Bármikor

Furcsa érzéseimből most csak ezt tudtam kiírni.
Egyperces.


- Eljöttél.
A másik könnyes szeme csak bámulta az elhaló arcot maga előtt, mint a lemenő naplementét. Még így is gyönyörűnek látta.
Csend volt, csak a nehéz lélegzetvételeit hallotta, és a földön fekvő halk sóhajait. Magához akarta ölelni, de nem merte. Tenni akart valami, de semmit nem tudott.
- Mondtam, hogy bármikor.
Sápadtan pislogott a fölé magasló alakra, és elmosolyodott. Az abszurd helyzet egyáltalán nem volt neki kellemetlen - inkább jobban érezte magát tőle.
Lehajolt, és egyik kezét az oldalán lévő mély sebre tette. Mosolya egy pillanatra elhervadt, és felszisszent. Ő könnyáztatta arccal figyelte, ahogy elhagyja az ereje.
Nem tudták mit éreztek egymás iránt, de úgy kapaszkodtak egymásba, mintha az életet jelentené. És most jöttek rá, tényleg az életet jelentette.
Lassan már egyáltalán nem reagált a külvilágra. Ritka pislantásaiból, és épphogy érezhető lélegzetvételeiből tudta, hogy még mellette van. Már nem tétovázott, magához ölelte. Utoljára éreznie kellett az életet.
Végül már nem pislogott. Felemelte véres kezét, és megsimogatta a  hideg karját, homlokát a homlokának nyomta. Üveges tekintete mélyen belebámult lelkébe.
- Bármikor.