Az üldözött - 1. fejezet

Sziasztok!
Az utóbbi pár hétben nincs sok ihletem a "Perfect" life-ot írni, ezért bemutatom nektek egy másik regényemet. Ez már pár hónapja porosodik az írásaim között, néhány fejezet van csak kész, de úgy gondolom pótlásul most ez fogom hozni. Jóval terjedelmesek a részek, a másik két regényemhez képest. Rátok bízom, hogy ehhez hogy álltok hozzá, a lényeg, hogy ezt még ritkábban fogom hozni a, mint a másikat. Remélem azért, ha mindkettőt olvassátok nem kavarodtok bele. :)
Jó olvasást!


A nevem Ellyn Wright és Angliában élek. 2142-t írunk, ahol a Rendszer irányítja az országokat. Itt minden apró törvénysértésért is büntetés jár. Humanoidok vigyáznak a fegyelemre, mindenhol látnak, mindenhol ott vannak. A harmadik beültetett szemükkel azonosítják az embereket, így találnak meg mindenkit könnyedén. A legtöbb ember meg van elégedve a Rendszerrel, de kis csoportokban mindig gyűlnek össze néhányan, akik elpusztított humanoidokat vizsgálnak. Feltett szándékuk, hogy meg fogják találni a legsebezhetőbb pontjukat, hogy könnyedén szembe tudjanak velük szállni. Én nem támogatom sem a Rendszert, sem a lázadókat, bár ha szívemre hallgatnék, akkor a lázadók mellé lépnék, csak túl kockázatos. A Rendszer az összes kisebb, elhagyatott épületet leromboltat, amióta itt megtalálták a lázadók csoportjait. Poloskákat küldve a szobákba hallgatták ki, hogy mikor vannak az épületben, így azt rájuk döntötték. Ezt a hírt hallva inkább maradtam pártatlan, nyilvánosság előtt a Rendszer támogatója. Az ember legyen akár pártatlan, vagy valamelyik támogatója, mindenkinek azt mondják, hogy a Rendszer mellet áll. Ezzel ellenben, humanoidoknak senki nem hazudik, ugyanis a hazugságvizsgálójuk mindent érzékel.

Londonban lakok, bár mindig is szerettem volna a természetbe költözni, nem pedig a betondzsungelbe. Ám munkám és a különleges engedély miatt, nem mozdulhattam a lakhelyemről. Robotfejlesztőként dolgozom, ami annyit takar, hogy egy irodában tervezem meg a humanoidok kinézetét és ritkán én vagyok a felelős a nagyobb teljesítményükért. Bár ha megkapnám azokat a titkos információkat, amiket csak a Rendszer tud róluk, sokkal többre vinném, de azt senkinek nem adják meg. Nem merik megkockáztatni, hogy nehogy bármi is a lázadók kezei közé kerüljön.

***

Évek múltán se tudtam megszokni a reggeli ébresztőmet. Nyöszörögve kelek ki az ágyból és nézek ki az üvegfalon, ami elém tárja a Londoni panorámát. A lakóépület egyik magasabb szintjén vettem lakást, így minden nap tudok gyönyörködni a kilátásban.
Elvégezve a szokásos reggeli teendőket, egy esernyővel lépek ki az ajtón. Nem kell sietnem, hogy elérjem a reggeli mágnesbuszt, ezért lassan lépkedek végig a nedves utcákon. Néhány sikátoron is végig kell mennem, hogy lerövidítsem az utamat, de számomra már annyira általánossá vált, hogy este se félek itt végigjönni.

Az irodába érve kérek magamnak egy újabb vázlatlapot és az este eszembe jutott ötleteket kezdtem el a lapra vetni, néhányszor jegyzetelve egy füzetbe. Kopogás zaja üti meg a fülemet, ezért az ajtó felé pillantok, ahol Albert, a kollégám lép be. Ő szokott elutazni a havi gyűlésekre, Amerikába, hogy bemutassa a munkánkat. Amerikában van a központ, ahonnan a fejlettebb országok megfelelő munkáit sűrűsítik egy tervrajzba.
- Zavarok?
- Dehogy, gyere csak. - intek neki. Nagy léptekkel jön az asztalom elé, majd leül.
- Láttad az előző havi jelentést?
- Még nem. Nálad van? 
- Igen, és erről szeretnék veled beszélni. - ad a kezembe egy dossziét. - A tavalyi teljesítményhez képest ez a földet súrolja. A havi gyűlésen se voltak megelégedve a munkánkkal, ezért mi az idei robotalakításon nem is vehetünk részt.
- Micsoda?! - emelem magasra a hangom. Eddig egyik robotalakításból sem estünk ki, ami évente szokott lenni. - Nem lehet ez ellen tenni valamit?
- Ezt akartam mondani. Ha az e havi munkád kimagasló lesz, akkor még benne lehetünk. Mit gondolsz menni fog? - ráncolja a homlokát.
- Majdnem egy hét, és gyűlés! Remélem össze tudok hozni valamit.
- Jó munkát! - áll fel, majd kisétál.

***

Éjfél után bezárom az irodámat, és kisétálok az utcára. Én vagyok az utolsó aki elhagyta az épületet, ugyanis senki sem szokott - rajtam kívül - ennyi ideig dolgozni. Felszállok a mágnesbuszra, ahol csak pár ember utazik. Csendesen telik az idő, minden apró neszt lehet hallani.
Miután leszálltam, elindultam a megszokott utcákon és sikátorokon át hazafele. A város sötétségbe burkolózott, ezen az elhagyatott részen. A kukákból kóbor állatok motoszkálásai hallatszottak, a fülsüketítő csendet a kutyák vonyítása, baglyok huhogása törte meg. Egy idő után lépteket hallottam közeledni, ezért hátrasandítottam. Egy magas, feketébe burkolózott férfi jött utánam hosszú léptekkel. Pánikra nincs okom, ugyanis a humanoidok minden emberre vigyáznak a nap minden percében.
Befordultam egy hosszú, sötét sikátorba, majd felsóhajtottam. Innen már nem sok idő, mire hazaérek. Apró boldogságomnak ismét cipőkopogás vet véget, amint meghallom, hogy az ismeretlen befordul utánam a sikátorba. Megfordul a fejemben, hogy lehet, hogy tényleg követ, ezért felgyorsítom a lépteimet. Az idegen nem gyorsít, ami kicsit megnyugtat, de még mindig rémképek jönnek elő gondolataimban. Ekkor meglátok egy női alakot a sikátor végéből közeledni, mire teljesen megnyugszok, és lassítok lépteimen. A nő hosszú magassarkújának kopogása az aszfalton enyhe viszolygással tölt el, de amikor közelebb ér hozzám halkan megszólítom.
- Elnézést. Lehet, hogy furcsán hangzik, de azt hiszem, hogy az a férfi követ. Nincs magánál egy riasztó? - kérdezem. A riasztó egy apró készülék, a tetején mindössze egy gombbal. Ha az ember megnyomja, akkor a két legközelebbi humanoidot hívja magához. Elméletileg gyerekeknek találták ki, de már sok nő hord magánál ilyet.
- Sajnálom, de nincs. - mondja, arcára pedig valamiféle szánalom telepedig. Kezével megérinti a kézfejemet, talán egyfajta megnyugtatásból, de ez engem még jobban megrémít. Keze hideg, mint a jég.

Félve pillantok az ismeretlen férfi felé, aki már csak pár lépésnyire van tőlünk.
- Értem. Akkor én megyek is, viszlát! - köszönök, és elindulok. Visszapillantva látom, hogy még mindig ugyanott áll, vérvörösre festett ajkait mosolyra húzza. Fejemet visszafordítom a célom felé, majd aprót sikoltva hőkölök hátra, amint meglátom a férfit előttem. Hiszen pár pillanattal ezelőtt még mögöttem volt!
- Hova, hova? - mosolyog vérfagyasztóan. Levegőért kapkodva fordulok meg, hogy elfussak, amikor a nőbe ütközöm. Megtántorodok, és majdnem hátra esek, de ekkor a férfi hozzávág a falhoz, és még mielőtt összeesnék, összekulcsolja a csuklómait, és állva tart. A hátam a nyirkos fal támasztja, csuklóimon a kéz ugyan olyan hideg, mint a nőé volt.
- Hát anyukád nem mesélt neked arról, milyen veszélyes ilyenkor az utca? - kérdezi a nő, majd végigsimít az arcomon.
- Alyshia megmondtam, hogy nem játszunk az étellel! - szól rá a férfi, mire én felsikítok. Visszafordul hozzám, természetellenesen sárga szemeiben harag villan. Megragadja a hajam, és durván nekiüti a fejem a falnak, mire fájdalmasan felnyögök, a szemeimbe könny szökik. Alyshia rám vicsorog, hegyes szemfogai előbukkannak a szájából, én pedig remegve a hidegtől és a rettegéstől, keresek a szememmel egy fegyverként használható eszközt.
- Ne is próbálkozz. Nem hinném, hogy el tudnál szökni. - nevet fel, majd szemfogait belemélyeszti a nyakamba. Még mielőtt felordíthatnék, a férfi a kezét a számra tapasztja. Kiszabadított kezeimmel ismét valami tárgyat keresek, mire megtapintok egy hosszú fadarabot, amiből szögek állnak ki. Ekkor már Alyshia helyét felváltotta a férfi, én pedig az adrenalintól felbátorodva ütöttem a nőre, majd a vérem szipolyozó idegenre. Hirtelen futásnak eredtem, vissza se nézve, és abban reménykedve, hogy nem érnek utol. A sikátorból kiérve megpillantok két humanoidot, és óriásit sóhajtok örömömben. Segítségért kiálltok nekik, mire ők azonnal mellettem termednek, és lőni kezdenek a két alakra, erősítést hívva. Pár másodperc múlva két másik humanoidot is magam mellett találok. Az egyik csatlakozik a fegyveresek mellé, míg az utolsó biztonságban hazavisz.

Bármikor

Furcsa érzéseimből most csak ezt tudtam kiírni.
Egyperces.


- Eljöttél.
A másik könnyes szeme csak bámulta az elhaló arcot maga előtt, mint a lemenő naplementét. Még így is gyönyörűnek látta.
Csend volt, csak a nehéz lélegzetvételeit hallotta, és a földön fekvő halk sóhajait. Magához akarta ölelni, de nem merte. Tenni akart valami, de semmit nem tudott.
- Mondtam, hogy bármikor.
Sápadtan pislogott a fölé magasló alakra, és elmosolyodott. Az abszurd helyzet egyáltalán nem volt neki kellemetlen - inkább jobban érezte magát tőle.
Lehajolt, és egyik kezét az oldalán lévő mély sebre tette. Mosolya egy pillanatra elhervadt, és felszisszent. Ő könnyáztatta arccal figyelte, ahogy elhagyja az ereje.
Nem tudták mit éreztek egymás iránt, de úgy kapaszkodtak egymásba, mintha az életet jelentené. És most jöttek rá, tényleg az életet jelentette.
Lassan már egyáltalán nem reagált a külvilágra. Ritka pislantásaiból, és épphogy érezhető lélegzetvételeiből tudta, hogy még mellette van. Már nem tétovázott, magához ölelte. Utoljára éreznie kellett az életet.
Végül már nem pislogott. Felemelte véres kezét, és megsimogatta a  hideg karját, homlokát a homlokának nyomta. Üveges tekintete mélyen belebámult lelkébe.
- Bármikor.

"Perfect" life - 2. fejezet

Naomi szemszöge: 

- Jó reggelt! - néztem ki a lépcsőfordulóból.
- Neked is! Jól aludtál? - hallottam Enoch hangját a kanapéról, a tévé halkan szólt.
- Igen. - lépek be a konyhába. - Elfogyott a gabonapehely?
- Bocsi. - vigyorgott rám teli szájjal, majd betette a tányérját a mosogatóba.
- Nagyon jó, most mit egyek? - húztam fel a szemöldököm, és az egyik kezem a csípőmre tettem.
- Csináljak rántottát, hercegnő? - kérdezte szarkasztikusan, mire hümmögtem, és felhúztam az orrom.
- Egynek elmegy. - sétáltam a nappaliba, majd leültem a kanapéra. Kiskori képek és néhány fotóalbum volt szétszórva az asztalon. A legtöbben egy kis srác volt rajta, akiben felismertem Enochot, és nyilván a barátait és családját. Mosolyogva vettem fel egyesével néhány képet, hogy közelebbről megnézzem, amikor egy szokatlan akadt a kezembe. Kisfiút nem vettem észre rajta, és nem is azok az emberek voltak ott, akik Enoch mellett álltak a képeken. Egy kislány volt rajta, és két felnőtt - valószínűleg házasok.

- Kész a tojásod. - hallottam Enochot közeledni, és hirtelen felindulásból a pizsamám alá rejtettem a képet. Ábrázatán láttam, hogy semmit nem vett észre. - Bocsánat, csak próbáltam rendezni a fotóimat, rögtön eltüntetem. - adta a kezembe a tányért, és kezdte volna összeszedni, amikor közbeszóltam.
- Hagyd, nem kell! - fogtam meg a kezét. Érintése kissé megbizsergetett, Enoch pedig - mint akibe villám csapott - elkapta a karját. - Nyugodtan folytasd itt, nem zavar. - halkítottam le a hangom. - Csak nem tudom mennyire túrtam szét. Néhány képet megnéztem. Ó, és egyénként köszönöm. - emeltem meg a tányért, ő pedig elmosolyodott.
- Semmiség.

Este Adammel összegabalyodva feküdtem egy pokrócon azon a réten, amelyen először megcsókolt. A csillagokat néztük, néha meg-megtörve a csendet, ő pedig ötpercenként felemelte a fejemet mellkasáról, és lehajolt hozzám, hogy felelevenítse csókunk.
- Itt olyan békés. - suttogtam.
- Igen. - A hangján hallottam, hogy mosolygott. - Még tetszik ez a felhajtás, de öreg koromra jó lenne ilyen helyen lakni.
- Micsoda? - emeltem fel a hangomat, még mindig halkan, és felkönyököltem, hogy a szemébe nézhessek. - Ki hitte volna.. A nagy Adam Lambert, aki annyira akarta, hogy világsztár legyen, eléldegélne egy kunyhóban a semmi közepén. - döntöttem oldalra a fejem, mosolyogva.
- Hmm.. - nézett vissza a csillagokra. - Ki mondta, hogy kunyhóban? - mondta, én pedig hangosan felnevettem. Visszatettem a fejem a mellkasára, és csendben folytattuk a csillagok bámulását. Sosem tudtam kivenni belőle a csillagképeket, nem értem másnak hogy sikerül. Bárkivel néztem az eget, ők mindig mondták hol van, sőt volt olyan, hogy valakivel éjszaka sétáltam, pár másodperce felnézett, és már mondta is, hogy az a göncölszekér, meg a többi.. Hát, csillagász az nem leszek.

- Adam? - szólaltam meg, hosszú, kellemes csönd után.
- Igen? - Szeretem ilyenkor a hangját. Annyira nyugodt, és feszültségmentes, hogy szinte érzem, ahogy lágyan simogat, mikor megszólal.
Majd rájöttem, nem akarom ezt elrontani. A képet akartam neki megmutatni, amit délután annyit nézegettem, amiről annyi lehetőség jutott eszembe. Kik lehetnek rajta, hol vannak.. Mindig más, és más jutott eszembe, amit már nem bírtam, ezért azt gondoltam Adam segíthet. De annyira jó volt őt ilyennek látni, távol a stressztől, hogy mikor hova kell mennie, vagy hogy mennyit kell gyakorolnia a turnéjára. Csak ezekben a pillanatokban volt önfeledt, és ki lennék én, hogy elrontsam?
- Semmi. - mosolyogtam. - Csak szeretlek.
Félig felült, így én is felkönyököltem, szemének komoly csillogása arra késztetett, hogy ne is pislogjak.
- Az nem "csak"! - tapasztotta ajkamra az ajkát. - Szeretlek.

"Perfect" life - 1. fejezet

Meghoztam az első fejezetet, magamhoz képest szerintem hamar. Az első pár fejezet még ilyen nyugis lesz, kisebb kalanddal, inkább a szereplők érzései lesznek fő pontban. Ebben most inkább csak Naomi és Adam kapott szerepet, de a következő részekben megpróbálok a többiekkel is foglalkozni. Ahogy gyarapszik a fejezetek száma, az események is bővülni fognak. :) Jó olvasást!

Adam szemszöge: 

- Mikor is mentek turnéra? - kérdezte Naomi két falat között. Mind az ebédlőben ültünk, és halkan beszélgetve vacsoráztunk.
- Nem tudom, most egy kicsit össze vagyok zavarodva, melyik nap után mi jön. De egyébként két hetünk biztos van hátra, vagy több. A menedzserem majd rám szól. Egyébként nem "mentek", megyünk!
- Adam, feleslegesen ne ígérgess, nem tudod mit fog szólni Rob. - nézett fel a tányérjából Tommy.
- Ugyan! Nem én dolgozok neki, ő dolgozik nekem. Ha valami nem tetszik neki, akkor.. - szólalt meg belőlem a főnök, mire közbevágott.
- Akkor semmi! Nézd Adam, jó a munkájában, és nem engedhetem meg, hogy kirúgd!
- Oké, oké, kár volt felhoznom a témát. Ne erről beszéljünk, a többieknek még elmegy az étvágyuk. - simogatta meg Naomi az alkaromat.
- De minél hamarabb tudnunk kellene, hogy jöhettek-e, vagy sem. - ingattam a fejem.
- Jó, de nélküle ezt nem fogjuk megtudni. Most pedig egyél! - húzta el a szemem előtt a kezét, hogy a tekintetemet a tányér felé kalauzolja. Elmosolyodtam, majd aggódó tekintettel visszanéztem rá.
- Ezt nekem kellene mondanom! Nem sokat eszel. - suttogtam felé, ő pedig megfogta a kezem, és megszorította.
- Ne aggódj. - mosolygott.

A többiek csak némán ettek, és figyelték, ahogy egymásról gondoskodunk. Erről az jutott eszembe, ahogy pár napja összefutottam Terrencel, és számtalanszor elhadarta nekem, mennyire örül, hogy boldog vagyok. Bár ilyen közeli barátnak, tényleg furcsa lehetett depressziósnak látni; amit a rajongóim és ismeretlen emberek felé mutattam, az álca volt.
Ahogy mindenki jóllakott, és lassan elfogyott mindenki elől az étel, Cassy elkezdte összeszedni a tányérokat. Enoch felállt, és mellé lépve nyúlt a kupachoz.
- Hadd segítsek! - mondta, és mindenki döbbenten emelte rá a szemét, csak a lezuhanó villa drámai csörrenése adott hangot. Ő összezavarodva engedte le kezét, és körbenézett.
- Mi az? - kérdezte, de csak a néma csönd válaszolt. - Mi az?! - ismételte meg kérdését türelmetlenül.
- Hát.. - ocsúdott fel Naomi. - itt a férfiak kissé elszoktak az ilyesfajta munkától.. - mondta, és lábával megbökött az asztal alatt, mire egy halk morranással feleltem. - Így talán szokatlan ez nekünk.
- Nálunk a férfiak is segítenek. Mármint, a családban van ez a szokás.
- Leszokhatsz erről, itt az ilyen munkát ők végzik el. Naomi főzött, így most Cassy szedi le az asztalt, vagy mosogat. - vontam vállat.
- Várjunk, nem kell leszoknod! Ha segíteni akar hadd segítsen. - vetett rám egy szúrós pillantást.
- Ne már, hisz ez nem férfias munka!
- Akkor mondd meg nekem, mi a férfias munka! - könyökölt hozzám közelebb a szőkeség.
- Barkácsolás, nehéz dolgok cipelése, autó szerelés.. - soroltam, mire ő kissé meglökött, játékos szikrával a szemében.
- Autó szerelés?! Adam, ha bármi baja van a kocsidnak, fel sem nyitod a motorháztetőt, már hívod a szerelőt! - vigyorgott.
- Hát.. Én.. Drága autóm van! - álltam fel hirtelen, nevetve, mire a többiek egymáshoz hajolva pletykáltak, és nevettek rajtunk. - Mi lettünk a showműsor? De jó, hogy a saját házamban gúnyolnak ki! - fordítottam nekik hátat mosolyogva, és felviharoztam a lépcsőn.

Amikor felértem a szobámba, behajtottam az ajtót és eldőltem a franciaágyamon. Kimerült voltam, leginkább lelkileg, de éreztem, ahogy a testem mázsás sújt növeszt a puha ágy érzésétől. A napokban gyakoroltunk a bandával a turnéra, de tudtam, hogy ezután nehezebb feladatom lesz. Idegesített, hogy abban se lehetek biztos, ki jöhet velem átutazni a világot. Említettem már Robnak, de ő akkor mással foglalkozott, és egy "majd később megbeszéljük" intéssel rendezte le a dolgot.
Sóhajtottam, beletúrtam a hajamba, és hosszan elnyújtóztam. Hihetetlen, mennyire hiszem azt, hogy spirituális és kiegyensúlyozott vagyok, de akárhányszor ilyen szakaszhoz ér az életem, elvesztem az irányítást. És általában mindig ilyen szakaszhoz érek.
- Alszol? - rezzentem össze, amikor meghallottam Naomi suttogó hangját az ajtó felől. Résnyire kinyitottam a szemem, és felnéztem.
- Nem. Gyere ide. - intettem, és az oldalamra fordultam, mire ő elmosolyodott és bebújt mellém az ágyba.
- Zuhanyozni kellene, és átöltözni. - mondta, miközben a fejét a mellkasomra hajtotta.
- Majd. Ráér reggel. Most pihenj. - mondtam félálomban, csukott szemmel átölelve a derekát, és az utolsó erőmmel lekapcsoltam a lámpát, hogy békés sötétségbe burkolózzunk.

Imperfect romance - 40. fejezet

Naomi szemszöge:

- Hogy vagy?
- Szarul. De jobban. - válaszolt Tommy Adamnek, már a megszokott mély hangján. Hihetetlen milyen magas hangot képes volt kiadni, míg a kórházba nem értünk.
- Remélem hamar meggyógyulsz! Nézd, én nagyon sajnálom, ami veled történt. Ha nem vagyok ilyen hülye, semmi sem lett volna. Ha mondjuk nem ismerkedünk meg, ha..
- Végtelenszer mondhatnád, hogy "ha", mígnem eljutnál a létezésed értelméhez. - szakított félbe, mosolyogva. - Hé, nem hibáztatlak. Ha tehetném, sem forgatnám vissza az időt, örülök, hogy megismerkedtünk. Még egyszer meg ne halljam, hogy ilyeneket beszélsz. - emelte fel erőtlenül a kezét, komoly képet vágva, szemöldökét felhúzva és bólogatva. Az összképen nevetnem kellett.
- Értettem! - mosolyogtam, és megsimogattam a Tommy mellett szuszogó Cassy haját.
- Hihetetlen, hogy ő dőlt ki a leghamarabb. - vigyorgott Cris a fal melletti székből.
- Szerintem nem. - motyogtam, majd Adam mellkasának dőltem.
- Hogyan tovább? - vetett egy pillantást Tommy a másik oldalán álló Enochra.
- Nem kell, hogy zavarban érezd magad. - válaszolt helyette Adam. - Hálás vagyok azért, amit tettél Naomiért, még így is. - mutatott a szivárvány színeiben játszó oldalamra. Két bordám megrepedt, így ágyban kell feküdnöm, és nem emelhetek nehezet, valamint gyógyszereket írtak fel nekem. - Szóval - vett egy mély levegőt -, velünk jössz Los Angelesbe, és majd valamelyikünknél lakhatsz, amíg nem tudod eltartani magad.
- Nagyon köszönöm! - sóhajtott Enoch.

*Két hét múlva*

- Nee! - sikítottam. - Én még beteg vagyok. - röhögtem folyamatosan, miközben kiugrott az ágyból, és felém szaladt.
- Pont úgy.. - kezdett bele vigyorogva a mondandójába, de nem tudta befejezni, mert én pofán dobtam egy párnával, és elszaladtam.
- Hát te? - nézett rám Cassy a konyhapultból, miközben én lefele loholtam a kivilágított, szűk lépcsőn.
- Adam elől menekülök. - somolyogtam.
- Nem kérdezek többet. - forgatta meg a szemét, és felnevetett.
- Rólam van szó? - morrant fel a hátam mögött, én pedig megugrottam, megfordultam, és a lendülettel nekitántorodtam a pultnak. Egy nindzsa is megirigyelné a mozgásom, bár a figyelmemet nem igazán..
- Adam! Ne már, akkora batár állat vagy, hogy tudsz ilyen halkan jönni?! - támaszkodtam fel, mire mindketten hangosan felnevettek. Hogy folytassam a "hisztim", Adamnek vetettem magam, aki szinte meg sem érezve megigazította ujjatlan felsőjét.
- Mi történt? Sikításokat és vihogást hallottunk, nehogy már kimaradjunk a buliból! - jött elő Tommy az alagsorból némi segítséggel, a két fiúval a nyomában.
- Mint újabban megtudtam, én egy batár állat vagyok. - fordult feléjük Adam engem átkarolva, az arckifejezése pedig újra nevetésre késztetett.

Adam szemszöge: 

Hallani a csilingelő nevetését felemelő érzés volt számomra. Jó volt vele, a barátainkkal, azzal a tudattal, hogy nem kell egyikünknek sem semmilyen nyomasztó dologgal szembesülnie. Nem azt mondom, hogy ezentúl "boldogan élnek, míg meg nem halnak" típusú lesz az életünk, de kellemesebb. Éreztem a belőlük áradó energiát és szeretetet, ami elnyomta a régi emlékek keserűségét.
Naominak néha rémálmai vannak, ami természetes. Bejelentettem őt az egyik legjobb pszichológushoz, ami a környéken van, az sem érdekelve, mennyit kell ezért fizetnem. Elsőnek vonakodva, de elment rá, aztán már magától is elindult az előjegyzett időpontban. Attól függően, hogy az agyturkásznak is mesél, a legtöbb kínos, sötét és bonyolult dolgokat nekem mondja el. Jó érzéssel tölt el, hogy ennyire bízik bennem, és megígértem magamnak, hogy attól függően ő mit tett, soha nem fogom becsapni vagy elárulni.
Tommy szerencsésnek mondhatja magát, bár ő ezt nem szereti hallani. Keveset tud járni, mankóval és segítséggel, de az orvos szerint hamar felépül, de a heg nyoma mindig ott marad. A mostani korlátozottságát ki nem állhatja - de amikor a hegre kerül a sor, csak annyit mond, hogy menő.
Enoch és a többiek közös döntés alapján nálam laknak, aminek tiszta szívből örülök. Egyedül ebben a nagy házban olyan volt számomra, mint egy tónál a sivatagban. Meg volt a szükséges vizem, de körülöttem száraz, és kihalt volt minden. Sose bánom, mikor a beszélgetésükre, vagy Naomi mocorgására ébredek fel. Sőt, Naomira  még szeretek is felébredni, mert jó nézni a békés arcát mikor alszik. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen életem lesz. Tökéletlen szerelemből indult, és tökéletes élet lett a vége.

VÉGE

Az igazat megvallva, nem Naomi szemszögéből akartam írni, de akkor már elkezdtem.. És úgy gondoltam, muszáj azt is leírnom, Adam mit érzett a vidám pillanataikban. Én kicsit nyálasnak tartom, de remélem nektek tetszett a vége. :D Köszönöm mindenkinek, aki olvasott, feliratkozott, véleményezett és kommentelt, egyszóval mindenkinek, hogy itt vagytok velem. Ennek vége, de nemsokára jön a beígért folytatás, azzal a címmel, hogy "Perfect" life. Az idézőjelekből kitalálhatjátok, milyen szakadék lesz Adam gondolata, és a valóság között.. :) 

Imperfect romance - 39. fejezet

Naomi szemszöge: 

- Hogy érzed magad? - kérdezte Enoch óvó tekintettel.
- Jól.. Jobban mint Tommy, szóval nem szólok semmit. - mondtam halkan, felhúzott térdeimre rátéve az államat.
- Örülök, hogy kiszabadultál. - mosolygott rám. Egyedül voltunk a székeken azon a folyosón, ahol Tommyt műtötték. Cassy elvonult egy ablakhoz, Crist és Adamet elhívták, hogy kezeljék őket.
- Kiszabadultunk. - helyesbítek, majd fáradtan rápillantok.
- Kimerültél?
- Neem.. - ingattam a fejem lehunyt szemmel, mire felkuncogott.
- Hölgyem? - hallottam egy erőteljes hangot, mire felnéztem. - Elmondaná nekem mi történt?
- Persze. - ültem fel, mire leült a másik oldalamra.

Miközben elmondtam a férfinak a történteket, néha-néha megcsuklott a hangom, Enoch pedig bátorítóan megfogta a karom, ami kellemes melegséggel töltött el. Szerettem a közelében lenni, de valamit láttam a szemében, valami olyat amit Adamében szoktam, mégis más.
- Kérem, folytassa. - jutott el a tudatomig a rendőr hangja. A legrosszabb dolog, hogy vele többet beszélek mint a barátommal, így nem túl részletesen, és nem túl lelkesen magyaráztam neki még pár dolgot. Nem beszéltem meg senkivel, hogy mit kéne mondanom és mit nem.
- Miért fogták önt el? - nézett rám egyre türelmetlenebbül.
- Én.. - kezdtem volna, de Enoch közbevágott:
- Joga van ügyvédet hívnia. - szólalt meg jeges hangon, mire a férfi szeme megvillant. - Majd a kihallgatáson beszél. Elnézést, uram, de pihenésre van szüksége. - váltott puha hangnemre, majd a fejemet gyengéd erőszakkal a mellkasára fektette. - Ön jól végzi a munkáját. Csak a lánynak sok volt, ami történt vele, ezt bizonyára megérti, hisz nagyon értelmes embernek tűnik. - vetett egy bájvigyort. A rendőrön látszott, hogy zavarban van, fészkelődni kezdett, és bután elmosolyodott.
- Igaza van, még a jogairól sem világosítottam fel. Én kérek elnézést, viszlát. - sétált el.

- Hát ez meg mi volt? - ülök fel halkan nevetve.
- Mondjuk úgy, tudok egyet s mást az ilyen ügyekről.. - döntötte oldalra a fejét, majd játékosan rámvicsorgott. Erről a mozdulatáról Adam jutott eszembe, és magány úgy telepedett a szívemre, mint hajnali köd a tájra.
- Megkeresem Adamet. - álltam fel, és elindultam arra, amerre eltűntek, Enoch égető tekintetével kísérve. - Adam? - szólaltam meg az ajtók előtt megállva, nem túl hangosan, hogy egyik beteget se zavarjam.
- Itt vagyok. - hallottam meg a hangját a folyosó végéről. A hangját hallom, majd utána pillantom meg, pont mint életemben először. Sóhajtok, behunyom a szememet. Erős kezeket éreztem a derekamon, forró lélegzetvételt a tarkómon.
- Szeretlek. - susogtam.
- Én is szeretlek. - súgta vissza, majd megfordultam az ölelésében, és mélyen a viharszürke szemeibe néztem. Pár pillanatig csak nézett, lágyan megsimogatta beesett arcomat, és lehajolt, hogy megcsókoljon. Gyengéden és puhán, ahogyan már nagyon régen tette.
- Adam. - sóhajtottam elhaló hangon a szájába, mire búgó hangon felkuncogott. 
- Hiányoztál. - húzódott hátrébb, csak annyira, hogy újra egymás szemébe tudjunk nézni. - Amikor haza megyünk önző leszek, és nem fogom engedni, hogy nélkülem elmenj akárhova is.
- Jó. De tudod, hogy Cassyvel is szeretnék lenni.
- Ezzel arra utaltál, hogy nem akarsz egy kevés ideig se nálam lakni? Semmi baj, nálatok is elférhetünk. - vigyorgott a képembe, meghívva saját magát a házunkba. - Kár. Pedig együtt jobban elférhettünk volna egy nagy baldachinos ágyban.
- Baldachinos ágyad van? - kerekedtek el a szemeim.
- Nem. De a kedvedért vennék egyet. - kacsintott rám, miközben elbűvölően mosolygott.
- Ez nem volt szép tőled. - vetettem rá egy áll-mérges tekintetet, ő pedig nevetve egy puszit nyomott a számra.
- Gyere, tudakoljuk meg valakitől hogy van Tommy.

Imperfect romance - 38. fejezet

Adam szemszöge: 

Hátranéztem Tommyra, majd szédülni kezdtem a látványtól. A földön feküdt, és nyöszörgött, a véres lábát fogva.
- Enoch! - ordítottam, majd átszeltem a távolságot, a fiúval a nyomomban. - A fenébe.. - szisszentem fel, amikor megláttam a lyukat Tommy lábán, és émelyegni kezdtem. Felnézve láttam, ahogy Garneték felénk tartottak. - Segíts felállítani. - intéztem a mondatot Enochnak, majd két oldalt megfogva próbáltuk lábra állítani. Ebben a helyzetben megtartva próbáltunk tenni egy lépést, Tommy mire felsikoltott, fájdalom vonaglott végig az arcán. - Tommy, muszáj ezt kibírnod. - súgtam felé, mire sötétbarna szemeit rám emelte, hogy pár másodpercig az enyémbe nézzen. Nem kellet bólintania, hogy tudjam, hogy megint megpróbálja, és a sérült lábát felemelve próbált egyensúlyozni közöttünk. Végtelennek tűnő idő után sikerült eljutnunk az autóhoz, és kinyitottuk a hátsó ajtót. Naomi Cris ölében ült a másik szélen, Cassy pedig az ölébe készítette az elsősegélydobozt. Óvatosan, de gyorsan beültettük Tommyt, majd átcsúszva a motorháztetőn beültem én is, Enochal együtt.
- Gázt! - susogta, rémült szemeit a vészesen közel lévő férfiakon tartva. Indítottam, és rükvercben irányítottam a kocsit visszafelé. Egy egyenes füves helyen hátratolattam a kocsival, aztán egyesbe tettem, és elindultam Springfield felé.

- Hol van a közelben kórház? Nem vagyok orvos, de biztos nem jó ha ennyi ideig vérzik.. - motyogta Cassy.
- Valaki felhívja a tudakozót?
- Nem kell, tudom merre van. - szólt közbe Enoch. Ekkor újabb dörrenés hallottam, és csörömpölést.
- Fejet le! - kiáltotta Naomi, mire megpróbáltam úgy lehúzódni az ülésen, hogy lássak is valamit, de kevesebb legyen az esélyük. Hallottam ahogy Tommy egyre kisebbeket lélegzett, és arra gondoltam, hogy hamarosan elájul. Próbáltam olyan gyorsan hajtani, hogy még irányítani is tudjam a kocsit.
Kiértünk a földútról, de Garneték még mindig a nyomunkban voltak egy dzsippel.
- Kanyarodj balra! Nincs messze a kórház. - mondta Enoch, én pedig kanyarodtam. Megint és megint lövések dördültek, megingott a kocsi, majd éreztem, hogy a bal hátsót kilőtték. - Tudod irányítani?
- Egy darabig talán. - mondtam, és óvatosan kinéztem, át a törött szélvédő helyén. Lemaradtak, gondolom nem akarják, hogy meglássák őket a belvárosban. - Valaki olvassa le a rendszámot!
- Mondom! - szólt Naomi, mire Enoch elővett egy tollat, és a lediktált számot felírta a műszerfalra.
- Hát te? - nézek rá csodálkozva.
- Szerintem ez lesz a legkisebb kár. - sandított rám, mire hümmögtem. - Ott fent már látszik a kórház, kanyarodj a dombra! Tommy jól vagy? - nézett hátra.
- Hát jól nem.. - suttogta.
- Ne aludj el! - simogatta meg Cassy a felkarját.
- Lehet, hogy ez a legkisebb baj, de Cris is elég sápadt.. - szólalt meg Naomi, az alatta lévő fiúra mutatva állával.

Mire elértünk a kórházig Garneték már felszívódtak. Még meg sem állt az autó, amikor Enoch kiugrott és befutott, hogy segítséget hívjon. Fél perccel később már hozták a hordágyat.
- Hívták a rendőrséget? - fordult hozzám az egyik mentős. Fejbe vágtam magam, és szerencsétlenül elmotyogtam egy nemet.
Tommyt betolták a kórházba, mi pedig követtük, majd bent leültették Crist is megvizsgálni, majd adtak neki egy nyugtatót. A lányok következtek, majd én és Enoch.
- Fáj valamijük, rosszul vannak? - fordult hozzánk két ápoló.
- Jól vagyok.. - próbáltam lerázni magamról az egyik kezét az arcomról, mire pillantása a bekötözött kezemre esett. - Erről el is felejtkeztem.. - ráncoltam a homlokomat.
- Hadd nézzem! - lépett közelebb és óvatosan leszedte a kötszert. - Uh, ez nem néz ki túl jól, de ne aggódjon lefertőtlenítem és egy-két hét után nyoma sem lesz. Kérem jöjjön utánam!
- Rendben, de ne magázzon! Annyira öreg nem vagyok. - grimaszoltam, mire haját oldalra dobva rám mosolygott a válla felett.
Nagyot sóhajtottam, amikor szembesültem vele, hogy mostantól minden rendben lesz.