránta. Mikor már majdnem elnevette magát az ostoba feltevéstől, Alpheus hirtelen közel hajolt hozzá és szájon csókolta. A lány nem tudta mit csináljon, ellökje, vagy csókoljon vissza? Míg gondolkozott, a férfi megszakította a csókot és távolabb húzódott. – Szeretlek. – súgta. Szemei megteltek forró könnyekkel, amit Lara fel sem tudott fogni. Egy alvilági lény képes lenne megszeretni egy embert?! „Kezdjük ott, hogy én még a túlvilágban sem hittem. Miért ne történhetne ez is meg?”
A lány hirtelen felsikoltott, amint kicsapódott az ajtó és két lény lépett be rajta.
- Na, most szépen vége lesz a nyáladzásotoknak! – szólalt meg az egyik, torz, mély hangon. – Ide a lányt, Alpheus! – emelte fel hangját, vérben forgó szemekkel. A férfi elővett zsebéből egy kést, majd végigvágott a lány alkarján. Lara felordított kínjában és könnyes szemekkel elájult.
- Lara! Lara, kérlek ébredj. – lassan nyitotta ki szemét, amikor szólítgatták. Alpheus ült mellette az ágyon. Nem abban a nyomasztóan sötétben, hanem egy vidámabb szobában, ami narancssárga és fehér színben úszott. – Jó reggelt! – mosolygott rá.
- Hol vagyok? – motyogja Lara, olyan halkan, hogy még saját maga is alig hallja.
- Az új otthonodban. – néz félre a férfi. – Tudod.. tudod miután elájultál, az árnyak meg akartak támadni. Amikor már kiadták a parancsot, hogy a főnökünk elé kell, hogy vigyelek, már nem bánthattalak volna. Szóval nekem rontottak, én pedig megsebeztem őket a késsel. Ha ember vére kerül a testükbe, eltűnnek. Mivel nyílván meghalni már nem tudnak.
- Nem hiszem el. Az ég szerelmére, ez lehetetlen.. – suttogja a lány.
- Ne aggódj. Hozzá fogsz szokni. – simított végig a karján. – Miután elpusztítottam az egyiket, a másik megsértett.
- Hol? – csattant fel Lara hangjában az aggodalom. Lehet, hogy a férfi meg akarta ölni, de most már szereti. Megmentette az életét. És ahogy ezen gondolkozott, rá kellett jönnie, hogy kezdi megkedvelni a démont. Bár elég abszurdul hangzik..
- Itt. – felhúzta a pólóját és a lány megpillantotta a hosszú sebet az oldalán. Gyengéden rátette a kezét és végighúzta a seben, mire Alpheus felszisszent, de nem mozdult.
- Fáj?
- Igen. – mondta. Lara kérdő tekintetére magyarázni kezdett: - Szóval megvágott, de nehezen azt is el tudtam pusztítani. Aztán kitéptem a nyakláncot, ami a hűségemet bizonyítja. – mutatta most meg a mellkasán lévő heget. – Bele volt égetve a bőrömbe. Tudtam, hogy egyszer eljövök onnan. Ezért volt nekem itt ez a hely, egy kicsit a menny és pokol között. Itt mindenféle lények élnek, akik eljöttek az egyik oldalról. Mondhatnám azt, mi függetlenek vagyunk. – mosolyodott el, ezúttal nem azzal a félelmetes vigyorával. Aztán lesütötte a szemét. – Idehoztalak, mert túl sokat tudtál meg ahhoz, hogy visszamehess az életedbe. Reméltem, hogy velem leszel majd.. – visszafojtott lélegzettel kezdte el nézni a lányt, választ várva.
- Elég fura nekem ez a helyzet..
- Tudom. A te valóságodhoz képest, ezt nehéz megszokni. De meg lehet. Csak idő kell hozzá. És én tudok várni.
A lány elgondolkozott, milyen lenne, egy számára még ismeretlen és talán félelmetes világban élnie. Nem lenne egyszerű, de bízott Alpheus szavaiban, hogy meg fogja tudni szokni. Talán még ő is megszerethetné a férfit..
- Szeretnék veled maradni. – mosolygott. Szinte hallatszott, ahogy a férfi szívéről mekkora kő esett le. – Most pedig kezdhetsz többet mesélni.
Alpheus átkarolta Larát, akinek szeme ugyanolyan volt, mint neki. Látni lehetett benne, a felhőtlen égboltot. Megcsókolta és boldogan sóhajtott fel. A lány is átkarolta és így feküdtek percekig némaságban, mert ebben a valótlan valóságban, mindenkinek jár egy kis boldogság.
2013. október 6., vasárnap
Imperfect romance - 6. fejezet
Naomi szemszöge:
Adam, - aki melegnek állítja be magát - a világsztár megcsókolt. Az agyam leblokkolt és hirtelen gondolkodni sem tudtam. Majd visszacsókoltam. Nem tudom, hogy ő mit érez, de én tudom, hogy nem szeretem. Talán csak tetszik, helyes és jól csókol, híres és kedves. Igen, ez teljesen a régi énem. De bevallom őszintén, nem érdekel, ha ez kell ahhoz, hogy boldog legyek.
Pár másodperc múlva elhúzódott, én kinyitottam a szemem. Rám nézett zavartan, én pedig halvány mosolyra húztam a szám. Ő is így tett, és elpirult.
- És most.. mi lesz? - kérdeztem, én is zavartan. Ezt nem csak játszom, tényleg összezavart.
- Hát, az attól függ, te mit akarsz. - néz, reménnyel teli szemekkel.
- Szerintem ugyanazt, mint te. - fogom meg a kezét. Sokáig csak fekszük így, kéz a kézben a virágok között, mire megtöröm a csendet: - Olyan ez, mint valami nyálas romantikus film. - nevetjük el egyszerre magunkat.
- Ugye? Én is erre gondoltam. - mondja mire szinte végszóra elkezdett esni az eső. Ahogy szokták mondani, mintha dézsából öntenék, így mikorra beültünk a kocsiba, már csöpögött rólunk a víz. Újra elnevettük magunkat. Tényleg jó vele lenni, ez nem hazugság.
- Hello. - lépek be a házba, miután Adam hazahozott. Cassy-t az ebédlőben találtam, épp vacsorázott. Felemelte rám a tekintetét majd elröhögte magát úgy, hogy majdnem belefulladt a levesbe.
- Azt hittem beszökött egy állat, azért van ilyen ázott kutya szag. - nevetett folyamatosan.
- Haha, nagyon vicces vagy. - húztam a számat, de nem tudtam leplezni az örömömet.
- Na mi történt? - olvasta le az arcomról a vidámságot.
- Ááá, semmiii.. - mosolyogtam ravaszul.
- Hé, ne csináld. Látom, hogy nem csak baráti alapon hívott el. Vagy rosszul sejtem?
- Igen. - mondtam teljesen komoly arccal, majd megint elmosolyodtam. - Mert barátként vitt el, és barátnőként hozott haza. - mondom nyugodtan, miközben belül majdnem felrobbanok, és beszaladok a szobámba. Cassy trappol utánam, és kivágja az ajtót.
- Ez most komoly?! - néz rám hitetlenkedve, de még mindig mosolyog.
- Totálisan. -vigyorgok és Cassy levágódik mellém az ágya.
- Mesélj!
- Hát az úgy volt, hogy elvitt jet-skizni amit terveztünk, utána pedig sétáltunk egy keveset majd elvitt egy csodaszép helyre, egy tisztásra. Beszélgettünk majd egymás szemébe néztünk és megcsókolt.
- Aww, milyen cuki. Na és szereted?
- Hát.. - nem fejezem be a mondatot, ezért neki kezd a szája lefelé görbülni majd komor hangon megkérdezi:
- Mi? Mi az hogy "hát"?!
- Nyugi, tetszik. De még nem szeretem. Biztos egy idő után meg fogom szeretni. - "nem, egyáltalán nem biztos" teszem hozzá magamban.
- Akkor jó. - mosolyodik el újra. - Áldásom rátok! - neveti el magát, majd magamra hagy.
Másnap arra kelek fel, hogy mindenem fáj. Valami hihetetlenül kicsavart módban aludtam az éjjel, nagyon elfáradtam. De ettől az alvástól sem lettem kipihentebb.
Megmosakodtam, leöblítettem az arcom hideg vízzel, de nem segített így hát csináltam magamnak egy szokásosnál nagyobb adag kávét. Idő közben meghallottam, hogy megcsörren a telefonom. Ki az aki ilyenkor hív?!
Ja, hogy már dél van.. Cris hív, felveszem.
- Jó reggelt!
- Akarod mondani, jó napot? - hallom a hangján, ahogy elmosolyodik.
- Az mindegy! Miért hívtál?
- Hát, - mondja, már nem túl vidáman. - tegnap vártalak ott, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk mielőtt bemegyünk a buliba..
- Ó, basszus! - kiáltok fel. - Teljesen kiment a fejemből. Nagyon bocsi.
- Ugyan. Már megszoktam. De tudod, hogy ezt ma feltétlenül be kell pótolnunk?
- Ma?
- Ma. Jelentése, 24 órán beül. - tagolja, mintha hülyének beszélne.
- Oké, oké. Megígértem, pontosabban én hívtalak szóval elmegyek. Meg azért is, hogy egy jót bulizzak veled, nehogy már úgy vedd, hogy azért megyek mert muszáj!
- Dehogy! Szóval tizenegykor az átjárónál. Ne késs!
- Nem szokásom.. - mosolyodom el majd leteszem a mobilt a pultra és elszürcsölöm a kávémat.
Amikor visszacsoszogtam a szobámba, ledőltem az ágyra és azon gondolkoztam mit kéne csinálni. Lehet Cassyvel kellene elmennem valahova, vele is régen csináltam közös programot.
Ekkor hirtelen megszólalt a telefonom. Ránéztem a kijelzőre, Adam az, mert mielőtt kiszálltam volna a kocsijából, számot cseréltünk.
- Szia! - köszönök bele a mobilba.
- Hello! - mondja örömtelin. Hallani a hangjából, nagyon édes. - Nem volna kedved ma este nálam vacsorázni?
Hmm.. hízelgő az ajánlat, de ha még egyszer nem megyek el Cirstofellel, megharagudna. Nem szokása, de ha egy találkozót többször kihagyok, azt nehezen engedi pótolni. Sőt, különben sem kell minden percben Adam nyakán lógnom. Kell egy kis távolság is, nem?
- Sajnálom, de már van programom. - mondom őszintén. - Majd valamikor máskor.
- Hát jó. - sóhajt fel. - Majd hívlak, ha ráérek mert a következő napokban stúdiózni fogok. Jó szórakozást! Szia!
- Szia! - köszönök el én is. Nagyon éretten reagálta le a helyzetet, ez plusz pont neki. Nem az a fajta nyávogós sztár típus aki mindenkit úgy ugráltat, ahogy kedve tartja.
Kitörlöm a fejemből a Cassyvel tervezett ötletemet. Majd később együtt lógunk, de most kell az energiám estére. Kávé ide vagy oda, pár perc múlva elaludtam.
Adam, - aki melegnek állítja be magát - a világsztár megcsókolt. Az agyam leblokkolt és hirtelen gondolkodni sem tudtam. Majd visszacsókoltam. Nem tudom, hogy ő mit érez, de én tudom, hogy nem szeretem. Talán csak tetszik, helyes és jól csókol, híres és kedves. Igen, ez teljesen a régi énem. De bevallom őszintén, nem érdekel, ha ez kell ahhoz, hogy boldog legyek.
Pár másodperc múlva elhúzódott, én kinyitottam a szemem. Rám nézett zavartan, én pedig halvány mosolyra húztam a szám. Ő is így tett, és elpirult.
- És most.. mi lesz? - kérdeztem, én is zavartan. Ezt nem csak játszom, tényleg összezavart.
- Hát, az attól függ, te mit akarsz. - néz, reménnyel teli szemekkel.
- Szerintem ugyanazt, mint te. - fogom meg a kezét. Sokáig csak fekszük így, kéz a kézben a virágok között, mire megtöröm a csendet: - Olyan ez, mint valami nyálas romantikus film. - nevetjük el egyszerre magunkat.
- Ugye? Én is erre gondoltam. - mondja mire szinte végszóra elkezdett esni az eső. Ahogy szokták mondani, mintha dézsából öntenék, így mikorra beültünk a kocsiba, már csöpögött rólunk a víz. Újra elnevettük magunkat. Tényleg jó vele lenni, ez nem hazugság.
- Hello. - lépek be a házba, miután Adam hazahozott. Cassy-t az ebédlőben találtam, épp vacsorázott. Felemelte rám a tekintetét majd elröhögte magát úgy, hogy majdnem belefulladt a levesbe.
- Azt hittem beszökött egy állat, azért van ilyen ázott kutya szag. - nevetett folyamatosan.
- Haha, nagyon vicces vagy. - húztam a számat, de nem tudtam leplezni az örömömet.
- Na mi történt? - olvasta le az arcomról a vidámságot.
- Ááá, semmiii.. - mosolyogtam ravaszul.
- Hé, ne csináld. Látom, hogy nem csak baráti alapon hívott el. Vagy rosszul sejtem?
- Igen. - mondtam teljesen komoly arccal, majd megint elmosolyodtam. - Mert barátként vitt el, és barátnőként hozott haza. - mondom nyugodtan, miközben belül majdnem felrobbanok, és beszaladok a szobámba. Cassy trappol utánam, és kivágja az ajtót.
- Ez most komoly?! - néz rám hitetlenkedve, de még mindig mosolyog.
- Totálisan. -vigyorgok és Cassy levágódik mellém az ágya.
- Mesélj!
- Hát az úgy volt, hogy elvitt jet-skizni amit terveztünk, utána pedig sétáltunk egy keveset majd elvitt egy csodaszép helyre, egy tisztásra. Beszélgettünk majd egymás szemébe néztünk és megcsókolt.
- Aww, milyen cuki. Na és szereted?
- Hát.. - nem fejezem be a mondatot, ezért neki kezd a szája lefelé görbülni majd komor hangon megkérdezi:
- Mi? Mi az hogy "hát"?!
- Nyugi, tetszik. De még nem szeretem. Biztos egy idő után meg fogom szeretni. - "nem, egyáltalán nem biztos" teszem hozzá magamban.
- Akkor jó. - mosolyodik el újra. - Áldásom rátok! - neveti el magát, majd magamra hagy.
Másnap arra kelek fel, hogy mindenem fáj. Valami hihetetlenül kicsavart módban aludtam az éjjel, nagyon elfáradtam. De ettől az alvástól sem lettem kipihentebb.
Megmosakodtam, leöblítettem az arcom hideg vízzel, de nem segített így hát csináltam magamnak egy szokásosnál nagyobb adag kávét. Idő közben meghallottam, hogy megcsörren a telefonom. Ki az aki ilyenkor hív?!
Ja, hogy már dél van.. Cris hív, felveszem.
- Jó reggelt!
- Akarod mondani, jó napot? - hallom a hangján, ahogy elmosolyodik.
- Az mindegy! Miért hívtál?
- Hát, - mondja, már nem túl vidáman. - tegnap vártalak ott, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk mielőtt bemegyünk a buliba..
- Ó, basszus! - kiáltok fel. - Teljesen kiment a fejemből. Nagyon bocsi.
- Ugyan. Már megszoktam. De tudod, hogy ezt ma feltétlenül be kell pótolnunk?
- Ma?
- Ma. Jelentése, 24 órán beül. - tagolja, mintha hülyének beszélne.
- Oké, oké. Megígértem, pontosabban én hívtalak szóval elmegyek. Meg azért is, hogy egy jót bulizzak veled, nehogy már úgy vedd, hogy azért megyek mert muszáj!
- Dehogy! Szóval tizenegykor az átjárónál. Ne késs!
- Nem szokásom.. - mosolyodom el majd leteszem a mobilt a pultra és elszürcsölöm a kávémat.
Amikor visszacsoszogtam a szobámba, ledőltem az ágyra és azon gondolkoztam mit kéne csinálni. Lehet Cassyvel kellene elmennem valahova, vele is régen csináltam közös programot.
Ekkor hirtelen megszólalt a telefonom. Ránéztem a kijelzőre, Adam az, mert mielőtt kiszálltam volna a kocsijából, számot cseréltünk.
- Szia! - köszönök bele a mobilba.
- Hello! - mondja örömtelin. Hallani a hangjából, nagyon édes. - Nem volna kedved ma este nálam vacsorázni?
Hmm.. hízelgő az ajánlat, de ha még egyszer nem megyek el Cirstofellel, megharagudna. Nem szokása, de ha egy találkozót többször kihagyok, azt nehezen engedi pótolni. Sőt, különben sem kell minden percben Adam nyakán lógnom. Kell egy kis távolság is, nem?
- Sajnálom, de már van programom. - mondom őszintén. - Majd valamikor máskor.
- Hát jó. - sóhajt fel. - Majd hívlak, ha ráérek mert a következő napokban stúdiózni fogok. Jó szórakozást! Szia!
- Szia! - köszönök el én is. Nagyon éretten reagálta le a helyzetet, ez plusz pont neki. Nem az a fajta nyávogós sztár típus aki mindenkit úgy ugráltat, ahogy kedve tartja.
Kitörlöm a fejemből a Cassyvel tervezett ötletemet. Majd később együtt lógunk, de most kell az energiám estére. Kávé ide vagy oda, pár perc múlva elaludtam.
2013. október 2., szerda
Imperfect romance - 5. fejezet
Adam szemszöge:
Szombat van, és boldog mosollyal az arcomon csöngetek be Naomihoz. Örülök, hogy eljön velem, mert én szeretném tényleg megismerni közelebbről. Gondoltam már arra, hogy talán tetszik a lány, de gyorsan el is hessegettem a képet. Az nem lehet. Meleg vagyok, ahogy már jó pár éve tudom. Akkor meg mit variálok?
- Szia. - szakította félbe a gondolatmenetemet Naomi lágy hangja.
- Hello. Indulhatunk?
- Persze. - mosolyog rám vissza. - Cassy, elmentem! - kiabál be majd választ sem várva bezárja az ajtót. Pár lépés után már a BMW-m mellett állunk ő pedig játékosan körbesétálta, minden egyes négyzetcentiméterét végigvizsgálva. Miután visszaért mellém, felnézett rám még nagyobb mosollyal az arcán.
- Hűha! Imádom a kocsid! - mondta majd be is huppant az anyósülésre.
Az itteni forgalomhoz képest nem telt bele sok időbe mire leértünk a partra. Béreltünk egy jet-skit és felvettük a mentőmellényeket. Leültem a kormányhoz majd Naomihoz szóltam:
- Ülj mögém. Mivel nem te nem tudsz vezetni, nem akarom, hogy bajod essen.
Naomi könnyedén felült a jet-skire majd hátrafordultam hozzá.
- Szereted a sebességet? - kérdem.
- Naná. Engem ne félts, száguldozni is imádok. - válaszol. Mosolygok egyet majd elkotyogok neki egy "kapaszkodj"-ot és indítok. Eleinte nem mentem túl gyorsan, majd mikor már rendesen belejöttem több gázt adtam neki. Naominak tényleg tetszett, olyannyira, hogy elsikította magát. Mikor már nem sípolt őrülten a fülem hátraszóltam neki:
- Ezt kérlek mellőzd, ha nem akarod, hogy megsüketüljek.
- Bocsi. - mondja bűnbánó hangon majd az óra többi részében nem szólunk egymáshoz, hanem élvezzük a száguldást.
- Ez csodálatos volt! - Ujjongott folyamatosan Naomi. Most jöttem csak rá, hogy az a komoly felnőtt arca, csak egy álca. Igazából ő is olyan, mint mindenki. Valahol belül, mindig kisgyerek marad.
- Örülök, hogy jól érezted magad. - mosolygok rá őszintén. - Nekem is tetszett ez az egy óra. Annyira, hogy hazamenni sem akarok.
- Én sem. De nem is kell.. Csináljunk még valamit! - ajánlotta. - Vagy menned kell valahova?
- Nem, dehogy. Mit szeretnél csinálni?
- Hmm.. sétáljunk egyet a part mentén, majd csak kitalálunk valamit. - mosolygott aranyosan.
Elindultunk a part mentén, ahogy ő mondta, majd egyszer egy sziklás, kavicsos részhez értünk ahol nem volt senki. Leültem egy kődarabra, még ő előttem ugrált kőről-kőre. Egy az egyben olyan mint egy kisgyerek. De nagyon tetszik ez az önfeledt énje. Talán túlságosan is. Talán..
- Szóval? - kérdi felém fordulva.
- Szóval.. - nem igazán értem mit akar.
- Szóval, hova menjünk? Nekem még ötletem sincs. Messzebb kellene menni a parttól, kezd erősödni a szél.
Igaza volt, a horizonton már látni lehetett a közelgő vihart, bár ki tudja mikor érne ide. Inkább nem kockáztatnám meg megvárni ezért egy ötletet hoztam fel.
- Mit szólnál ha elmennénk kocsikázni?
- Tessék? - nézett rám hitetlenkedve.
- Ugyan! Tudok egy nagyon szép helyet, és a viharban amúgy sem tudnánk most hova menni.
Naomi felnézett az égre és elgondolkodott. De vajon min gondolkodik? A kocsim is szereti, a várost is szereti és nyilván itt, a hideg tenger mellett sem szeretne maradni. Valamit én nagyon nem értek a lány körül.
- Hát jó. Mehetünk. - mosolygott.
Elindultam az ismert hely felé, amit nem sok mindenkinek mutattam már. Volt, hogy a szerelmeimnek, ritkán, hogy a barátaimnak mutattam meg. Néha egyedül is kijöttem ide, amikor egy kis magányra vágytam. Itt mindig megjött az ihletem, dalszövegek és néhány magamnak megtartott versek sorai itt születtek.
Az út nem volt a legrövidebb, de nem is volt túl hosszú. Egy tisztáshoz mentünk, amely mellett egy nagyobb patak csobogott. Mesebeli élményt nyújtott. Mikor odaértünk, leparkoltam a tisztás szélén majd kiszálltunk. Naomi körbenézett majd az én véleményemet is kivette a számból:
- Olyan mesés ez a hely. - mondta majd elszaladt és nem messze belehuppant a puha fűbe a virágok közé. Nevetve követtem és én is mellé feküdtem. A felhőket nézegetve kezdtünk beszélgetni.
- Milyen érzés neked itt lenni? - kérdezte.
- Nagyon megható. Néha láttam itt embereket, de nem sok mindenki lézeng errefelé. Itt nem kell attól félnem, hogy valamelyik paparazzi megtalál. - az oldalamra fordultam, és a szemeit kezdtem el nézni, amik még mindig a felhők felé irányultak. - Tetszik ez a hely?
- Igen. Nagyon. - válaszol majd ő is az oldalára fordul. Úgy tűnik most ez a helyzet, mintha valami elcsépelt Twilight film lenne. De ez a való élet, amiből most nagyon nem akarnék szabadulni.
Naomi szemei szépen csillogtak, teljesen elvarázsolt ahogy belenéztem. Közelebb hajoltam, és nem törődve az én " száz százalékig meleg vagyok" elméletemmel, megcsókoltam.
Szombat van, és boldog mosollyal az arcomon csöngetek be Naomihoz. Örülök, hogy eljön velem, mert én szeretném tényleg megismerni közelebbről. Gondoltam már arra, hogy talán tetszik a lány, de gyorsan el is hessegettem a képet. Az nem lehet. Meleg vagyok, ahogy már jó pár éve tudom. Akkor meg mit variálok?
- Szia. - szakította félbe a gondolatmenetemet Naomi lágy hangja.
- Hello. Indulhatunk?
- Persze. - mosolyog rám vissza. - Cassy, elmentem! - kiabál be majd választ sem várva bezárja az ajtót. Pár lépés után már a BMW-m mellett állunk ő pedig játékosan körbesétálta, minden egyes négyzetcentiméterét végigvizsgálva. Miután visszaért mellém, felnézett rám még nagyobb mosollyal az arcán.
- Hűha! Imádom a kocsid! - mondta majd be is huppant az anyósülésre.
Az itteni forgalomhoz képest nem telt bele sok időbe mire leértünk a partra. Béreltünk egy jet-skit és felvettük a mentőmellényeket. Leültem a kormányhoz majd Naomihoz szóltam:
- Ülj mögém. Mivel nem te nem tudsz vezetni, nem akarom, hogy bajod essen.
Naomi könnyedén felült a jet-skire majd hátrafordultam hozzá.
- Szereted a sebességet? - kérdem.
- Naná. Engem ne félts, száguldozni is imádok. - válaszol. Mosolygok egyet majd elkotyogok neki egy "kapaszkodj"-ot és indítok. Eleinte nem mentem túl gyorsan, majd mikor már rendesen belejöttem több gázt adtam neki. Naominak tényleg tetszett, olyannyira, hogy elsikította magát. Mikor már nem sípolt őrülten a fülem hátraszóltam neki:
- Ezt kérlek mellőzd, ha nem akarod, hogy megsüketüljek.
- Bocsi. - mondja bűnbánó hangon majd az óra többi részében nem szólunk egymáshoz, hanem élvezzük a száguldást.
- Ez csodálatos volt! - Ujjongott folyamatosan Naomi. Most jöttem csak rá, hogy az a komoly felnőtt arca, csak egy álca. Igazából ő is olyan, mint mindenki. Valahol belül, mindig kisgyerek marad.
- Örülök, hogy jól érezted magad. - mosolygok rá őszintén. - Nekem is tetszett ez az egy óra. Annyira, hogy hazamenni sem akarok.
- Én sem. De nem is kell.. Csináljunk még valamit! - ajánlotta. - Vagy menned kell valahova?
- Nem, dehogy. Mit szeretnél csinálni?
- Hmm.. sétáljunk egyet a part mentén, majd csak kitalálunk valamit. - mosolygott aranyosan.
Elindultunk a part mentén, ahogy ő mondta, majd egyszer egy sziklás, kavicsos részhez értünk ahol nem volt senki. Leültem egy kődarabra, még ő előttem ugrált kőről-kőre. Egy az egyben olyan mint egy kisgyerek. De nagyon tetszik ez az önfeledt énje. Talán túlságosan is. Talán..
- Szóval? - kérdi felém fordulva.
- Szóval.. - nem igazán értem mit akar.
- Szóval, hova menjünk? Nekem még ötletem sincs. Messzebb kellene menni a parttól, kezd erősödni a szél.
Igaza volt, a horizonton már látni lehetett a közelgő vihart, bár ki tudja mikor érne ide. Inkább nem kockáztatnám meg megvárni ezért egy ötletet hoztam fel.
- Mit szólnál ha elmennénk kocsikázni?
- Tessék? - nézett rám hitetlenkedve.
- Ugyan! Tudok egy nagyon szép helyet, és a viharban amúgy sem tudnánk most hova menni.
Naomi felnézett az égre és elgondolkodott. De vajon min gondolkodik? A kocsim is szereti, a várost is szereti és nyilván itt, a hideg tenger mellett sem szeretne maradni. Valamit én nagyon nem értek a lány körül.
- Hát jó. Mehetünk. - mosolygott.
Elindultam az ismert hely felé, amit nem sok mindenkinek mutattam már. Volt, hogy a szerelmeimnek, ritkán, hogy a barátaimnak mutattam meg. Néha egyedül is kijöttem ide, amikor egy kis magányra vágytam. Itt mindig megjött az ihletem, dalszövegek és néhány magamnak megtartott versek sorai itt születtek.
Az út nem volt a legrövidebb, de nem is volt túl hosszú. Egy tisztáshoz mentünk, amely mellett egy nagyobb patak csobogott. Mesebeli élményt nyújtott. Mikor odaértünk, leparkoltam a tisztás szélén majd kiszálltunk. Naomi körbenézett majd az én véleményemet is kivette a számból:
- Olyan mesés ez a hely. - mondta majd elszaladt és nem messze belehuppant a puha fűbe a virágok közé. Nevetve követtem és én is mellé feküdtem. A felhőket nézegetve kezdtünk beszélgetni.
- Milyen érzés neked itt lenni? - kérdezte.
- Nagyon megható. Néha láttam itt embereket, de nem sok mindenki lézeng errefelé. Itt nem kell attól félnem, hogy valamelyik paparazzi megtalál. - az oldalamra fordultam, és a szemeit kezdtem el nézni, amik még mindig a felhők felé irányultak. - Tetszik ez a hely?
- Igen. Nagyon. - válaszol majd ő is az oldalára fordul. Úgy tűnik most ez a helyzet, mintha valami elcsépelt Twilight film lenne. De ez a való élet, amiből most nagyon nem akarnék szabadulni.
Naomi szemei szépen csillogtak, teljesen elvarázsolt ahogy belenéztem. Közelebb hajoltam, és nem törődve az én " száz százalékig meleg vagyok" elméletemmel, megcsókoltam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)