Naomi szemszöge:
Koszos, nyirkos helyen ébredtem, a fejem sajgott és reszkettem a hidegtől. Mikor kinyitottam a szemem sötétség fogadott, ezért kicsit vártam, hogy hozzászokjak. Mikor már enyhén észleltem a körülötte lévő tárgyakat, felültem. Egy ágyon voltam, amin egy dohos takaró volt. A szobában még volt egy asztal, rajta egy kancsóval és pohárral, két szék és egy kisebb ruhásszekrény. Óvatosan felálltam, majd kinyitottam, de sajnos semmit nem találtam benne, csak pókhálót. Csalódottan feküdtem vissza az ágyra, és gondolkodni kezdtem. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy a sétáló felé igyekeztem, aztán minden sötét. Hol lehetek?
Az ajtó felé néztem, aminek résein fény szűrődött. Nem tudtam melyik jobb: megpróbálni, hogy nyitva van-e, ezzel megkockáztatni, hogy észreveszik, hogy felébredtem, vagy nem mozdulni, és várni a segítséget. Végül egy harmadik megoldásnál döntöttem, és félénken az ajtóhoz léptem, majd hallgatózni kezdtem.
- Enoch, az ötleted egy nagy hülyeség. Mégis mit gondolsz, hova tesszük addig a lányt? - szólal meg egy férfi.
Enoch.. Ismerősen hangzik.
- Nem tudom! - mondja egy fiatalabb férfit. - De ne mondd, hogy hülyeség! Te még ennyit se találtál ki!
- Inkább nem mondok semmit, minthogy akkora marhaságot, mint te!
- Fejezzétek be! - szólítja fel őket egy harmadik, bariton hangon. - Ezzel nem megyünk semmire. Enoch ötlete valóban nem a legjobb, de ő legalább mondott valamit. Menj, nézz be a lányhoz!
Lábujjhegyen futva mentem az ágyamhoz, és rögtön el is feküdtem rajta. Ekkor kulcszörgést hallottam, az ajtó nyílt és csukódott, majd felkapcsolódott a lámpa. Léptek közeledtek felém, majd nyikorgást hallottam. Félve nyitottam ki a szemem.
Az ágyam mellett egy fiatal férfi ült egy széken. Összehúzott szemekkel mért végig.
- Hol vagyok? - kockáztattam meg a kérdést. A kék szempár a szemembe nézett.
- Egy ágyon.
- Melyik városban?
- Egy amerikai városban.
- Kérlek.. - könnyesedett el a szemem. A férfi szemeiben szánalmat láttam megvillanni.
- Enoch Storm a nevem. Emlékszel rám?
- Rémlik valami.. - mondtam az igazat. Nem volt merszem hazudni a férfinak.
- Én is egy voltam abban a cselben, amit itt műveltél. - magyarázta Enoch. Összeszorítottam a szemem, és próbáltam visszaemlékezni a Springfieldben történtekre, de semmi nem jutott eszembe. - Érthető. - szólalt meg váratlanul, mintha csak olvasott volna a gondolataimban. - Voltál pszichológusnál?
- Nem.
- Érdekes. Talán akkora trauma ért, hogy elfelejtetted.
- Elárulnád mégis miről beszélsz? - kérdeztem, mire szúrós pillantást vetett rám.
- Pszichológusnak tanulok, most rajtad elemzem a tudásomat.
- Értem. Most talán arról is beszélhetnénk, hogy miért vagyok itt!
- Garnet és Silas szerint meg kell keserülnöd, amit ellenünk tettél.
- Meg kell keserülnöm? Valami rossz filmbe csöppentem? - kérdeztem, mire morgott valamit. - Az ő nevük is ismerős..
- Ismerted is őket. - mondja, majd lehalkítja a hangját. - Nézd.. Én nem értek egyet velük, de ellenkezni nem akarok. Megpróbálok majd segíteni neked, de ezt meg ne tudják!
- Köszönöm. - nézek hálásan szemeibe. - És.. mit akarnak velem csinálni.
- Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. - válaszolja. Kék szemeiben elszántságot látok, erőt, amit nem sok embernél tapasztaltam. - Most pedig befogod a pofád, és visszafekszel, ha jót akarsz magadnak! - ordítja, mire én összerezzenek, és engedelmeskedek neki. Nem értem, ezt miért csinálta. - Nyugi - suttogja. -, csak fent kell tartanom a látszatot. - kacsint, és magamra hagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése