Adam szemszöge:
Az, hogy csak ültem a seggemen, és meredten bámultam a többiekre, nem hozott jó választ. Azt akartam, amivel a legjobban tudnék segíteni Naomin, úgy, hogy ne kerüljön bajba. Tommyék megállás nélkül figyeltek, várva a reakcióimat, és emiatt düh keletkezett bennem. Ők se tudják, mi tévők legyünk, ezért tőlem várják a választ. Jó érvük lenne, ha azt mondanák, hogy én ismerem legjobban Naomit, de tévednének. Lehet, hogy a barátnőm, de Cassy sokkal jobban kiismerte a pár év alatt.
Csend telepedett ránk, mindenki rám várt. Az elfojtott dühöm kezdett felgyülemleni bennem, és tudtam, nem lesz jó vége. Tudom, hogy túlreagálom, mivel szokásom, de a napokban minden apró dologra mérges lettem, vagy épp szomorú. Kinyitottam a szám, majd becsuktam, kényszerítve magamat, hogy ne szólaljak meg, hiszen ők nem tehetnek semmiről.
- Jobb mástól várni a választ, minthogy saját magatok meghoznátok, és vállalni a vele járó következményeket?! - Halkan kezdtem, de a hangom egyre jobban felerősödött. - Tudjátok mit? Fogalmam sincs, hogy mit kell tenni, de ti is ugyan olyan hülyék vagytok. - ugrottam fel a fotelról. - Ne csak üljetek, és bambuljatok, hanem tegyetek is azért, hogy megtaláljuk. Én már mióta keresem a módját, az idegeim pattanásig feszültek, és mikor elhívlak titeket, hogy segítsetek megtalálni a barátunkat, ti csak vagytok! Könnyű az én pénzemből elleni! - ordítottam, olyan hangosan, hogy szinte beleremegett a fal. - Tegyétek magatokat hasznossá, és tűnjetek őt keresni!
Zihálva fejeztem be, a többiek pedig félénk tekintettel néztek. Észre sem vettem, hogy Cris az üvöltözésem közepette visszaült a fotelba, és összehúzta magát. Mindenki elsápadt, és csöndben várták, mi fog még történni. Senki se mert megszólalni.
Döbbentem ismertem fel, hogy most félnek tőlem. Mindig is tudtam a frászt hozni az emberekre, de ők nem érdemelték meg.
Hirtelen változott meg a hangulatom, keserű méregből, undorrá. Magamtól undorodtam, amiért nem tudtam megálljt parancsolni az ösztöneimnek. Idegesen húzgáltam az ingem ujját, majd tekintetek kereszttüzében vonultam a szobámba. Magamra zártam az ajtót, majd hanyatt feküdtem az ágyon, és ismét belekezdtem önmagam marcangolásába. Nem telt sok időmbe, mire rájöttem, hogy azért vagyok mérges mert tehetetlen vagyok. Mindig is utáltam az ilyen helyzeteket, pláne most.
Frusztráltan nyögtem egyet, majd ledobtam a ruháimat, és visszafeküdtem az ágyra, egy kis pihenés reményében.
- Adam segíts! - hallottam a suttogásnak tűnő hangot. Folyosók sokaságait láttam magam körül, és elindultam az egyik irányba. Majd abból még több folyosó ágazott ki. És még több. Labirintusnak tűnő hideg falak vettek körül. - Adam! - hallottam újra a gyönge hangot. Sietve indultam neki, de ismét csak véget nem érő folyosókkal találtam szembe magam. A falba akartam ütni ököllel, amikor megpillantottam egy fekete ajtót, amiről itt-ott le volt válva a festék, és meg volt karcolva. Nem illett a tökéletesen egységes helyhez.
Odafutottam, és feltéptem. Két ajtóval találtam szeme magam - két lehetőséggel. Az egyikbe belenézve megtaláltam magamat. A régi önmagamat. Hajszoltam a hollywoodi "tökéletes" életet. Amit meg is kaptam, és én gyönyörűnek hittem. Piáltam, és pasik vettek körül, miközben az elméletben megtett kilométerekre gondoltam.
A másikban Naomi volt. A jó és rossz keveréke, amin együtt keresztül mentünk. Végül abba mentem be, amelyikbe a szívem húzott: a másodikba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése