Naomi szemszöge:
Miután Adam magamra hagyott hazasiettem metróval és csak zokogtam. A szép kép amit felállítottam romba dőlt és nem maradt már a helyén csak a romok. Ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem, de nem volt kihez feltennem. Meg akarok neki magyarázni mindent, de tudom, hogy úgysem értene meg. Meghazudtolna és csak melegebb éghajlatra küldene.
Az érzés, ami számomra eddig idegen volt, elviselhetetlen és borzalmas. Mind ideáig nem tudtam, hogy mennyire tud fájni fizikailag a szív. Ezt soha nem akartam megtapasztalni.
Másnap későn keltem és csak feküdtem az ágyban. Késő délután szántam rá magam arra, hogy kimenjek a fürdőbe. Hétfő volt, de a legkevésbé sem érdekelt a munka.
A zuhany alatt állva azon töprengtem, hogy hogyan tudtam én ennyire megszeretni. Elég nyálasan hangzik, de mindent megtennék érte. Pedig pár héttel ezelőtt még azt mondtam, hogy lehetetlen az, hogy belé szeressek. Tovább kerestem az emlékeimben, majd eszembe jutott az első találkozásunk, amikor nekem sietett. Még csak nem is ismertem, az arcát is alig láttam, mégis leblokkoltam.
Fejcsóválva léptem ki a fürdőkádból és megtörölközve visszadőltem az ágyba. Ha most valaki látna, bizonyára azt hinné, hogy szánalmas vagyok. És az a legszörnyűbb, hogy talán igaza lenne.
Magamra kapom a köntösömet és kimegyek a nappaliba, hogy tévézéssel üssem el az időt.
- Az életem hátralévő idejét.. - motyogom elfintorodva és leülök a kanapéra. Végigkapcsolgatok az összes csatornán és amikor ott tartanék, hogy ezt a műveletet még egyszer megismétlem, Cassy érkezik haza.
- Szia. - köszön hideg hangon.
- Szia! - köszönök vissza kicsit élettelibben. Kimegy a konyhába, majd visszatér egy tányér levessel és leül. Nem kérdezi meg, mi bajom van, miért nem mentem dolgozni, amiért sejtek valamit. - Nem vagyok jól.. - kezdek bele a színészkedésbe.
- Aha.
- A halálomnál járok.. Figyelsz? - kérdem, mire felpillant, de érdeklődést nem látok a szemében.
- Igen.
- Adam szakított velem.. - folytatom, sóhajtozva.
- Sajnálom. - szűri fogai közül. Nehezére esik ezt kimondani.
- Te voltál? - kérdezem erősebb hangon.
- Nem tudom miről beszélsz. - válaszolja miközben leteszi a tányért a kisasztalra.
- Ezt a mondatot abból a hülye sorozatokból vetted. Ha tényleg nem tudnád, nyafogva kérdezted volna, hogy mit hordok itt össze. Szóval?
- Képzeld, igen én voltam. - néz rám szúrósan. - Ráfeküdtem a naplódra és amikor fel akartam húzni a lepedőt, hogy mi az, az leesett és kinyílt. Nem, ezt nem a sorozatokból szettem. Így volt és láttam valami érdekeset.. - halkítja lejjebb hangját. - Lehet, hogy nem volt szép tőlem, de az más. Te sokkal rosszabb dolgot csináltál.
Hirtelen az ütő is megáll bennem, majd szép lassan meg is nyugszok. Szerencsémre Adamre gondol, nem pedig arra mit csináltam pár évvel ezelőtt.
- Nem kellene beleszólnod. - védem magam.
- Nem kellene kihasználnod másokat. Tudnia kellett. - mondja és szemében meglátok némi sajnálatot, amit rögtön palástol.
A beszélgetésünk után bevonultam a szobámba és felnéztem a netre. Olyan szavakra kerestem rá mint Naomi Parker és Adam Lambert, de szerencsére semmi olyat nem találtam, ami arra utalna, hogy elmondta volna a sajtónak. Se ilyen, se pedig más jellegű eredményt nem találtam. Ezek szerint nem találtak meg minket. Kikapcsolom a laptopot, majd elnyúlok az ágyamon. Furcsa elégedetlenség és hiányérzet fog el. Nagy nehezen túllépek rajta és álomba merülök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése